Evangélikus Egyház és Iskola 1885.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Meteorológiai észrevételek a „vihar előtt” megszólalt hangokra (ifj. Jeszenszky K.)

•247 sághoz folyamodik, hogy a régi, classicus „hun gar izmus"^ a Schulverein és moszkvai propaganda kedves jelszavával felcserélve, mint magyarizmust a slavizmusnak, germanizmusnak és ant is emitizmusnak rendelhesse melléje. Ön az állatnál is rosszab teremtést lát abban az emberben, a ki a saját nemzeti nyelvét idegen nyelveknél jobban szereti s a „fejlődő szellem" azon eredményét, mely szerint fajunk önmagát kifejleszteni és érvényesíteni iparkodik,. — borjúimadásnak nevezi. On azt állítja, hogy azon szellem, mely szerint a gyermeket akként nevelik, hogy saját nemzeti nyelvének isteni voltában higyjen, ahhoz hű legyen s annak szolgáljon, — „keresztyének helyett betyárokat nevel." Ön nemcsak a „h a z af i a k"-kal s velük poláris ellentétben működőkkel kívánna együtt inni; hanem „hő vágyát" képezi, hogy „az Ur kegyelméből nemcsak két, — de öt sőt tiz kulacsos is lehetne." Ilyen hangok és nyilatkozatok után készséggel elismerem ugyan tiszttársamat, bátor és vitéz hazafinak, — hanem, hogy ő a magyar vértanúságot szenvedett gályarabokkal magát egy kategóriába állítsa, — ahhoz hiányzik a tudományilag elfogatható alap. Mert azt csak nem tekinthetem történelmileg igazolt állításnak, mely szerint a magyar gályarabokat azért „akarták volna" viharral „elpusztítani" „mivel mertek másként imádkozni Istenünkhöz, mint a budapesti tudományos egyetem rectora által egekig magasztalt „nemzeti mivelődésért" lángoló Pázmány." Nem a nemzeti mivelődésért való lángolás vihara hajtotta a magyar gályarabokat Nápoly felé, hanem az a vakbuzgóság, mely sem hazát, sem nemzetet, sem semmiféle megszentelt kötelékeit a természetnek nem ismerve, — minden áron és mindenek felett a maga uralmát akarta és akarja még mindég biztosítani a világ felett. Ez a vakbuzgóság Pázmány idejében a magyar nemzeti mivelő

dés érdekeivel — szövetkezett, s azért volt veszélyes protestáns szempontból. De ugyanazon dämon, azok ellen, kiknek hite a magyarság érdekeivel elválaszthatlanúl összeforrt, — a gályarabok idejében az országnyomorító és nemzetirtó idegen hatalommal fogott kezet azon czélja elérésére, hogy az elébb „koldu'ssá" aztán „n é m e 11 é" végűi „rómaikatholikussá" tenni szándékolt Magyarország felett uralmát örök időkre megalapítsa. A történelmi igazságnak tiszttársam által lett fentebbi elferdítésével szemben tehát azon állítását, mely szerint a magyar gályarabok másként imádkoztak volna Istenünkhöz, mint a hogy azt a budapesti tud. egyetemi rector által magasztalt magyar nemzeti mivel ő dés érdekei kívánták volna, — még egy Pázmány nevének latbavetése sem mentheti meg a pozdorja sorsától, mikép az az önmagához mindenkor hív hazafias közérzület egy lehellete által — egyéb a nyilvánosság előtt felmerült szerencsétlen elfacsart ideák módjára, — „s z e m é t"-ként el ne sepertessék. Nem kívánom, hogy tiszttársamnak ezen lehellet „árt"son,.— de hogy a fentebbihez hasonló állítások mellett valaha „az élet viharaiban megedzett vas"-ként érvényesíthesse magát, — azt a keresztyén meteorologia tételei alapján merem kétségbe vonni. Nem mintha tiszttársam egész valójának a „vas*hoz való feltűnő hasonlatosságát el nem ismerném, hanem egyszerűen azért, mert a viharoknak a vasra való edző hatásáról az ásványtani vegytan mit sem tud. Sőt inkább a légköri behatásoknak közönséges eredménye a vasra, — a rozsda szokott lenni. S úgy látom, hogy ehhez hasonló emésztő processuson mehetett keresztül tiszttársam is azóta, a hogy ama bizonyos „híres egyházférfiak" ellen élesre fent szablyáját megcsillogtatta. Midőn ugyanis e sorok írója néhány hires egyházférfit, a kiknek hazafias érdemeik a magyar nyelvet és nemzeti mivel ődést fenyegetett absolutismus ellen folytatott alkotmányos küzdelmek korából, általánosan ismeretesek, — név szerint megnevezett, tiszttársam akkor az elébb oly félelmetes szablya helyett egy díszkardot kötött fel, azt mondván: „mind a három nevezett férfi ri hazájuknak nagy szolgálatot tevének mint lelkészek stb. Igen, de hát akkor hol vannak azok a „híres egyházférfiak" a kiket az imént levágni készült. Mert sem azok az ismeretlen existentiák, kiket tiszttársam czikkében oly megragadó költői vonásokkal ecsetel, de kiknek nevét sem tudja a világ, — „híres e g y h á z f é r f i a k"-ul einem fogadhatók, sem azon váratlan fordulata, midőn azt veti szememre, hogy én „Révész, Székács, Máday mögé elrejtőzni" szeretnék, — valami erős vágásnak nem tekinthető. Kérem, hiszen én még most is itt állok és várom a feleletet arra a kérdésre : kik hát azok a hires egyházférfiak, a kiket azért, mert a nemzeti közmívelődés zászlóvivői s a hazafiság politikájának megtestesülései valának „ámitók"-nak és hittagadó képmutatóknak nevezett?! Itt állok és nincs szándékom elrejtőzni senki elől. De az imént oly „b á t o r és viharra kész hazafit"', az „élet viharaiban megedzett" vasembert nem látom sehol. Elrejtőzött, — illetőleg a prózai, markolható világ „levegőjéből kiszületett." Előttem csak egy símaképű, a diplomatát játszó színpadi alak áll, melynek oldalán ott lóg a viharok őrlő foga által kicsorbított, rozsdás fringia. No de azért tiszttársam vihart támasztani készül „azok szivében, kiknek reggeli és esteli imájukat a Budapesti Hírlap és NárodnieNoviny vezérczikkei képezik." És hogy czélját annál biztosabban elérje, a samaritanus példájára való hivatkozás és „lángoló h a z a s z e r e t e t"-emnek aposztrophálása után felhozza a csorvási esetet, — mikép volna mód és alkalom, a két sarkpont riadó vak mélységeit a következő szavakkal verhetni fel : „Uram a buzgóság efoka közel áll ama szenvedély lejtőjéhez, mely a magyar gályarabokat csontig kínozta." Hát a tényállás ez : Békésmegye alispánja a mult év őszén a közigazgatási bizottságnak hivatalosan jelenté, — miszerint Csorváson a magyarnyelvű istentiszteletek az esperesség által tótnyelvüekké változtattak, — minek alapján a közigazgatási bizottság a tényállás kiderítése végett a bányakerületi püspöki hivatalhoz fordult. — Erre az alispáni jelentésben foglalt vád az esperesség részérről hirlapilag dementiroztatott, — azzal a kijelentéssel, hogy az esperesség a csorvásiak istentiszteleti nyelvére nézve semmiféle intézkedést nem tett, de n e m