Evangélikus Egyház és Iskola 1884.

Tematikus tartalom - BELFÖLD - Lichner Pál emlékezete

•339 latin iskola mellett theologiai seminariumot is foglalt magában, melyhez a „Lectiones publicae" csatlakoztak. Ezekben naponta szentirási helyek olvastattak, egy óráig héber, egy óráig görög, és egy óráig latin nyelven. De mi történt az alsóbb tanügy, a tömegképzés terén? Azon gyümölcs, melyet a reformáló szellem e téren megérlelt, a tulajdonképeni népiskola megalapítása és továbbterjesztése volt. Tévednénk azonban, ha azt hinnők, hogy az mintegy varázsütésre, egyszerre alakult meg. Nem. Fokozatosan fejlődött, sőt itt-ott nagyon lassan; de azért folyton haladott és a reformáczió századának vége felé ezen új vívmány már biztosított intézménynek volt tekinthető. Első és legkönnyebb dolog volt a városokban már fennálló „német iskolák" átalakítása. Az eddig tanított irás-, olvasás- és számoláshoz a káté és az egyházi ének járult, a mi által ezen iskolák csakhamar evangelikus iskolákká lettek. Lassabban és nehezebben ment az újjáalakulás folyama a falvakon, a hol eddig majdnem kivétel nélkül hiányzott az iskola. Itt először a templomi katechizácziót kellett behozni, a melyből aztán lassanként a tulajdonképeni népiskola fejlődhetett. De hogy történt ez? Már a Melanchton által 1528-ban kiadott: „Visitationsbüchlein" is meghagyta a lelkészeknek, hogy „vasárnap délután, midőn a cselédek és a gyermekek templomba mennek, magyarázzák és véssék be ezeknek a tíz parancsolatot, a hiszekegyet és a miatyánkot." A kátékkal és u] egyházi rendeletekkel azután még általánosabbakká lettek ezen katechizácziók nemcsak Németországban, hanem Svájczban is, a minek következménye az lett, hogy az egyházi vizitácziók mindig gyakoriabbakká lettek, és az uj körülmények között elengedhetetlen követelményeknek tekintettek. Csakhamar azonban lényegesen kibővültek ezen katechizácziók. Minthogy az ifjúság — különösen a falusi — nem tudott olvasni, a megtanulandó dolgokat elő- és utánmondással kellett elsajátítaniok, a mi, különösen nagyobb tömegeknél, nagyon lassan ment. Csakhamar érezni kezdték szükségét annak, hogy a vasárnapon tanultakat hétköznap kihallgassák, a mit már 1540-ben egy egyházi rendelet meg is hagyott a papoknak. Ezen munkát sok helyen már nem győzte végezni a lelkész. Hogy tehát a gyermek mégis kellő és elegendő oktatást nyerjen, az egyházfi (Sigris, Küster) rendeltetett a lelkész mellé segédül, hogy a „gyermekeket a kátéban és a keresztyén német énekelésben lelkiismeretesen tanítsa és a káté tételeit kihallgassa." Az egyházfi teljesen az egyház szolgálatában állott, a lelkész helyett és annak nevében gyakorolta katechetai hivatalát. Igaz ugyan, hogy katechizáczióban különösen az ifjúsághoz szólt, de alapjukban e gyakorlatok mégis lényegesen egyházközönségi katechizácziók voltak, melyek a templomban, kapcsolatban a rendes isteni tisztelettel, végeztettek az egyházfi vagy a lelkész által. Nem volt ez még iskola a templom mellett, mert e gyakorlatok az egyházi funkcziók alárendelt alkotórészeként voltak tekinthetők. A tulajdonképeni népiskola megalakulását más, különös impulsusnak kellett előidéznie. Hatalmas tényezőkként folytak be erre a confirmáczió lassanként szokásba jövetele, meg a lutheránus és reformált egyházak különválása. A konfirmándusnak nyilvános vallomást kellett tennie hitéről, a mit mindenesetre vallásoktatásnak kellett megelőznie. Ez azonban csak akkor mutathatott fel kedvező eredményt, ha a konfirmandus már előbb az olvasásban gyakorolta magát. Ehhez járult még az is, hogy III. Frigyes, pfalzi választófejedelem 1559-ben egy uj kátét szerkesztetett; a heidelbergit, mely csakhamar elterjedt Hollandia, Francziaország és Svájcz református egyházaiban. A lutheránus párt evvel szemben kiadta 1580-ban a „Konkordienformel"-t mint felekezeti hitvallását, — a mi által a két egyház közti dogmatikai különbségek majdnem ellenségeskedésekké lettek. Most kétszeresen érdekében állott az egyháznak, hogy az ifjúságot megtanítsa olvasni, mert csak úgy ismerhették meg a két egyház felekezeti különbségeit, ha hitvallásukat olvasni is tudták. Így történt, hogy a katechizácziókkal hétköznap gyakorolt olvasás tanítása is köttetett össze. Az olvasástanítás sohasem volt az egyház feladata, hanem mindenkor az iskoláé : a hétköznapi katechizácziói gyakorlatokból egy új iskola, a népiskola fejlődött ki. Az iskolában az egyházfinak kellett irást, olvasást és egyházi éneket tanítania, a lelkész pedig felügyelt mindezekre. Az egyházfinak naponként legalább négy órán át kellett tanítania. így lett az egyházfiból iskolamester, de ezen czímet legalább csak a következő század közepe felé kapta meg, és a mint előbb egyházfisága mellett egyszersmind iskolamester is volt, úgy maradt később iskolamestersége mellett egyházfi. Valódi népiskolai szellem Németországban és Svájczban csak a XVI. század vége felé terjedt el. Káté, egyházi ének és olvasás voltak a főtantárgyak; az irás is elő volt ug}

7an irva az iskolai törvényekben, de a tanítás lényeges ágául csak a „német iskolák"-ban tekintetett. A számolást nem kívánták általában az iskolai rendeletek, némelyek megelégedtek azzal, ha a tanító tudott számolni, valószínűleg azon hiszemben, hogy ő majd ezen mesterségben is fogja tanítani azokat, a kik netalán kívánnák. Némely iskolai rendelet nem is említi a tanítás ezen ágát. Az uj népoktatási intézet minden tekintetben egyházi iskola volt, az volt úgy belső életét, a tanítást és fegyelmet, mint vezetését és felügyeletét tekintve, és egyházi iskola is maradt századokon át szellem nélküli elmerevedésben, míg ismét egy új kor új igényekkel fel nem lépett. Az arisztokraczia bukása és a demokratikus állam felvirágzása után (1830-tól) át kellett helyét a polgári népiskolának engednie, melynek hivatása : Népnevelés és Népszabadság! Steiger Frigyes, polg. isk. tanárjelölt. Lichner Pál (1816—1884.) Az idő is elborult, mintha ő is velünk akart volna gyászolni, midőn f. hó 6-án, délután 3 órakor, a pozsonyi kecskekapui evang. temetőben örök búcsút vettünk azon férfiú ravatalától, ki itt hagyta ez élet kínait — s az örök nyugalom hazájában zavartalan békét talált; ki mig élt, **