Evangélikus Egyház és Iskola 1884.

Tematikus tartalom - Cikkek - Felelet Szeberényi Lajosnak. Schneller I.

144 ség érvényesülése alapján, az összehasonlító módszer segít- | ségével mind inkább igyekszik nemcsak általában a vallás sajátosságát, mintegy egyéniségét szemben a szellem egyéb ténykedésével megállapítani, hanem az egyes vallásokat is a maguk sajátosságában, mint a vallás szerves egészének sajátos kifejezőit feltüntetni. — A philosophia pedig, előtérbe állított ismeretelméleti kérdéseivel, melyek czélja a gondolkozás sajátosságát ép genesisében (physiologiai psychologia, — népek psychologiája, ethnographiai és a gyermek valamint az állat lelkére irányult kutatások, — különösen a nyelv keletkezésére és fejlődésére vonatkozó kérdések) felismerni és a gondolkozás sajátos értékét — szemben a valósággal kimutatni; — valamint azon törekvésével, az egyeseket sajátos voltukban a szerves egészen belül való genesisében megismerni: egyaránt tanúskodik az egyéniség elve határzó voltáról e téren is. De nem folytatom a részletezést. Elégségesnek tartom az elmondottat annak megvilágosítására, illetőleg annak eldöntésére, hogy váljon ezen egyéniség elve illethető-e a frázis, az üres, a subjectivismus- és atomismussal összetéveszthető jelzővel, avagy nem állítandó-e ellenkezőleg teljes joggal amaz eszménele, mely nemcsak elvontságban létezik, hanem az egyes tudományokban, mint azon határzó elv működik, mely az egyes tudományokat nemcsak felszabadította a történeti éniség álláspontjával adott tekintélyek határzó zsarnokoskodása alól, hanem elvezette azokat az egyesnek oda adó kutatására, ezen egyesnek, a szerves egésznek keretén belül való megértésére s igy tényleg azon elvnek, a melynek alapján, legalább a tudományokra nézve egy uj korszak nyilt?! II. Ha már most ez állításom indokoltnak elismertetik ugy ebből tulajdonkép az is következik, hogy magára az életre s igy a vallásos életre nézve is az uj korszakba bevezető elv az egyéniség elve, — miután a tudomány nem előzi meg az életet, hanem az életben adott tények feldolgozásával foglalkozik. Azonban nem kívánok ily könnyen eme kérdéssel végezni; hisz ép az, hogy a vallási téren is az újkorban az egyéniség és az ezzel adott szabadság elve a határzó és jellemző: ép ez az, a min bírálóm tulajdokép megütközik. — Zárbeszédem 5—7. lapjain a szabad egyéniség keletkezését adom. — A dolog lényegét keletkezésében látjuk legtisztábban. — Igy tehát méltán elvárhatom a jóakaró és figyelmes olvasótól azt, hogy ép ezen adott keletkezés alapján határozza meg azon szabad egyéniség közelebbi jellemét a vallás terén. — A vallási téren is hármas fokozaton vizsgáltam az éniséget: az érzéki, a történeti és a tiszta éniség fokozatán. — Az első fokozaton a jellemző : az egyéni absolutizmus (még a fetisch is kénytelen az egyest a maga véletlen voltában szolgálni); a másik fokozaton az egyes feltétlenül aláveti magát a kivülőtte (természet és történet) nyilvánuló isteninek; mig a harmadikon az egyes Isten országának szerves egészen belül is féltétlen értékű szerv, — isteni czélgondolat. — Ez az adott általános schema. Nézzük, hogy ugyanezen schemán üdvtörténileg mikép halad át az egyes. Az első álláspont az önzés álláspontja. Az ember, mint az önzésnek s nevezetesen az érzéki rugóknak alávetett (avŐQonoa yor/.óg, oáqv.ivog, xpvyr/.óg) a tudatra még nem emelt bűn állapotjában (<áf-tecozía) van; a második állásponton e rugókkal és bűnnel szemben érvényesül az isteni, mint kivülőttünk lévő intézmény, törvény (vópog), mely a bűntudatot ép a törvény által felkelti s annak nagy száma által csak növeli s érleli (€ni$vj.iía — naoáiLTojua); az egyest kétségbe ejti {oqyrj — v.aTÚ/.Qif.ia), a megváltás szükségérzetét felkelti (ropog — ncaőccycoyóg). Ezen szükségérzetet földi intézvény ki nem elégíti, — mig végre megnyílik az ég (yÚQig) a szeretet és kegyelem forrása és Isten a Krisztusban és Krisztus által mindnyájunkban történt kijelentés által (nvevpa) a hit szárnyain felemelkedőket (jrívrig) fiaiul fogad (őiAaiooovij), ugy hogy újjászületünk; a bűn, a törvény és külső tekintély megsemmisül (rw vnpcp &avazw&r]vai) s mi kölcsönhatásban Istennel megujulunk, szivünk a szeretet elvével (áyanrj) és elménk a sajátos czélgondolat tudatával (yágiopa szemben a nvsüpa-val) eltelik s mi most mint szabadok emez elvet, eme sajátos hivatásunkat, eme feltétlen értékű, az isteni szellem által megszentelt személyiségünket az életben is érvényesítjük (áyicuovvr]). „Igy küzdött, így győzedelmeskedett Lutherunk, így emelkedett fel a vallási egyéniség szabadságának álláspontjára." Ugyancsak ezt kívánom zárbeszédem 8—10. lapjain minden egyestől, ki valóban Luther követője kiván lenni, a 9-ik lapon közelebb megvilágosítva ami nyelvünkön a szerves testnek tudott Pál apostoli képet Isten országáról, kiemelve nevezetesen azt, hogy minél sajátosabb az egyes (yáQtopa), annyival értékesebb az az egészre (nvevpa) nézve s hogy csak ott lehet szó Isten országáról, ahol annak minden egyes polgára elmondhatja magáról azt, hogy nem ő él, hanem az egészen sajátosan megalakult Krisztus él ő benne. „A ki már most ezen országnak tagja, az amint egyrészt Istentől lényegileg függ — életének alapját ama sajátos isteni czélgondolat képezvén, ugy másrészt valóban szabad, mert élete tulajdonkép nem egyéb, mint egyéniségével összeforrott sajátos isteni czélgondolat megvalósulása." Az ily egyénre nézve nincs félelem (nvevpa őovlíag e'ig (pößov)-, elvileg le van győzve a bűn (a yÓQig alapján a níoztg közvetítésével élvén mi bennünk a nvtvpa vio&eoíag) s a baj is, még a mi álláspontunkon is, csak nevelő eszköz az általunk szeretett Isten kezében, ugy hogy birjuk a békét (siQrjvrj) a boldogságot (aojzr]QÍa, £wr] aiiovíog). Nem tudom, hogy váljon világosabban szóltam-e most midőn zárbeszédem e részét kivonatolva, — azt nem csak magyar, hanem görög szavakkal is elmondtam. Ha mind ezek után azonban valaki mégis ezen „egyéniség vallás"-ról azt mondja, hogy ebben nincs meg az isteni kegyelem mozzanata, hogy eme vallásra nézve Krisztus nem lényeges, hogy eme vallást Socrates és Plató is hirdették és azon „műveltek" a pogány világban, a kik a néphiten felülemelkedtek : ugy az ily egyénnek, különösen ha lelkész, tehát volt theologus én nem adok egyéb felvilágosítást, mint azt, hogy utalom őt Pál apostol G-alácziabeliekhez és Rómaiakhoz irt levelére: ott mngtalálja azt; s ha nem találná meg, ugy bírálja meg előbb Pál apostol tanát s azután ám szóljon kicsinylőleg az „egy éniség-vallás "-ról. Ezek alapján ítélhető meg szinte, hogy azon Luther, ki ezen vallási egyéni szabadság elvét ismét tudatra emelte s azt szemben a római katholicizmussal, de különösen az életben is érvényesítette — váljon ezzel csak romboló — avagy pedig azon leginkább építő, positiv művet végezte-e, a mely a protestantizmus létjogát minden időre biztosítja, s mely elvnek érvényesülése minél inkább igenis befogja