Evangélikus Egyház és Iskola 1886.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Konfessionalis lutheranus irány (Gaál Mihály)

98 szállt s a hírnélküliség porát nyaldossa, ismét Róma az oka? Hát ha mi magunk árnyékoltuk be életünk napját, hogy sötét kezd lenni körülöttünk, mi, kik oly sokat írtunk és jajgattunk már e lapokban saját tekintélyünk s a hajdanta oly fellengző dithyrambusokban ünnepelt egyházunk tekintélyének hanyatlása felett ? Mint minden mélyen, — életbe vágó kérdésre, ágy erre is csakis az adhatja meg a helyes feleletet, a ki maga az egyedüli kulcs minden életkérdés megoldásához. Urunk nem hiába mondta tanítványainak : „Én vagyok a szőlő, ti a szőlővesszők, az, a ki bennem marad és a kiben én maradok, az terem gyümölcsöt; mert nálam nélkül semmit nem cselekedhettek" — s ha szabad hozzá tennem — mitsem értek. Mi, mint Urunk s egyházának szolgái tényleg annyit érünk nemcsak Isten előtt, de az örök üdv után sóvárgó híveink előtt is, — a mennyit élünk Krisztusban s 0 mi bennünk. — A milyen az élet, olyan az ítélet. A világ is csak életünk s működésünk gyümölcse s eredménye után osztogatja a babért s tisztel meg bizalmával. Mert a világ nem eszmékből, szavakból csupán, hanem tényekből, tettekből él s eszméink, szavaink csak akkor fognak életet teremteni s számunkra meghozni ciztj^ R melynek hiányát oly igen fájlaljuk, ha tényekben és tettekben nyilvánulnak. — A tények ténye pedig Urunk Jézus Krisztussal való benső életközösség. Ez ténynyé vált a protesztantizmusban. — Ebben állott eddig az evangyéliomnak újsága, nagysága és hódító ereje ebben kell, hogy álljon saját tekintélyünk és dicsőségünk, lényege és hatálya. „Az a diadalom" — mondja János — „a mely meggyőzte a világot." A többi momentum, mely saját s egyházunk tekintélye és gyarapodásának emelésére vagy apasztására még befolyhat, ezen egy főmomentum mellett majdnem mellékes. Valamint az Ur elmondhatta magáról : „Én és az Atya egy vagyunk," úgy minden egyes szolgája kell, 'hogy elmondhassa magáról : „Én és az Ur egy vagyunk." Ezen fordül meg minden kérdés; ezen fordúl meg saját tekintélyünk s boldogulásunk égő kérdése is. Mert a hol a szőlővessző a szőlőtővel egy, ott zöldülni, virágozni s gyümölcsözni, szóval ott élni is fog; a hol azonban a vessző a tőtől elválik, természetes dolog, hogy ott hervadni, száradni, ott el fog halni. Nem szándékom itt tovább fürkészni azon okokat, melyek egyházunk s saját magunk hajdanta oly életfriss babérainak hervadását s elszáradását előidézték. Ezt, lia e becses lapok igen tisztelt szerkesztője megengedi, majd más alkalommal fogom koczkáztatni. Ez alkalommal csak egyet szeretnék még kiemelni — a fődolgot : ha életre való egyház s tiszteletre méltó szolgái akarunk lenni ez egyháznak, úgy mindenekfelett életre van szükségünk és pedig nemcsak több életre, hanem az Istenben és Urunk Jézus Krisztusban gyökerező életnek egész özön ér e. Hogy azonban ezen életfolyamának dagasztott árját szivünk csekély és eliszaposodott medre befogadhassa, azt mélyebbítenünk kell, kihányva belőle minden követ, iszapot, földrészt, mely az isteni élet mélyebb folyását abban akadályozhatná, mindenki maga számára lévén köteles kifürkészni, mi legyen benne az akadály, a botránykő, mely ezen élet szabad folyásának gátot vet. Semmiféle módszer vagy forma megváltoztatása nem használhat, ha egyházunknak minden egyes szolgája nem bővelkedik életben. Mit taníthat egy holt egyház az életről? Ha a világ, mely élet után eped, félholtnak lát, minden erély vagy öröm hiányában, hogy vonzathatik Krisztushoz? Nem-e azt fogja mondani, a mint mondja is : „ha ez a ti magasztalt kereszténységtek, úgy nem kérünk belőle." A jelennek égőbbnél égőbb életkérdései kényszerűséggel utalnak bennünket arra, hogy egyszer valahára már komolyan vegyük a kereszténységet. Hát nem-e annyira sülyedt a mi hitelünk a világ előtt, miszerint rólunk már fel sem teszik, hogy a szerint élünk, a mint prédikálunk, s fel sem veszik — sőt egészen természetesnek tartják, ha életünkkel épen annak ellenkezőjét demonstráljuk? S ha valaki, azon benső meggyőződésében, hogy Isten orczája előtt éli az ő életét, valóban komolyan veszi a dolgot, nem-e annak mindjárt pietistának, álszenteskedőnek vagy nazarénusnak kell lennie ? Midőn a kereszténység először lépett fel a világtörténet színpadán, nem mint új tant, mint új eszmét, hanem mint új hatalmas életet, mint tényt üdvözölték a nemzetek és népek. A kereszténységben nyilvánult új életnek, tényeknek hódolt az ókori világ. S mi, ha a mai világban hódítani akarunk, kell, liogy szintén élettel és pedig a hitéletnek ellenállhatlan özönével áraszszuk el az élet piaczát; kell, hogv ismét visszatérjünk ahhoz, a ki maga az élet — Krisztushoz. Erre van szükségünk, szerény nézetem szerint a mai viszonyok közepette, és csakis erre. Schwalm, pancsovai ág. hitv. ev. leik. Konfesszionális lutheránus irány. (Önigazolásul Raphanides Vilmos czikkére.) Fenti czím alatt e becses lapok 11-ik számában R, V. t. barátom „az evang. egyházpolitika alapvonalai" czíinű czikkemnek azt a részét veszi birálat alá, mely a konfesszionális lutheránus irány egyházpolitikáját akarja jellemezni; s azon állításomra, hogy ezen irány „az állam létezéséről és feladatairól alig akar tudomást venni, miután nála az egyház is csak eszköz az üdv közvetítésében" — czáfolatúl idézi Luthardtnak „a lutheránus pápának" Apológiájából erre vonatkozó tanítását, a ki az egyház és állam közti viszonyra kimondja : „Sie sollen beide selbstständig neben einander, und doch im Bunde mit einander stehen" : holott ezen axiómát én a modern protestáns iránynak vindikálom. Önigazolásom czéljából mivel nem akarok hamis tanok hirdetője lenni, vagy tudtommal félre magva-