Evangélikus Egyház és Iskola 1885.

Tematikus tartalomjegyzék - Költemények - Advent utóján (Sántha K.)

407 Miután azonban mind az, a mit a t. felügyelő úr czikkében mond „a papi méltóságot jelző reverenda" rovására megy : talán nem vétek a tisztességtudás ellen, — ha azt magamra öltve a t. felügyelő úr által hirdetett eszméket és elveket úgy a reformátió tanai, mint magyar nemzeti szempontból közelebbről megvilágítani igyekszem. Ha a „reformáczió tanaira" nézve irányadóúl tekinthető azon gyakorlat, melyet a nemzetiségi kérdéssel szemben a reformáczió őshazájában a protestáns szellem egyenes kifolyásaként követnek, — akkor legott szembetűnik a t. felügyelő úr azon állításának tarthatatlansága, mely szerint a nyelv „a reformáczió és evangyéliom tanai értelmében" csak „eszköz" volna ,,az Isten országa terjesztésére." Hisz ép a reformáczió volt az, mely a nemzeti törekvések jogosúltságát az „Isten országa" érdekeinek képviselését maga számára követelő pápaság túlkapásai ellenében, — magából az evangyéliomból merített érvekkel kimutatni s azok számára a keresztyén alapot megteremteni iparkodott. Ennélfogva mindenütt ott, a hol a protestáns szellem akadálytalanul nyilatkozhatik, a nemzeti nyelv és miveltség oly tényezőnek tekintetik, melylyel az egyháznak számolnia, s melynek érdekeivel a maga intézményeit összhangzásba hoznia kell. Ez kitetszik nemcsak Bismarck azon szavaiból, melyekkel a jezsuitáknak — mint a nemzeti miveltséggel szemben az indifferentizmus és kosmopolitizmus elvét valló szerzetnek — a német gyarmatokból való kitiltását a birodalmi gyűlésben legközelebb indokolta; hanem kitetszik az a német kormány azon intézkedéseiből is, melyek szerint a birodalomnak idegennyelvű lakosságlakta részeiben az összfes iskolák tannyelvéül — a vallási tantái'gyakat sem véve ki — a németet hozta be s az ellenszegülő elemeket — mint közveszélyes egyéneket — az országból száműzte. Nos és vájjon minő álláspontot foglalnak el a nemzetiségi és nyelvkérdést gyakorlatilag . megoldó fentebbi kormányintézkedéssel szemben a német protestáns egyházi lapck? Nagyon érdekes, a mit a legorthodoxabb egyházi irányt képviselő lipcsei tanár, a világhírű dr. Luthardt lapja, az „Allgem. ev.-luth. Kirchenzeitung" f. évi 44-ik számában, a „Polenthum und Culturkampf" czímű czikkben mond. Ebben a helyneveknek németre való változtatását, a kiutasításokat és a német nyelvnek az összes lengyel iskolákban a vallási tantárgyakra nézve is tannyelvül való behozását kevesli a czél elérése tekintetéből. Erre vonatkozólag így ír : ,,Es ist ja wahr, das» Kinder sehr leicht eine fremde Sprache erlernen, zumal der slavische Stamm auf diesem Gebiete besonders begabt ist ; doch ist es nicht minder unzweifelhaft, dass man auch ebenso schnell vergisst, besonders wenn der römisch-katholische Priester dahinter steht und den ferneren Gebrauch der deutschen Sprache nach dem Austritt aus der deutschen Schule als ein religiöses und kirchliches Vergehen darzustellen sich bemüht." Ennélfogva azt kívánja, hogy nemcsak az iskolák és tanítók, hanem a templomok és papok is a nemzeti kultiira szolgálatában állíttassanak és a predikácziók feláltva német és lengyel nyelven tartassanak. S ezt így indokolja: ..Erst wenn der Pole die deutsche Sprache aus dem Munde des Priesters vernimmt, wird dieselbe für ihn den ketzerischen Beigeschmack verlieren und wird derselbe alsdann i voraussichtlich auch die Nothwendigkeit würdigen lernen, als Mitglied eines deutschen Staates und des deutschen Reiches der deutschen Sprache wenigstens so weit mächtig zu sein, um an den Segnungen der deutschen Kultur theilnehmen zu können." Ebből látható, hogy az „evangyéliom és reformáczió tanai"-ból nem szükségképen folyik az, a mi a t. felügyelő úr által deriváltatott belőle. Sőt inkább a protestantizmus elveiből folyik, hogy mindenütt, a hol otthon van, a nemzeti miveltség egyik főtényezője legyen. S azért midőn a Csehországból kiűzött szláv protestantizmust a német nemzet szeretettel keblére ölelte, — az mint gyengébb elem az erősebbel egyesült, belé olvadt. Nálunk csak az erősebb elemekkel való szövetkezést keresik. Pedig abból utóvégre is csak foederalizmus lehet, — de soha lényegbeli egyesülés. A horvátok, románok, szerbek, szászok tudnak imponálni. S azért azokat milliókkal, politikai koncessziókkal akarja a kormány lefegyverezni, magához kötni. Az oláh pópáknak 24 ezer forintot kin ál „kenyér" czímén, melyet azok indignációval visszavetnek. A szászoknak 16 ezer forintot adnak, a miért a pátenst elfogadták , hogy annál erősebbek legyenek a s z e b e n i határozatban nyilvánult tendentiájuk érvényesíthetésére. De midőn a magyar evangelikus egyházak kerületei legalább annyit kérnek kultur czéljaikra, mint a szászok, — akkor „nincs pénz." No de a t. felügyelő úr kész rá a felelettel azt mondván : „Bizony még nagyérdemű egyetemes felügyelőnk kétségtelen hazafisága sem győzte visszaverni az egész felekezetünk ellen botorúl emelt pánszlávisztikus vádakat." Hát minek is adnának egy oly felekezetnek kultur czélokra valamit, mely nem képes magát a pánszlávisztikus vádaktól tisztázni? Az igaz, hogy a magyar egyetemes evangelikus egyház még 1882-ben hozott határozatában névszerint felhívta a kormány figyelmét azon lapokra, melyeket a hazára nézve veszélyeseknek tart, s melyekkel az egyház semmiféle solidaritásban nem állónak, jelentette ki magát. De a magyar kormány ezzel szemben mit cselekszik? A maga közegei által hűségesen hordatja a tótajkú állampolgárok házaiba azokat a lapokat, melyeket az evangelikus egyház a rendelkezésére álló összes eszközökkel üldözendó'knek jelentett ki. És ha ilyen körülmények közt az a „tótajkú lelkész" azt mondja híveinek: ne olvassátok azokat a lapokat! azok azzal felelnek neki : „a mit a magyar kormány emberei hoznak a házunkba, az nem lehet rosz; ti ne törődjetek azzal: minő lapokat olvasunk mi? ti csak papoljatok és ne avatkozzatok a politikába!" így neveltetik nagyra a pánszlávizmus a magyar evangelikus egyház rovására, — hogy apró pénzzel ki lehessen őket fizetni. Most még nem érdemes szóba állani velük. Mert gyengék. Majd ha gyengék sem lesznek már; ha megtermette gyümölcseit azon elv következetes keresztül vitele, hogy „a nemzetiségi kérdésnek egyházi téren soha sem kellene előfordúlnia" és hogy a nemzeti nyelv egyházi tekintetből az adiaphorák közé sorolandó; midőn nem „magyar protestantizmus"-sal, — de valami egyéb jellegű hatalmasabb tényezővel fognak szemben állani, — majd akkor lesz államsegély, quantum satis ! Igazán nem lehet csodálni, ha ama másik táborban, melyet a tiszt, felügyelő úr az „árulkodó tótajkú lelkészek"