Evangélikus Egyház és Iskola 1884.

Tematikus tartalom - Cikkek - Felelet Szeberényi Lajosnak. Schneller I.

145 bizonyítani Hase szavait, .hogy Luther ereje nem annyira a rombolásban, mint inkább az építésben, a hit- és szeretet mélységéhen nyilvánult." III. Ezen reformátori Lutherrel és így protestáns állásponttal szembesítem már most a materialismust és a papismust. Ezekben nyílt ellenséget látok. Jól megválasztottam a szavakat. Nem beszéltem római katholikus egyénekről, s azon névvel, jelzővel, — a melyért bírálóm megleczkéztet nem a római katholikusokat, hanem azon tant illettem, mely ép azon tudattal, hogy „ismeretünk rész", hogy mi mindnyájan gyarló emberek vagyunk, — homlokegyenest ellenkezik; s ha már most igazságnak nevezzük eme tudattal adottat, ugy annak ellenkezőjét más névvel mint „hazugság" nevével nem jelezhetjük és pedig közelebb azért, mivel ama tudattal adott ellenkezője egész valónkat, sőt létünket a maga sajátos voltából kiforgatja: colossalisnak. Ily tannak van részszerinti értelme a történeti éniség álláspontján, tulajdonkép azonban e tan visszasüllyeszti a fejlődő szellemet az egyéni absolutizmus álláspontjára. Ha e tan védőre és szépítőre szorul, — ám akadjanak ott egyének, a hol az egyházszervezet által elhomályosított lelkiismeret szabadon, — tisztán nem nyilatkozhatik: én protestáns egyén előtt a tannal ellenkező állításomat sem igazolandónak, megvilágosítandónak nem tartom; sőt emez egész rendszert ép a vallási egyéniség és szabadság elve által vezérelt egyesnek álláspontján elitéltnek tudom. — Hogy az, a mi protestáns Öntudatomat legkevésbé sem érintheti, — külső életemben zaklathat és küzdelemre elég alkalmat adhat: azt jól tudom; azonban tudom azt is, hogy e nyilt ellentől általában is a protestáns öntudatot, bármily heves is legyen a külső küzdelem — legkevésbé sem féltem; szorosabb phalanxként áll a protestáns világ — a valóban megbízható csalhatlan Istenben és a cultura fejlődő szellemének szövetségében bízva, — semhogy e nyilak iránt érzékeny lehetne. De igenis féltem a protestantizmust azon ugy nevezett protestáns egyénektől, kik a valásosság (!) és különösen az egyháziasság köpenyébe öltözködve egyiránt állanak az anyagelviség és papismus szolgálatában. (Lásd ezek bővebb jellemzését zárbeszédem 8. 9. lapjain). Bírálóm az ellenséget a confessionalis pártnak nevezi. En ily „igazságtalan és tulkemény szavat" nem ejtettem s a confessionalis párt embereit, mint ilyeneket, nem tekintem azoknak, kik ama Lutheri élő hitet, ama egyéniség és szabadság elvét tagadják. Ismerek akárhány confessionalistát, ki emez élö hitet a confessiók alakjában látja kifejezve, — ki tehát a confessiót nem csak köpenynek tekinti, hanem sajátos élő meggyőződése alakjának. — Az ily egyének ellenségeink nem lehetnek, hisz bírják amaz egyéniséget teljesen átható személyi és ép azért szabad hitet. Ők elvileg barátaink s csak az által külümböznek másoktól, hogy eme meggyőződésüket — ámbár majd mindegyik mégis sajátosan módosítva — oly alakban látják kifejezve, melyet a protestáns fejlődő szellem 2—3 évszázzal túlhaladott. — De igenis ellenségeink azok, kik a vallási egyéniség és szabadság Lutheri elvével nem birva, — mégis a vallásosság és különösen az egyháziasság köpenyébe burkolózva, — mintegy apostoli levelekkel födözve belopóznak a protestáns egyház és gyülekezetek körébe s itt a szellemben lefolyó véges és végtelen szellem közti viszonyulást külsőitik, a vallási sajátos egyéniséget el nem ismerik s az ebből íolyó szabadság helyébe a törvényt s az evvel járó törvényszerűséget kívánják ismét felállítani. Nem az egyháziasság. hanem az ily egyének ellen szól beszédem ama része s ha az ily egyének beszédemet ellenök mondott „tudományos anathemának" ismerték fel: ugy ezek, az anathema alatt azt értve, hogy velők szellemi közösségütik nincs, beszédemet igen helyesen értelmezték. A frázis semmi, mely ellen kár komolyan küzdeni; de az oly jelleg, mely egészen mást mutat, mint eltakar, azon jezuitikus jel, melyet minden úgynevezett protestánsról, bármikép is akarná eltérő intenczióit, tulajdonképi személyiségét ezen jellel befödni — le kell tépni. Az egyháziasságot én keményen nem Ítélem el, sőt ellenkezőleg igenis kívánom, — ápolandónak tartom. — Nagyon ismert ellőttem a belmissió áldásos működése. Protestáns egyház keretén belül, — ott, a hol ép az egyéniség és szabadság elvének kell uralkodnia : emez egyháziasság ápolását azonban nem szorosabb rendezkedés, fegyelmezés vagy bármi külső intézmények fellálitása által vélem eszközölhetőnek, — hanem főleg oly lelkészek működése által, kikben a keresztyén vallás személyivé vált, s kik ép azért, mivel a vallás náluk is egyénivé vált, mindenki számára mindenek kívánnak lenni, — csakhogy kiépíthessék Isten országának szerves egészét; — kik, még akkor is, ha valamely uj vallási mozgalom keletkezik — nem azt kérdezik, hogy mily törvénybe ütközik e mozgalom? és már most a törvény álláspontján minő szigorúan, tán elijesztőleg bánhatnak el az egyessel; — hanem ilyenkor is imában Istenhez felemelkedve, az igazság szelleméért esdve — kezüket szivükre teszik s felelnek ama kérdésre, hogy váljon pasto- i ralis tekintetében emez egyének hű őrei voltak-e, váljon emez egyének nem-e tán ép oly vallási szükségérzetük ki nem elégittetése miatt voltak e térre terelhetők; váljon gyakoribb érintkezésük a hivőkkel és a laicus elemnek is a pastoralis munkakörbe való bevonása talán elejét vehette volna magának a bajnak?! Hogy külső rendezkedés, szervezkedés által mily hatalomra juthatunk : erről fényesen tanúskodik a római katholicismus. E téren vele versenyezni — eltekintve a protestantismus elvétől is — egészen tévesztett kísérlet. Ez — a római katholicismus charismája; 1 — a miénk pedig az, hogy a vallási egyéniség cs szabadság élvét szellemi uton, karöltve a tudományos haladással, az összszellemélet fejlődésével vigyük gyözedelemre. IV. S ezzel elérkeztem az utolsó ponthoz: azon viszony megvilágositásához, amelyben tudom magamat a tudományhoz. Már a mondottakból is kitűnik, hogy azt igen nagyra becsülöm, „imádásától

u azonban igenis távol vagyok. Tudom azt, hogy egész életünk egy istentisztelet legyen, s Lutherrel állítom, hogy minden egyes hivatást istentiszteletnek lehet felfogni. Ezen felfogást alkalmazom beszédemben a tanulmányozásra, midőn az önzetlen odaadást követelem, s követelem azt, hogy a tudomány ter- n nyilatkozó igazság szelleme vezetésének átengedve magunkat, mitsem törődve az eredménynyel az igazság egy sajátosszellemünknek megfelelő alakulását ragadjuk meg, em.JjuK tudatunkra. A midőn ezt teszszük, mind inkább meggyo- , ződünk az igazság végtelen voltáról, ugy, hogy e terén is saját gyöngeségiink tudatában leborulunk az igazsag vegte en fönsége előtt s szivünk, ajkunk hálálkodva rebeg koszonetet