Evangélikus Egyház és Iskola 1884.

Tematikus tartalom - BELFÖLD - Lichner Pál emlékezete

•356 A nyelvben, mint látom, még derekas tanulni valója lesz Önnek, azt a magyar helyesírást és nyelvtant jobbacskán és alaposabban fogjuk tanulni, hogy annak idején gyökeres tudományú, lelkes paedagogussá fejlődjék kedves öcsém. De erről bővebben szólhatunk október elején, addig csak arra legyen gondja, hogy a szükséges úti költséget össze szerezze. Jobb tanácscsal nem szolgálhatok. A szegénység miatt nem kell csüggedezni: a tanulmánynak leghíresebb bajnokai tanuló korukban majdnem mind igen szegények voltak pénzben, de annál gazdagabbak erényben és türelemben s e kettővel utóbb szert tettek vagyonra is. Azért csak bátran! Szerencsés útat! Lichner Pál, lyceumi tanár." E levél, akár külső kiállítását tekintem a kezeim közt levő eredetinek, Lichner keresetlen egyszerű, de mindig kifogástalan tiszta külsejét, akár tartalmát tekintem, Lichner gondolkozásmódját, érzületét, szóval jellemét híven tükrözi. Dolgom sok, időm kevés; kitűnő szorgalom, tiszta jellem; türelemmel tanulni, szigorogva élni; vasszorgalom, tudomány- és ügyességben való haladás — Írójában föllelhetők valának. Annyi bizonyos, hogy reám maradandó benyomást gyakorolt e levél. Ha mivé lettem, részben ennek is tulajdoníthatom. Vasszorgalom, tiszta jellem; türelemmel dolgozni, szigorogva élni — fülemben csengenek ma is. Különösen nem tudom a tanuló ifjúságnak eléggé figyelmébe ajánlani e levél ama bíztató, örök igaz, évülhetlen szép végső pontját: „A szegénység miatt nem kell csüggedezni: a tudománynak leghíresebb bajnokai tanuló korukban majdnem mind igen szegények voltak pénzben, de annál gazdagabbak erényben és türelemben s e kettővel utóbb szert tettek vagyonra is. Azért csak bátran!" * Pozsonyba készültem s Eperjesre vetett a sors. Midőn a 8. osztály végeztével maturizálnunk kellett, hónapokig élet és halál közt lebegő beteg levén, nem maturizálhattam. S így csak a 8. osztályról szóló egyszerű bizonyítványnyal kerültem a theologiába Pozsonyba. Első év végével a szünidőt Pozsonyban szándékoztam tölteni, hogy valami állaudó keresetre tegyek szert. Mindjárt a szünidő kezdetén hívat Lichner. Megörültem, hogy valami pénzforrás fakad. Pedig hát azt akarta, — nehogy a sok szünet közben valami roszban törjem a fejem. — hogy utólag készüljek s tegyem le a maturitást. De hisz nincs arra nekem most már szükségem! — mondottam neki. Igy csak akkor beszélhetne öcsém uram, — válaszolt nyomban, — ha Mária Terézia fia volna. Menjen, aludjék háromszor s aztán határozzon! Nem merem azóta mondani, hogy erre vagy arra nincsen szükségem, mert mindannyiszor megcsendül fülemben : Így csak akkor beszélhetne öcsém uram, ha Mária Terézia fia volna! Nem határozok azóta fontosabb dologban, mígnem háromszor aludtam, mert nem.feledhetem : Menjen, aludjék háromszor s aztán határozzon! S ezeket is merem nemcsak ifjú barátimnak, de az öregeknek is figyelmökbe ajánlani, a minthogy körömben sokszor hangoztatom ajánlólag. Első félév végeztével alumneumból convictusba helyeztek át s ezt Lichner adta szokott rövidséggel tudtomra. De kérem, igazgató úr! Holnap a convictusban ebédel, — vágott közbe s ott hagyott a faképoél. Elmentem egy más tanáromhoz s elpanaszoltam neki, hogy a convictusba tettek, holott én a Róth-Telekyt akarom megkapni, a mivel inkább lesz segítve rajtam, mint a convictussal, s minthogy két jótéteményt nem élvezhet egy, ha convictusban vagyok, nem kapom meg a RóthTelekyt. Menjen vissza Lichnerhez s mondja el neki. — volt a válasz. Vissza mentem és bármily zordonan fogadott, nem jöttem el, mígnem elmondottam, mi szívem nyomta. Bemegy a convictusba s ha megkapja a Róth-Telekyt, vissza megy az alumneumba. Ha pedig nem kapja meg, mégis csak jobb lesz a convictns a semminél. Önöknek csak a tanuláson legyen gondjuk, Önökről majd gondot viselünk mi, — ilyféle szavakkal végezett velem. A convictust is élveztem e félévben s a Róth-Telekyt is megkaptam. A következmény megmutatta, hogy jobban viselt gondot rólunk, mintha mi viseltünk volna gondot magunkról. * Egy éjjel rossz fát tett az alföldi fiatalság a tűzre. Rendszerint köztük szoktam lenni, de ekkor valami szerencsés véletlen folytán nem voltam köztök. Korán reggel hívat Lichner s mint afféle stipendistát megtámad és mosdat erősen. Kérem, igazgató úr, — mondottam neki, — én nem voltam ott! Mintha nem is hallotta volna, folytatta a dorgatóriumot. De kérdem, — ismétlém, — én nem voltam ott! Nem ér semmit, leczkéztet egyre. Magam is megsokaltam a dolgot s mint a ki ott hagyni készül őt, emelt hangon ismételem, hogy nem voltam ott. Hangomban volt-e vagy nyilatkozatom ismétlésében valami meggyőző, de Lichner ellágyul, vállamra teszi két kezét s majdnem könyek között mondja és azzal bocsát el: Hiszem öcsém, az Isten áldja meg érte! Gyémántnak tartotta a fiatalságot s nem szerette a sárban látni. * Sanyarú napokat éltem. A lakbért sem tudtam fizetni. Gazdám fölmondta a lakást. Kopogtattam Lichnernél, hogy segítsen már meg valami paedagogiával, mert különben elveszek. Mintha a Mestert hallottam volna a zivatartól hányatott tanítványokhoz szólani: Mit féltek, oh kicsinyhitűek? Elmondott nekem egy egész lexicont, hogy melyik tudós, költő, művész sanyargott és mégis világhírű férfiúvá lett. A sok dicsőség egészen neki hevített s tűrtem, dolgoztam tovább. Mikor testi kenyérrel nem tarthatott jól, jól tartott lelki kenyérrel, de egészen üresen nem bocsátott el. Es sokszor így is hatott, mert ki nélkülözni nem tud, nem