Evangélikus Egyház és Iskola 1885.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Az új főrendiház és a mi egyházunk (Dohnányi L.)

tott, miszerint a kathol. és keleti egyház méltóságai „hivatalból" helyet foglalnak a főrendiházban; hogy a többi vallásfelekezetek részvéte — nemcsak a nemzet régi óhajtása, hanem „e felekezetekkel tradiczionális alapon való leszámolás, — a vallásegyenlőség magasztos elvének betetőzése;" — daczára annak, hogy maga gróf Apponyi Albert is üdvözlé „a többi felekezetek képviselőinek együttlétét erkölcsi szempontból," — még sem lehetett módot találni a törvj.-nak — a jogosság, méltányosság és korszellem kívánalmainak megfelelő módosítására! Gróf Keglevich István hirdette : hogy a vallásszabadság s jogegyenlőség — papíron léteznek ugyan, — de tényleg nem. — 0 ezt a zsidók védelmére hozta fel, — a kikről azonban az 1848 : XX. t.-cz. és 1868 : LUI. t.-cz. hallgat. De el kell pirulnunk azon tapasztalás mellett, hogy kijelentése — reánk nézve is alkalmazást nyert! Azon érvelésnek, hogy a más felekezetű egyházi méltóságok, és a protestáns egyházi képviselők között, szükséges volt holmi aránynak a megállapítása, — nincs gyakorlati értelme; — nemcsak azért, hogy az országházában, szorosabb értelemben vett vallásdolgok — péld. dogmatikus kérdések, — melyeknél az egyik felekezet a másikkal szemben állanak — tárgyaltatni nem fognak, hanem különösen azért, mivel az egyházpolitikai s közművelődési kérdéseknek szerencsés megoldásához közreműködni mindnyájan egyaránt kötelesek, — és a róm. kath. felekezet főméltóságai, még akkor is, haazabsentált 2 református s 3 ágostai — bevétetik, nagyszerű többségben volnának. Hogyha pedig ezen arány mégis némi fontossággal bírhatna, módjában állott a kormánynak ugyanazon kinevezési uton, — minden jogérzés s megszégyenítésünk mellőzésével — helyrehozni, például a czímzetes püspökök sorából. — Most pedig azon anomalia állott be, hogy az elkerülhetlennek tartott arány megállapittatott ugyan, de a hat czímzetes püspök kinevezése által, — ismét megzavartatott ugyanaz, — nem a protestánsok ténykedése folytán, s nem azok érdekében. De nem lehet az ily arány vagy aránytalanságnak fontosságot tulajdonítani még azért is, mert a mint hazánk története mutatja, egyházunk leggyengébb korában, a midőn a szervezkedés nehézségeivel küzdött, és a midőn hanyatlásából felüdült, nem birt képviseltetéssel a törvényhozásnál s mégis fentartotta magát, megszilárdult, sok szolgálatot tett a hazának s hervadatlan érdemeket szerzett magának minden irányban. Mi nem kívántunk s nem kívánjuk egyházunk képviseltetése tekintetében, a numericus paritást, úgy mint péld. a koronaőrök beválasztásásánál stabiliáltatott, de igenis a hivatal és méltóság paritását, ezt annál inkább, mert püspökeink hivatala és méltósága minden viszonyok között felér, akár a pannonhalmi főapát, akár az aurániai perjel, akár bármely más megyés püspök hivatala- és méltóságával. Hogyha tehát ezek „hivatalból" seniumra és arányra való tekintet nélkül foglalnak helyet a főrendi házban, jogosan követeljük, hogy a mi egyházi méltóságaink is mindnyájan „hivatalból," vagyis hivataluknál fogva és annak tartamára seniumra és arányra i való tekintet nélkül, velük egyenlő rangba helyeztessenek. Figyelemre méltó még a kormány azon kijelentése, „hogy ne az egyes felekezetek qua taies képviseltessenek, hanem a vallásegyenlőségnél megint csak vallásegyenlőségnél fogva, minden felekezetnek oly egyénei, kik a felekezet élén való állásuknál fogva a társadalmi életbe benyúló hatáskörrel bírnak, vehessenek részt a felsőrendi ház tanácskozásaiban." A törvény a vallásegyenlőség és viszonosság védpaizsa alatt hozatott be és az eddig kizárt felekezetek részesítését hangsúlyozza, az egész vitatkozás ennek megfelelőleg — a felekezetek hivatalbóli képviseltetéséről folyik — az egész világ látja, hogy csakis a protestáns vallásnak képviseltetéséről lehet szó, másról nem, és a kormány egyszerre azt jelenti ki, hogy a felekezetek tulajdonkép nem — hanem azoknak csak némely egyénei — kik hatáskörrel birnak, képviseltessenek. Mi legyen ez? Azt megérteni valóban nehéz. Nekünk sem, református testvéreinknek sem jutott eszünkbe, „vallásfelekezeteink élén álló" s ennélfogva hatáskörrel biró egyéniségeink számára valami különös állást, személyes fényt, világi dicsőséget, kitüntetést keresni. Ok, az apostoli szerénység hirdetői s követői, nemis helyeselnék a hiúságnak ilynemű hódolatát; az ő hivatásuk egészen más; ők az ily külső fényűzésre költendő anyagi eszközöket, nemesebb czélokra feltudnának felhasználni. Egyházunk — a mint ezt fennhivatolt dunántúli ker. határozata félremagyarázhatatlanul tanúsítja — magának a felekezetnek képviseltetését kívánja, s ez nem személyi, nem egyéni, hanem csakis corporativ képviselet lehet. A püspökök és felügyelők illetve főgondnokok, csak személyesítői annak, a mi képviseltetik. Ok nem egyénileg, hanem csak testületileg képviselhetik vallásfelekezetünket. Hogyha pedig a felekezetek „azon egyénei, kik a felekezetek élén való állásuknál fogva kiható hatáskörrel birnak, hivatvák a főrendiházba," akkor is a következetesség azt hozza magával, hogy a felekezetek minden ily kimagasló állást elfoglaló egyénei, minden további taxatio nélkül, — ruháztassanak fel ily jogosultsággal, mert a lehetőség kizárva nincs, bogy épen azon püspök vagy kerületi felügyelő, a ki hivatalában nem a legidősebbek egyike — sokkal nagyobb társadalmi életbe benyúló hatáskörrel bir, — mint korosabb kollegái. Az ily a contrario argumentatiónak is tért engedő erőszakolt érvelések nem megnyugtatást, hanem inkább bizalmatlanságot keltenek keblünkben s tetemesen lejebb szálítják az ügy értékét. Egyébiránt a törvény valláspolitikai része, melyet Mocsáry Lajos képviselő danaicus ajándéknak neveze, változatlanul elfogadtatott, törvényerejűvé vált, s minden eziránti továbbvitatkozásnak jelenleg, már csak elméleti értelme lehet. De miután ezen törvény egyházunk közjogi viszonyait oly közel érinti, nem szabad nem törődnünk annak további I sorsával.