Evangélikus Egyház és Iskola 1885.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Róma és az evangyéliom (Schwalm)

35 Nagy eredmény volna már magában az is, hogy itt meghány va-vetve, megbeszélve a dolgokat, közgyűléseinket sok szószaporítástól mentenénk meg s nagyban megkönnyítenénk azok menetét. Mert hiszen nem egy tárgy kerül lapok útján közgyűléseinkre, ahol aztán a sok beszéd miatt alig lehet a tárgyak halmazát kellőleg elintézni. A többek között közös fájdalmainkat is a közgyűlésekre viszszük; ott keresünk vigaszt, erőt, segítséget; a mi igen természetes protestáns életünkben, s különben is „nő az öröm, fogy a bú, hogyha közölve vagyon." Azt hiszem, s szeretem hinni, hogy előbb-utóbb tárgyalni fogják közgyűléseink azon sanyarii anyagi helyzetünk ügyét is, mely lelkésztársaink nagyobb részére már tarthatatlan s egyházunkra nézve is a mily káros, ép oly szégyenítő. Beszéljük meg tehát a dolgot előzetesen. Midőn Gerengay bátyánk e lapok 2-ik számában kitűzte a zászlót e felirattal „Mi fáj még?" s hadat üzent közös ellenségünknek, a nyomornak, mely kivált a falusi papok nagyobb részét sanyargatja, azt hittem, hogy az érdekelt falusi papok egytől egyig sorakoznak zászlaja alá s csak úgy özénlenek minden oldalról a buzdító, támogató czikkek, egyengetve a szabadulás iitját. Eddig azonban nem igen mutatkoznak a harczfiak. Mi lehet annak az oka? Talán nem igen bíznak ügyök diadalában? Talán szégyenlik a harczot? Talán készen várják a sült galambot? De ezeket nem teszem fel egyikről sem. Hallgatásuk okát abban vélem feltalálni, hogy bizonyosan nem jutott el hozzájuk a harczi jelszó. Nem hordatják, nem olvassák a lapot, s ennek is csak a szegénység az oka. Hej bizony az sok jónak a megrontója! Különben Gerengay bátyánk maga sem bízik a szegény falusi papok támogatásában; vert had az a nélkül ,is, gondolja magában, s azért is az erősebbekhez fordul; a gazdag parochiák papjait, a nagyságos és méltóságos í elöljárókat hívja fel, hogy segítsenek a falusi papok nyomorán. Hát bizony én magam is a mondó vagyok, hogy ha valaki, hát ezek lendíthetnek ez ügyben legtöbbet. Itt lent, magunk körül, hiába jajveszékelünk, panaszaink süket fülekre találnak: legfölebb szánalommal néznek ránk a jók; a gonoszok pedig csak kinevetnek bennünket. Felülről kell azt megkezdeni. Az egyetemes gyűlés tegye meg az első lépést. Keressen módot, utat, készítsen tervet s küldje le hozzánk egy felhívó szózattal. Itthon is megteszszük a magunkét. Csak ne halogassuk ez ügyet; mert bizony nagy kárát vallja maga az egyház. De ha azt akarjuk, hogy az ügy mihamarabb az egyet, gyűlés zöld asztalára kerüljön, akkor elsősorban mindenesetre nekünk kell annak az útját előkészítenünk, a kik nyomasztó helyzetünknél fogva az iránt leginkább érdekelve vagyunk. Sorakozzunk seregestül Gerengay bátyánk zászlaja alá s nem mondom, hogy kövessük a sztrájkoló pékek és kőmívesek eljárását, bezárván a bibliát s beszűntetvén a prédikálás munkáját, sőt annál lelkesebben hirdessük az Úr igéjét, annyival inkább, mert az leghathatósabban pártolja és védi ügyünket, mendván : „hogy a kik a szent dolgokban munkálódnak, a szent helyből éljenek — s méltó a munkás a maga bérére." Ne sztrájkoljunk tehát, hanem emeljük fel szavunkat itt a nyilvánosság előtt bátran és férfiasan s mondjuk el közösen, hogy mi fáj még? Hogy azt a fájdalmat, melyre Gerengay lelkésztársunk rámutatott, ha nem is mindnyájan, de igen sokan érezzük. És én hiszem, hogy jajkiáltásunkat, ha más nem, egyetemes felügyelő urunk ő méltósága leghamarabb meghallja és szivére veszi és megteszi a kellő lépéseket. S hogy e munkáját megkönnyítsük, keressünk addig is utakat, módokat. Mondja el kiki a magáét; mert az igazi utat csak úgy találhatjuk meg. Gerengay úr említi, hogy már Székácsunk Egyházi lapjában szellőztetett azon kérdés, hogyan kellene és lehetne a papi fizetéseket javítani. .Jó lett volna tájékozásul egyet-mást felhozni, hogy mit mondtak e dologról a régiek. Talán az is megkönnyítené munkánkat. Én most hirtelenében, röviden jelzem azokat, a miket arre vonatkozólag itt-ott beszéd közben hallottam. Sokan czélszeríínek látnák a kisebb egyházak egyesítését, hogy a körjegyzői hivatalok mintája szerint körlelkészségek állíttatnának. No ehhez sok idő kell és sok nehézséggel járna; de nem kivihetetlen. Sok helyen nem sokára magától is be fog következni. Sokan valami országos domesztika-félét emlegetnek, közös alapot; a minek a legfőbb hibája az, hogy pénz kell hozzá, tehát épen az, a mivel nem birunk. De hát, úgy mond, ha a tanítókért tud fizetni az egyház az állami nyugdíjba 12 frtot, nem fizethetne-e a papokért is, ha nem többet, legalább is annyit? Vagy ezek beérhetik a félkrajczáros offer tóriummal is? Ott van továbbá alakuló félben a Luther-társaság pénztára, növekszik a Leopoldiánum, az állam is hozzájárulhatna segélyével, a Baldácsi-alapból is juthatna valami, i leendő alapítványok is kerülnének — s mit tudom én, mi más emlegetnek a közös alap forrásaiúl. De nem hozok fel többet; mert attól félek, hogy én kapok ki ezekért is. Halljuk hát a szép szót másoktól is! És most azzal végzem, hogy éljen Gerengay bátyánk! —r -l Kóma és az evangyéliom. Némi kedvteléssel s tán gúnyoros mosolylyal is nézhette a híres Erasmus 1506. évi ősz utóján Olaszországban való tartózkodása alkalmával II. Juliusnak a Bomagna győzőjének s a „zsarnokok megdöntőjének" diadalmas bevonulását Bolognába, midőn ezen „csizmás és sarkantyús pápa a csatatér porától fehérült lábait a lakosság által csókoltatá, forgatván a kardot szt. Péter kulcsai gyanánt, ugratva lovát a lerombolt falakon át a pápaság nagy dicsőségére." Nem kevésbé mulatságos látvány tárult el az elfogulatlan nézők szeme előtt, midőn múlt év utóján egy magyarhoni róm. kath. püspök harczi szenvedélytől égve, az újkori tudomány és haladás zsarnokai ellen az Erasmusés Luther-féle civilisatio megvédése czéljából kardot rántva, híveinek tapsvihara és a sajtó magasztalása alatt, mint evangyéliomi míveltséget mentő nemtő diadalát ülte.