Evangélikus Egyház és Iskola 1884.
Tematikus tartalom - Cikkek - Felelet Szeberényi Lajosnak. Schneller I.
142 egyházban végzendő munkához szükséges képesítést a különböző charismákban látják úgy, hogy a kézfeltétellel való felavatás sehol sem jelenti a Szentlélek közlését, hanem áldással összekötött felhatalmazást. Az isteni kegyadományok képesítik az egy testnek tagjait apostolságra, doktorságra, prófétaságra, kiket Isten és a Krisztus rendel; e charismák képesítenek kormányzásra, tanításra, gyógyításra. Az első gyülekezetek megválasztják a püspököket, véneket, szolgákat, ezeknek Istentől nyert képességeik szerint a különböző teendők végzésére, minden rangfokozati megkülönböztetés nélkül. Ezen Istentől származott, s a Krisztus által vetett alapon emelkedik fel lassan-lassan, a történelem folyamán az egyházat környező világ ráhatásától támogattatva az egyház szervezete, melyben előbb fejlesztetik, később maga magát fejleszti, míg végtére az egyház fölé kerekedik s mint az egyház felett uralkodó rend, az egyház életét hatalmába keríti a hierarchia. Átalakítja magát az alapot, sőt részben elveti azt, hogy az egyedüli Főt háttérbe szorítsa, mint láthatatlant, a látható Fő, Krisztus helytartója, Péter apostol utódja a tévedhetlen római pápa. Amint a Krisztus evangyélíomának fénye újra megvilágítá az emberi szíveket és elméket, s Pál apostol tana: „az ember megigazul hit által, a törvénynek cselekedetei nélkül" a megújult kor jeligéjévé lett, minden keresztyén önmagának lett papjává s a keresztyének visszakövetelték önmagukhoz s az üdvösséghez való jogukat, lettek „királyi papság, szent nép" vagyis érvényre emelkedett az egyetemes papság igaz elve. Az egyháznak mint szerves testnek, ha abban ki a Fő szép renddel épülni akart, gondoskodnia kellett tanítókról, az igének hirdetőiről, a szentségek kiszolgáltatóiról, be kellett rendeznie a Krisztusnak s az egyháznak szolgálatát; mert nem hihettek abban, kiről nem hallottak, nem hallhattak pedig prédikáló nélkül és nem prédikáltak, ha ki nem küldettek. A confessio Augustana (XIV) kimondja: nemo debeat in ecclesia publice docere aut sacramenta administrare, nisi rite vocatus; az Apologia (203, 11): ministerium verbi habet mandatum Dei, és (12) Habet enim ecclesia mandatum de constituendis ministris. — Amit az Üdvözítő apostolainak küldésével kezdeményezett, az Apostolok szolgálatukkal életbe léptettek, az ősegyházi gyülekezetek gyakoroltak, a római katholiczizmus elferdített: a „Verbi Divini Ministerium"-ot, az evangelikus egyház, mint isteni eredetű egyházi intézvényt „papi hivatal"-ában bírja, mint Isten igéje s a szentségek, tehát az üdveszközök kezelésére fennálló egyházat s Isten országát építő szervet. Ez az evangelikus papság helyzete az evangelikus egyházban, Krisztus- és az egyházszolgálatnak hivatása az egyházban, a rite, interna és externa vocatio teljes egységének alapján, az egyházi vallásos életnek központi szerve — szive. E helyzet, a hivatottság és hivatás egységében forrása s alapja személyi s hivatali tekintélyének, — mely a pap egyéni értékének s hivatalbeli üdvhozó munkásságának készséges elismerésében s szeretetteljes méltányolásában áll. Zárbeszédem megvilágítása. Tisztelendő Szeberényi Lajos, t. aradáczi evang. lelkész Úrnak. Tisztelt barátom! Azon viszony, melyben állottunk s melyről Tisztelendőséged is még szívesen megemlékszik, — valamint másrészt azon körülmény, melynél fogva „Zárbeszédem" fölött az „evang. egyház és iskola" 16. számában közölt bírálatát, — közelebb annak inkább elitélő részét, mintegy azok nevében mondja el, kik „az evang. gyülekezetekben élnek", — arra indít, hogy kívánságát teljesítsem, hogy nyilvánosan adjam a kért felvilágosítást. Mindenek előtt azonban ki kell jelentenem azt, hogy „zárbeszédem" nem „a theol. akadémia tanúságtétele", hanem annak csak egy tanáráé és pedig azé, ki ez alkalommal is hallgatni kivánt, jól tudván azt, hogy nyilvános ünnepély tartásakor különösen a zárszó, az életbe inkább átvezető paraeneticus szózat a gyakorlati theologia tanárát, vagy pedig hivatalos állásánál fogva az igazgatót illeti meg. — Csak is e tanárok határozott és indokolt vonakodása után engedtem tiszttársaim megbízásának és pedig annyival inkább, mivel a szükség is ezt hozta magával, ha ugyanis nem akartuk megengedni azt, hogy a Luther ünnepélyt rendkívüli tanár szava fejezze be. Miután azonban elvállaltam a feladatot, tisztában voltam azzal, hogy mi a kötelességem. Egy akadémia tanára, — ki életét a tudománynak kívánja szentelni, midőn az akadémia polgáraihoz intézi szavát, — köteles tanulmányozása és élettapasztalatai gyümölcsét, személyiségével összeforrott birtokát — különösen azon napon, midőn az akadémia azon herosnak rendez ünnepélyt, ki hitbeli meggyőződését a tömeggel és hatalommal szemben oly bátran hirdeté — leplezetlenül és férfiasan előterjeszteni. Hisz a félreértések veszélyének szavai nincsenek kitéve; azokhoz szól, kikkel szelleme folytonosan érintkezik, s kiknek kérdéseit megoldani, — a netáni félreértéseket helyre igazítani — elég alkalma nyílik. Hogy e beszéd szavai az akadémia polgárainak szük körén túlterjedtek, annak oka azon élénk visszhang volt, melyre a „zárszó" ép az akadémia polgárai között talált, akik is a beszédnek emlékül való kinyomatása iránt küldöttség utján többszörösen megkerestek, s kik végre szavuk és kérésük igaz voltának az által is adtak kifejezést, hogy aláírás utján lekötelezték magukat a nyomatási költségek fedezésére. — A kérés és bizalom őszintesége e kedves zálogának birtokában a teendőkre nézve nem haboztam. Beszédemet a magam felelőségére kinyomattam, a theol. akadémia polgárainak az emlékpéldányt ingyen átadtam, azok szives köszönetét vettem; a csak privat uton szétküldött példányokért netán befolyó tiszta jövedelmet az akkor még csak alakulóban lévő „theol. akadémiai önsegélyző számára Luther alapként" odaígértem, — ez által is a nap hősének emlékét megörökítendő, valamint fáradozásom e gyümölcsét is azok számára értékesítendő, kikért élni hivatásom szerinti feladatom. A beszéd tehát tartalma szerint nem a theologiai akadémia tanúságtétele", — hanem az enyém; — kinyomatása pedig nem „a gyülekezetekben élőkre" — hanem egyedül theol. hallgatóimra való tekintettel és azok érdekében eszközöltetett. * * * Jelenlegi hallgatóim eddig nem fordultak hozzám felvilágosításért; — nem akarom ezért őket „hallgató Judások"-nak tekinteni. Hisz mindnyájan, kik hallgatóim voltak tudják azt, hogy a legnagyobb örömmel és készséggel I fogadom azokat, kik a tudománynyal komolyan foglalkozva,