Evangélikus Egyház és Iskola 1885.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Egyházunk és a tudományos élet (Dr. Masznyik E.) VI.

146 általános meghatározásaiknál, vázlatosságaiknál fogva egyenesen érthetetlen vezérfonalak, hanem valódi az illető tudomány anyagát egységes elvi alapon részletesen s kimerítőleg letárgyaló rendszeres művek legyenek. Más szóval ne legyenek csupán tan- vagy kézi könyvek, hanem olyan tudományos munkák, miket a hallgató inkább komoly tanulmányozás, mint egyszerű betanulás végett vegyen kezébe. De hogy az ilyen művek nálunk megteremhessenek, — oda nem elégséges óhaj és sóhaj, oda idő s még más valami kell. Nem mondom egyelőre a nagy Széchenyivel, hogy pénz, pénz, pénz. — majd rátérek erre is! — hanem azt mondom : szükséges, hogy az egyet, egyház egészséges egyházi életviszonyokat, mi ev. theol. tanárok pedig addig is egészséges, tudományos theol. légkört teremtsünk m. p. először m agunk közt, azután pedig azon tanítványaink között, a kiket az életbe kibocsátunk s kiknek legnagyobb része eddig a theol. intézet ajtajával együtt a theol. tudomány ajtaját is betette. Bánták is ők, ha az, mi nekik falatot — s néha jó zsírosat! — adott, a s. s. theologia azontúl magvastul kivész! Hát pedig alig hiszem, hogy az Ur nyáját legeltetni tudja, a ki maga folyton nem Jegel. Ám másként lesz ez, ha a theol. tanárok közt levegőváltozás történik. Mert a mi levegőnk nagyon nyomott, fojtó. Egy tudomány munkásai volnánk, egy czél felé törekednénk s kérdem, ha nem segítjük, támogatjuk, lelkesítjük, ugyan legalább ismerjük-e egymást? Van-e csak egyetlen egy kapocs, mely bennünket édes testvérek s közös munkatársak gyanánt összekötne? Van-e csak egy eszme, egy gondolat, mely lélekből lélekbe szállva, gyújtana, hevítene? Az apostolok együttesen hódították meg a világot, mi egyenként tétlenkedünk, az apostolok együttesen tanácskoztak ügyeikről, mi egyenként hallgatunk ; ők virrasztottak, mi aluszunk. Talpra! sorakozzunk. Tanítók, tanárok minden téren egyesülnek; mi maradjunk hátra, kiknél megvan az „egység a hitben!" Alakítsuk meg az ev. theol. tanári egyesületet, vagy ha azt nem, legalább tartsunk theol. tanári értekezleteket. S még egyet — s ebben már Zs. esp. felügyelő úrral teljesen egyetértek : indítsunk meg egy tudományos theol. folyóiratot. Egy ilyen folyóiratnak nálunk nagy jelentősége volna. Ez lenne ama szellemi kapocs, mely bennünket tanárokat nemcsak egymással, hanem az életbe kilépett s a tudomány érdekeit előmozdítani ott is kész lelkes tanítványainkkal s általán mindazokkal, kik az igazság kutatására kedvet éreznek a theologiai tér közös szellemrokon munkásai gyanánt állandóan összefűzne s melynek tűzhelyénél a véka alá rejtett gyertyák lángját élesztgetnők. Sőt e folyóirat vetné meg alapját a nagyobb szabású theol. müveknek is. A tudományos rendszerek megalkotásának ugyanis előfeltételei ma már a részlettanulmányok. Ezek közölhetésének alapfeltétele pedig a szakközlöny. Németországban a theologia minden ágára van, ha több nem, legalább egy szakközlöny. Mi egyelőre beérhetnők egygyel valamennyire, mert nálunk ép annak az egynek lenne feladata a különböző terek számára munkásokat, speciálistákat nevelni, szóval a theol. irodalmi mozgalmat megindítani, ápolni, fejleszteni. S ezzel azt hiszem, talán, bár kissé hosszadalmasan (csak ne eredménytelenül!) elmondtam mind azt, a mi a tankönyvkérdésre, egyházunkra és a tudományos életre vonatkozólag e szerény lap szűk keretében elmondható. Részletekbe, már inkább a kivitelt illető kérdésekbe bocsátkozni egyelőre felesleges volna. Ezt a fontos ügyet másutt s másoknak, s nem a papirosan s nem nekem kell elvégre is megoldanom. Én csak a bajokra s teendőkre akartam rámutatni. Záradékul még csak egy pár szavam volna. Mit tesz egyházunk saját jobb jövendőjének előkészítése érdekében, azt nem tudom, de azt tudom, hogy theol. intézeteit s ezek között az egyetemes akadémiát azzal az áldozatkészséggel, melyet eddig mutatott s mely keservesnek inkább keserves, mint a milyen örvendetes, — hiszen olyan nagy megerőltetésbe került! — mondom az eddigi áldozatkészséggel felvirágoztatni nem fogja. Az intézeteket nem elég — bár elismerem, legnehezebb — csupán megalapítani, — azokat fejleszteni is kell. A fejlesztés szellemi munkába, de — pénzbe is kerül. Minket tanárokat — s igen helyesen — a szellemi munkásság fokozott erővel s a tanári széktől meszszebb körre is kiható mérvben való folytatására sarkalnak, — ám, gondolnak-e arra is, hogy a munkás az ő munkásságának ne csak benső örömét, hanem külső jutalmát is lássa? Sürgetik a tankönyveket; szép, de a kit a megélhetés, a kenyér gondja nyűgöz, annak szelleme szárnyaszegetten lankad alá. Sürgetik az irodalmi működést, még szebb, de a kit a rendes tanórák oly nagy száma nyom (14—15 óra hetenként), annak — főleg ha még akadémiai színvonalon álló tárgyalásokat várunk — a köznapi, hivatalosköteles dolog mellett magasabb érdekek szolgálatába lépni, , — se ideje, se ereje, se kedve. Az acsai apostolok kimondották, hogy „az egyház és tudomány érdeke kivánja, miszerint a tanári pályára a legjobb erők szánják magokat, mi azonban csak akkor várható, ha a tanárok társadalmi állásukhoz képest díjaztatnak." Kimondották, hogy „a rendes tanárok fizetése 2400 forint, a rendkívülieké pedig 1200 frtra állapíttassák meg. A 10 évi huzalkodás levét nemcsak az egyház, de megitták a tanárok is, kiknek az ország részben Budapestnél is drágább városában 1500 és 600 frtos fizetésen kell akadémiai tanári álláshoz mért életet élniök. Nem zúgolódunk! a helyzettel, melynek körébe önként léptünk, megelégedni kötelesség. — csak felsóhajtunk, mikor egyesek velünk szemben oly követelésekkel állanak elő, minőket csak az hozhat fel, a ki azok támasztására magának elégséges alapot, azok teljesítésére pedig nekünk elégséges módot nyújtott. Különben mi megvagyunk győződve, — se meggyőződésünknek illetékes helyen alkalmilag egyik kollegámmal kifejezést is adtunk, hogy egyházunk vezér- és oszlopférfiai több más egyébbel egyetemben, e részben is gyökeresen orvosolni fogják a bajokat s a szellemiekért elég hű lesz magához egyházunk, hogy az anyagiakból áldozni tudjon. Ezt akartam még elmondani. Végre nem fojthatom vissza azon aggodalmamat, mely bennem támad, ha meggondolom, hogy legjobb szándékaim