Evangélikus Egyház és Iskola 1885.

Tematikus tartalomjegyzék - Költemények - A lützeni csatatéren (Dr. Moravcsik Gyula)

•294 Hogy a kérdéshez mindenekelőtt ezen szempontból szóljunk, a tankönyvek előnyének és pedig két oknál fogva nevezetes előnyének véljük mi is a nyilvánosságot : megismerteti az irót, ez esetben a tanárt az iránta érdeklődő közönséggel; és meghozván ugyancsak az illetékesek Ítéletét és figyelmeztetését, könnyíti ismeretszerzői tevékenységét. Tagadhatatlan, hogy a theol. akadémia s azok iránt, kik annak lelkét képezik, a tanárok iránt az egész egyháznak joga van érdeklődni, a nélkül, hogy bizalmatlankodnék. Az akadémiai tanárok a legtöbb theologusnak, kik pedig az egyház oszlopai hivatvák lenni, theologiai irányát meghatározzák, igen sok számára pedig egész életre szóló ismeretanyagot nyújtanak. Minő a tanárok kutatási és előadási készültsége annálinkább kérdheti kiki, a ki egyháza javát szíven hordja, mennél bajosabb neki a vizsgán megjelenni, vagy feltűnés okozása nélkül az intézetet meglátogatni (nem számítva más lehető akadályokat). Igaz ugyan, hogy a tanár megítélésének nem tankönyvek megítélése képezi a legigazságosabb módját, bár a tanárra előnyösebb, mint az, mely a hallgatók jegyzetei után indul. De ahol a nagyobb theologiai művek megjelenését oly sok nehézség akadályozza, mint nálunk, ott a körülmények szemmeltartása mellett ilyen kisebb művek is megadhatják a kivánt tájékozást. Önálló rendszert mindenkitől várni sem lehet, s legterjedelmesebb bő tanulmányok sem állanak mindenkinek hatalmában: ilyen tankönyvszerű kivonatot azonban minden tanárnak kell bírnia, már hivatás és kötelesség-érzetből folyólag. Mert a tanár és tankönyvíró megkülönböztetése az akadémiai tankönyvekkel szemben, melyek szerkezete felett nem paedagogikai, hanem tisztán tudományi szempontok határoznak, nem jogosult annyira, hogy a rossz tankönyvirót jó tanárnak lehessen mondani. Hisz ha ez rossz, a mi a „tudománytanítás" tartalmát képezi, akkor legfeljebb a forma lehet jó, mely ugyan szintén elég fontos a közlésnél, de a tanárt önmagában „jó"-vá nem teszi. A mennyiben tehát az egyház érdeklődik theol. intézete, illetőleg annak tanárai iránt s a mennyiben ez érdeklődést más úton kielégíteni bajosabb : a nyilvánosságnak e nemét is tartoznak igénybe venni, a kiket a felszólalás illet. Németországra, melyre e vita folyamán oly gyakran hivatkoztak, e kérdés az akadémiai tanári székek betöltésénél követett eljárási mód által egyszerűsítve van. Ott már az, a ki a jogot akarja elnyerni, hogy előadhasson, nyilvános vitát köteles tartani egy elébb nyomtatásban megjelent mű s annak végére állított tételek felett, s mielőtt tanári széket nyerne, tudományos hivatottsága és megbízhatósága felett már kell, hogy a nyilvánosság mondott legyen és pedig kedvező Ítéletet. A viszonyok különbözősége nagyon is szembeötlő s lehetetlen nálunk hasonló eljárást kívánni. De ha nem a nyilvánosság, nem a tudományos világ ítélete, hanem egy szűkkörű bár tökéletesen megbízható bizottmány az, mely nálunk a tanári székek betöltése felett határoz, úgy azoknak, kik e székeket betöltik, csak örömmel kell üdvözölni az alkalmat, melynél inegválasztatásokat a nyilvánosság előtt igazolhatják; s más hiján ilyen igazolásul szolgál bizonyára előadásaiknak (bár bővített) kiadása is. Bizonyos, csak akkor ha más fontosabb okok nem szólnak ezek kiadása ellen s kérdés, nem gátolják-e szabad mozgását a tanárnak az ily tankönyvek. Dr. M. t. úrnak ez képezi leglényegesebb érvét a tankönyvek ellen (lásd főleg e lap 30. számát). Ha a theologiai tudományok mezején szemlét tartunk, azon eredményre jutunk, hogy csakis a rendszeres theologia okozhat voltakép e téren nehézségeket s ennél is, főleg tankönyvekben a kevésbé kényes történeti rész tenné ki a fődolgot. Az bizonyos, hogy a a tankönyvirótól sem lehet örök érvényű igazságokat várni, de az is áll, hogy a ki azon a processuson keresztül ment, melynek eredménye egy erős és megállapodott világ nézlet szokott lenni, az ha idővel való fejlődésében sok tekintetben idegennek fogja is találni korábbi müveit (a tanár előadásai alkalmával érvényesítheti haladását); önmagát a lényeges vonásokban azokkal azonosnak fogja találni. S a tankönyv csak ily alapvonásokat tartozik adni. Azon tanárok tehát, kiknek tanári működésök folyamán tárgyuk úgy tartalmilag mint alakilag biztos tulajdonukká vált, nagy aggodalom nélkül bocsáthatják közzé műveiket. Nem szükséges, hogy a művek czimén ott álljon „akadémiai tankönyv", a minthogy a némethoni ilynemű művek legtöbbjénél is az akad. felolvasások nem a czélt, hanem az okot képezik, hanem ha ott is állana, akkor sem venné senki a benne foglalt tanokat az akadémia hivatalos tanainak, s a műveket úgy nézné, mint akadémián használatos tankönyveket, melyek mindenesetre lehetnek „rendszeresek és alaposak", mint azt dr. M. t. úr a német műveknél találja. De ha dr. M. t. úr azt hiszi, hogy a tanárok vezérfonalakat (itt nem veszszük tekintetbe, váljon a kivánt műveknek pusztán ilyeneknek kell lenniök) „sehol a világon nem adnak nyomtatásban", úgy illő szerénységgel ki kell jelentenem, hogy téved. Természetesen, saját tapasztalásom elég szűkkörű, s így sok példát nem hozhatok, de például Lechler Lipcsében a dogmatörténet előadásánál pusztán e czélra szerkesztett s nyomtatásban megjelent fűzeteket ád vezérfonalul. Luthardt az evangyéliomok „

synopsis"-ánál előre kidolgozott s nyomtatásban megjelent tabellák alapján halad; dogmatikai felolvasásait dogm. compendiumához fűzi, és pedig oly „szolgailag", hogy paragraphusról paragraphusra követi. Sőt Nippoldt, nagynevű egyháztörténetiró előadásainál Hase egyháztörténetét, tehát más művét vette alapul s előadásait ahhoz fűzte. Ha tehát Németországon, hol annyi a tankönyv és kimerítő tudományos mű, az egyes tanárok lehetőnek és alkalmasnak találják élőszóval való előadásoknak nyomtatottat adni alapul, nálunk, hol a hallgatóknak a füzetek s előadások az egész tudományos világot képezik, amazok tágultával emennek is tágulnia kellene. De a nyilvánosság Ítéletén s az abban nyújtott előnyön kívül a tankönyvek más tekintetben is hasznosak a tanárnak. Felmentve a kényelmetlen és időrabló diktálástól, formailag is emelheti előadását, a nélkül hogy félnie kellene, hogy hallgatói nem kövéthetik; hogy pedig tartalmilag sokkal többet nyújthatna, annak részletezése bizonyára elengedhető. Természetesen : az esetben, ha az akad. tanár nem önálló, hanem nagyon is másik nyomán halad, ha annyira fiatal, hogy még csak keresi maga is a szilárd alapot, melyre, és a tervezetet, melyben ismereteit kiépítse, akkor nem a nyilvánosságra valók felolvasásai. De ki ne