Evangélikus Egyház és Iskola 1884.

Tematikus tartalom - Cikkek - Írás- és olvasástanítási módszernek fejlődése hazánkban

•186 Az irás- és olvasástanítás módszerének kifejlődése tekintettel hazánkra. ii. Ha tekintjük most hazánkat, úgy találjuk, hogy nálunk az elemi tanmódszer mindig lépést tartott a külföldével, sőt nemzeti hiúság nélkül bátran elmondhatjuk, hogy némi tekintetben meg is előzte azt. Ami első ábcéink, mint a Székely Istváné, vagy Dévai Biró Mátyásé, semmiben sem különböztek a külföld ilynemű vallásos jellegű ábcéitől; tehát azok is a betűztető módszert követték. De még külföldön Ickelsamer után az olvasás-tanítás módszere 2 századon át úgyszólván megfeneklett, addig nálunk a 17. század folytán kétrendbeli figyelemre méltó kísérlet történt a módszer javítását illetőleg. A század első feléből Keresztury Pált kell felemlítenünk, ki a Rákóczy fejedelmi udvarban az aulicum collegiumban tanított, s kinek módszeréről egyik kitűnő tanítványának, gróf Bethlen Miklósnak „Önéletirás"-ából tudunk meg annyit, hogy írni és olvasni egyszerre tanított, és pedig az akkori latinos szokással ellentétben, először magyarúl. Még sokkal fényesebb pontját képezi azonban a magyar methodika történetének Szönyi Nagy István fellépte, a század végén. Szőnyi N. István, kolozsvári ref. prédikátor, 1689. adta ki „Magyar oskola" czimű művét, melyben erősen kikel a betűztetés ellen. E két, 16 számozatlan lapra terjedő munkában az olvasás tanítását akarja reformálni, s a szerző szavaival élve : „leginkább a tanítókat igazítja a tanításnak könnyű s egyenes útára." — Művét tehát vezérkönyvnek tekinthetjük. A mi e kis munkát mindenek felett fontossá teszi, az a hangoztatás elvének kimondása. Azzal kezdi, hogy e szót: paradicsomban, a régi betűző és syllabizáló mód szerint olvassa, ilyformán: pé—a=pa, er—a=ra : para, dé—i=di: paradi, csé—o— om = csom: paradicsom, bé — a — en = ban: paradicsomban. Azután felkiált: „Oh mely nagy hijábavalóság s keringő utvesztés! 12 betűkkel kimondhatod, miért kell 62 betűkkel vontadnod s a tanulót fárasztanod? 50 betűkkel mondatsz vele többet, mint a mennyi az Írásban találtatik. Nem csuda, hogy a tanuló nehezen tanul és sokáig érkezik az olvasásra." — 0 a tanítás módjára nézve azt mondja, hogy az a táblán való mutogatás mellett történjék, s mihelyt a tanító egy betűt megmutat s a gyermek azt megismeri alakjáról és nevéről, mindjárt „praxisra kell vinni," hogy a könyvben a többi betű közül mutogassa ki. — Midőn már így a betűket mind megismertette s átmegy a szótagok olvasására, ily utasítást ad: „Arra kell a tanulókat szoktatni, liogy a konsonansokat meglátván, melyik vocálissal társalkodnak, syllabicalás nélkül egyszersmind mondja ki a mellette levő maga vocalisával úgy amint írva találja." Szőnyi módszerének e vázlatos ismertetéséből láthatjuk, hogy az nem volt igazán hangoztató, bár attól csak egy hajszál választotta el. Hogy a tiszta hangoztató módszerhez közel jutott, kitűnik onnét is, hogy a fent idézett „paradicsom" szóban az olvasásnál csak 12 betűről (illetőleg (hangról) akar tudni. De ő is tévedett abban, hogy a betűt összetéveszté a hanggal, s a mássalhangzókat nem meri magukban hangoztatni. Azonban mégis érezte, hogy a mássalhangzó betűk segédhangja az olvasásnál nem hangzik, tehát úgy segített a dolgon, hogy a betűk összefoglalásánál nem hagyta a mássalhangzókat megneveztetni, hanem követelte, hogy a gyermek azt a mellette álló magánhangzóval egyszerre mondja ki. — így Szőnyi módszere nem volt más, mint az u. n. szótagoló módszer, mely nagyban különbözik a tisztán betűztető módszer szótagolásától, s mely a betűztetéssel szemben már nagy haladást mutat. Szőnyi reform-törekvése azonban ugyanazon sorsra jutott, mint Ickelsameré, Ratiché és másoké: kora nem értette meg s a nagyközönség tudomást sem vett róla. S ha Toldy F., munkája egyetlen fenmaradt példányát, Lugossy debreczeni tanár könyvtárában fel nem fedezi, a magyar methodika történetének e fényes alakjáról mi sem tudhatnánk semmit. A 16. és 17. század tehát, egyes elszigetelten álló férfiak törekvéseitől eltekintve, hazánkban mint külföldön, az írás-olvasás tanításának módszerében semmi lényeges változást sem hozott létre. A 18. századot általában a betűztető módszer elleni heves küzdelem jellemzi. Küzdöttek e természetellenes és fárasztó módszer ellen, szóval és tettleg, anélkül azonban, hogy jobb methodust sikerült volna feltalálniok. Felismerték a bajt, de nem találtak rá orvosságot. Hogy mennyire fel voltak ingerűive a betűztetés ellen, elég lesz arra csak Heinicke Samu szavait idéznünk : „a betűztetés mindjárt az öröklött bűn után következő legnagyobb csapás, sőt annál is nagyobb; háború, pestis és boszorkánypörök nem okoztak annyi bajt, mint a betűztetés." — A nagy harcz eredménye lett végre a század vége felé a már említett szótagoló módszer, melyet nálunk Szőnyi épen egy századdal előbb talált fel. E szótagoló módszer abból állt, hogy megtanították előbb a magánhangzókat nevűknél fogva, azután rögtön szótagok olvasására fogták a gyermekeket, anélkül, hogy a mássalhangzónak a nevét kimondták volna; azt mondták, hogy annak magában, az összetételen kívül való megnevezése, fölösleges és káros. Nagyon közel jártak már az igazi úthoz, de csak nem találtak rá! ... . Végig vezették tehát a gyermeket egy sereg értelmetlen szótag olvasásán olyformán, mint a syllabizálók; csak annyiban volt ez jobb, hogy nem betűztek, hanem egyszerre szótagokat olvastak. E módszert még jobban egyszerűsíteni s képzőbbé tenni igyekezett Gedike, ki 1798-ban adott ki ily czimű munkát: „Gyermekkönyv, legelső gyakorlásúl az olvasásban, abc és betűztetés nélkül." E szerint ő a betűk s szótagok külön tanítását mellőzve, egyszerre egytagú szavak olvasásával kezdte. Módszerének különösen az a jó oldala volt, hogy a gyermeket eleitől fogva az értelemmel való olvasáshoz szoktatta. — De mintha maga is érezte volna, hogy minden előzmény nélkül a szavak olvasása egyszerre bajosan fog menni, ajánlja, hogy az olvasás, tanulását minél későbben kezdjék meg a gyermekek, midőn a szemlélésben, beszélésben s gondolkodásban már kellőleg elő vannak készítve, s midőn az olvasás tudása rájuk nézve már mintegy benső szükséggé vált. Ennyit tud felmutatni a 18. század az elemi tanmódra nézve. Ha visszatekintünk a hosszú küzdelemre, látjuk, hogy az eredmény csekély. Különösen hiányzik, úgy az előbbi korban, mint a 18. században is, az írástanítás összekapcsolása az olvasáséval. Annyit azonban nem tagad-