Evangélikus Egyház és Iskola 1885.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Nyilatkozat (Szeberényi L.)

És mód van, sokkal egyszerűbb, közvetlenebb, melylyel a tápintézetek jövőben is megkaphatják az eddig élvezett kegyadományokat, sőt egy kis jóakarat, s a közegyház által életbe léptetendő némileg kötelező szervezés mellett a segély-összeg quantitative gyarapodhatnék is. — Ha most határozatilag kimondatnék, hogy az egyházközségek ezentúl egyéb, az esperesi hivatalhoz beküldött, a gyámintézetnek, Leopoldianumunk, az esperességi pénztárnak, a kerületnek stb. járó illetékeik mellett küldjenek be évenként, tegyük fel 5—10 frtot különféle, névszerint megjelölt tápintézetek részére is, rövid úton s minden nagyobb fáradtság nélkül ezek meg fogják kapni az eddig a supplicatióból befolyt összegeket egyszerre, közvetlen, s bizton reménylem, nem épen csekélyebb mennyiségben ezentúl is. Ha minden egyéb intézetbe fizetjük évi járulékainkat, miért ne tehetnők ezt a tápintézetek irányában is? Természetesen ilyen eljárás mellett számos szegénysorsú ifjú elesnék attól a beneficiumtól, hogy saját maga részére is szerezhet egy pár forintot, s azon privilégiumtól, hogy az ország egy részét bebarangolva, geográfiái s emberismeretét gyarapíthatta s gyűjthet egyébként is sok tapasztalást. De ilyenforma ismeret- és tapasztalás-gyűjtés mai nap kiment a divatból, anachronismussá vált. — Manapság, a közlekedési eszközök bámulatos fejlettsége s olcsósága mellett, igen könnyen és kevés pénzáldozattal láthatni országvilágot s nincsen divatban, a mi hajdanságban járta, hogy a deák-ember gyalogszerrel ment el, nem bánom még Jénába, Haliéba is. » De egyáltalán nem kérek soha az ilynemű tapasztalás-szerzésből. Nagyon drága áron fizeti meg azt az illető. Miért? Mert a supplicáló ifjú, mint a tudósitó is bevallja, „gyakori megaláztatásnak" van kitéve. És ez a főfőok, a mely miatt a supplicálást kárhoztatom. Az bizony ellenkezik a paedagogiai szabályokkal, ha ifjainkat ilyen megaláztatásoknak tesszük ki. A fiatal emberben, kivált a mai laza, romlott erkölcsű világban mindenek előtt az önérzetet, egy megengedett nemét a büszkeségnek kell nagygyá nevelni, s mindattól óva őrizni, a mi önérzetét sérti s ismételt esetekben eltompítja. — Már pedig kétségkiviil a supplicánsok önérzete kell, hogy eltompuljon, ha -1—5 héten át mindennap egyszer-kétszer ki van téve egy kis megaláztatásnak. Más tekintetben is rossz hatása van a supplicálásnak a romlatlan ifjú lelkületére. Tapasztaljuk sajnosan rajtuk. Meg van bennük az az ambitió, hogy őket kivételesen jól és szívesen kell fogadni s a mennyire lehet, jól tartani. Ha ezt, szerintük a kellő mértékben nem tapasztalták, felszól bennük a gáncs, a méltatlankodás annyira, hogy nem is restellik elbeszélni fiínek-fának, ez a pap vagy ama papné milyen komiszúl fogadták, milyen rosszúl látták el ételben, italban. Csak tessék belenézni a supplicánsok egynémely jegyzőkönyvecskéikbe, melyek rendesen az utódoknak adatnak át utmutatóúl és mihez tartás végett, mennyi szemérmet és illemet sértő kritika foglaltatik azokban azokról, kiknek házában megfordúltak. Már, kérdem, miért adjunk alkalmat a fiatal embernek, hogy a pletykáláshoz hozzászokjék s mert többnyire paplakokról szól a pletyka, nem nézhetjük egykedvűen, — hogy ez által is alább szálljon a mai nap úgy is sok helyen sülyedő papi tekintély. Arról már nem is szólok, hogy a testre milyen kihatása van a supplicálásnak, azt eléggé megtudja ítélni az, a ki nem kis dolognak tartja a fiatal test egészségére nézve a rendet, a tisztaságot. Különösen ez utóbbiról vannak gyönyörű esetek följegyezve, gondolom, igen sok paplak krónikájában. Végre pedig, kérdem, kikre nehezedik valóságos teherként a supplicálás? A dolog természete szerint, az egyes ekklézsiákhoz menvén a supplicánsok, ezeket illetné azok eltartása is. A városi jómódú egyházak s lelkészeik evvel nem törődnek, de már falun, bizony csak a papra nehezedik az a teher, hogy 4 hét alatt 10—15 supplicánst kell eltartania. — Hol vagyon az megírva, hogy ilyen terhet is lehessen rágördíteni a papra? — És valóban irigylendő a flegmája azon papnak, a ki nem kedvetlenedik el, ha jönnek sűrűen a supplicánsok, sokszor kettecskén, hármacskán, sokszor épen délben, vagy mikor már meg volt az ebéd, vagy a mire szinte van eset, este, lefekvéskor, lefekvés után. Tessék már most mosolygó arczczal felszolgálni. Ne csodálja senki, ha ilyenkor a különben ártatlan supplicáns azon megaláztatásnak van kitéve, miszerint éreztetik vele, hogy nem szívesen látott vendég. Távol legyen tőlem, valaha a supplicánssal magával éreztetni, hogy nekem terhemre van az ő személye. Ót mindenkor annyira, a mennyire szívesen fogadom a meddig a supplikálás a mai alakban fennáll; de a supplicatiói intézményt kárhoztatom, mint olyan elavúlt, a mai korba be nem illő, magát teljesen túlélt intézményt, a mely csekél}'' anyagi haszon mellett sok erkölcsi kárral jár az ifjakra. és semmi alapos, legfeljebb az elévült szokásból eredő érv által indokolható terhet ró nem az ekklézsiákra, hanem a lelkészekre vagy tanítókra. Azért örömmel üdvözlöm a tolna-baranya-somogyi esperesség határozatát, mely a supplicálást eltörli, annyival inkább, mivel, ha e példa — a mi kétségen felül áll — követőkre talál, mégis fogjuk találni a módot, mely mellett korszerűbb eljárással, tápintézeteink a jövőben is élvezhessék a kegyadományokat. Mosonyi. Nyilatkozat.

l) Az „Ev. egyh. és isk." 31-ik számában foglalt s az általam vitatni kivánt tárgyban szerkesztett czikkek személyem ellen nem egy sértő s gyanúsító kitételt foglalnak magukban, melyek ellenében, személyes kérdésben, szíves lesz Nagytiszteletű szerkesztő úr, soraimat elfogadni. Kinyilatkoztatom előre is sajnálatomat afelett, hogy a tárgy lényege s fontossága helyett; inkább csak „szavak" körül forgott a vita. E harczmodor még jobban győzött meg arról, hogy meg nem czáfoltattam ; mert ahol hiányzik a gondolat s igazság, ott nagy mester a szó. Ntii ifj. Jeszenszky Károly xir félreértett nagyon, ha czikkemből azt volt képes kiolvasni, hogy én őt a latrokhoz hasonlítottam. Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet nem azért idéztem, mintha azon példabeszéd fő alakjai a latrok lennének, hisz azokat én látni sem akartam s még kevésbé hozzájok hasonlítani lelkésztársamat. Az irgalmas szamaritánus jót tett egy idegen nemzetiség, egy *) E vitából többet nem kérünk. Szerkesztő.