Esztergom és Vidéke, 2006

2006-12-21 / 51-52. szám

21 Esztergom és Vidéke 2006. szeptember 14. Ajándék Téli szél tetején hófelhő üldögél, belőle százezer hópihe pilinkél. Kopasz bokorágon hintázgat egy cinke, ablakunkon csillog fehérezüst csipke. Holdvilágból, csillagfényből száz tündér verette, virágos kedvében ablakunkra tette. Csupasz téli ágak, ha kint citerálnak, meleg mese közé engem bugyolálnak. Bizsere-bizsere, körbe-körbe, kicsi meleg tenyerembe csiklandós kedvet rajzol álmodni tanító édesanyám. Bizsere-bizsere körbe, nyúl ku{

>orog száraz fűbe'. Dombról szaad lefelé, azután meg felfelé. Tenyerembe ákom-bákom ott ül a nyúl a dombháton. Megáll, megáll, ballagdál, egy kis füvet harapdál. Könnyem cseppen, de jól látom, itt egy ákom, ott egy bákom, tündér fején aranyfátyol, manó repül pilleszárnyon, varjú billeg vékony ágon. Ottan, túl az üveghegyen, pont ott, hol a mese terem, kunkori a malac farka, krajcárt nyel a kiskakaska. Aranyos az aranyalma levele, üveghegynek teteje, édesanyám ujja hegye cirókál a tenyerembe. Bizsere-bizsere-bi-zse-re, ákom ide bákom, mákos a kalácsom, borzongok és fázom, valamit ott látok. Látok ott két szürke szemet, ablakunkon beleseget. Biztos az a zsákos ember, beljebb jönni hátha nem mer. Szemem csukom, mégis látom, keze ott van a firhangon. Van neki két nagy-nagy szeme, elfagyott két hideg keze. Azzal rázza ablakunkat, dörömböli az ajtónkat. Ne félj szentem, kis virágom: mérges ember, csúnya ember a házunkba lépni nem mer. Burkus kutyánk úgy ugatná, ajtónk elől elzavarná. Kacag most a jóanyám, kicsi butám ne félj már! Tényleg kint áll egy ember, úgy hívják, hogy december. Igen erős ember bizony a december, bikkfa tarisznyában sok hideget cipel. A zúgolódó szelet maga előtt tolja, a szürke felleget mind egymásra hordja. Botját ha suhintja, szét is hasogatja, vizeknek tetejét jéggel beborítja. Nagy az ő hatalma, hogyha úgy akaija, kampós botjával az időt megállítja. Mennyeknek ajtaját megkocogtatja, angyalok szálldosnak fényes ablakokba. Mikor ide jönnek, nem lehet azt látni, meleg dunna alatt vélük kell álmodni. Csengőt fogsz hallani, ha elhagy az álom, december vállán eljött a karácsony. Mutasd a tenyered, bizsere-bizsere, sötétes estéken száll az igaz mese. Aranydiót teszek kicsi tenyeredbe, mondok egy mesét, lelkedbe ereszd be. Hogyha azt felnyitnád, belékukkantanál, bizony, bizony, mondom, nagy csudákat látnál. Szalma közt, jászolba' aluszik egy gyermek, fehérszőrű kisbárányok körüle pihennek. Azt jövendölték harsonás angyalok, megváltó Jézuska fekszik a szalma közt. Jászolban aluszik, békében nyugoszik, megváltó lesz, ha felnövekszik. Bölcsek közül hárman fel is tarisznyáltak, kisdedet csodálni gyalog nekivágtak. Azon tanakodnak, merre induljanak, irányát vették a legnagyobb csillagnak. Velük járt a csillag, mutatta az utat, Betlehemig bizony egyszer meg nem álltak, teli tarisznyával odáig jutottak. Vállukat már húzta a sok-sok ajándék, ahogy megtehették, kisded elé tették. Csak az asszony tudta, az ő Édesanyja, neki van egyedül édes ajándéka. Mert ő azt is tudta, ott az istállóba', hogy Fiát a világnak ajándékba adja. Benne van mindez az aranydióba', tenyeredbe teszem örök ajándékba! B. Szállási Etelka Paula késő délután ért haza. Szülei déltől várták a lakásán. Kora reggel indultak, hogy még aznap vissza is tudjanak érni. Messziről jöttek, félnapos út vonattal... Váratlanul, bejelentés nélkül indultak el otthonról; meglepetést rejtegettek. Útjukat még a nyáron elhatározták, s apránként, ahogy a nyugdíjból futotta, az ajándékot is megvették. Indulás előtt, esténként aggódva nézegették, találgatták, hogy okos dologra adták-e ki a lecsipegetett forintjaikat... Unokájukat, a kis Virágot indultak felköszöntem egyéves születésnapján. Hajnalban keltek, elláták az állatokat, de még magukat is rendbe kellett hozni. Teréznek a vonathoz menve jutott az eszébe, hogy nem vette be az orvosságot. Anélkül pedig egy tapodtat sem megy el otthonról soha, s miért éppen most menne, mikor még villamosra is kell szállni, azon a fene nagy Pesten... Nem szerette a villamost, attól félt, hogy egyszer majd odaviszi őket, ahonnan szépszerével vissza se találnak... Mit volt mit tenni, Flórián félútról visszaballagott. Különben is visszafordult volna, mert Sajó kutyájuk ki tudja honnan, utánuk szegődött az úton. Siettükben talán észre se vették volna, ha Flórián lábaszárát a kutya örömében nem csapkodja meg a farkával. Mondhattak annak akármit, lefeküdt a lábuk elé, semmi hajlandóságot nem mutatott a hazatérésre... tehát e miatt... no meg, ahogy már fentebb említettem, Teréz orvosságáért is vissza kellett fordulni. Hát ilyen előzmények után szálltak fel a vonatra. Örültek, hogy megérkeztek, csak hát hol van Paula? És a kis Virág? Összejárták az egész házat, még a szomszédot is megkérdezték, de az sem tudott semmit Paula hollétéről. A nagy várakozás, hogy majd átadják, amit hoztak, lassan elkezdett lanyhulni bennük. Pedig egész úton csak arra gondoltak mind a ketten, hogy mekkora nagy örömet fognak majd okozni és látni, mikor a gyerek kézbeveszi az ő ajándékukat... Igaz, ez a kis Virág nem olyan, mint a többi gyerek... Paula úgy mondja, hogy fogyatékos... otthon a faluban, az ilyen gyereket hibásnak tartják... De akár fogyatékos, akár hibás, ember ő is, jelentette ki Teréz legútóbb, mikor itt jártak. Paula, mintha nem is hallotta volna ezeket a szavakat. Látszott rajta, hogy máshol kalandozik az esze... Nem is hallgatta végig az anyja szavát, felkapta a telefont, és valami furcsa nyelven elkezdett valakivel csevegni... Erősen szürkült már, mikor Paula megérkezett. Gépiesen lehányta magáról a ruháit. Alig volt ideje átöltözni, anyja már szólongatta a másik szobából. - Hol van a lelkem? Hozzad az ölembe, amíg rendbe szeded magad. Paula már köntösben volt. Arca megviseltnek látszott, ahogy megjelent az ajtóban.Teréz nem jót sejtve felejtette rajta a tekintetét. - Miért nem mondtátok, hogy jöttök? - Nem mondtuk - válaszolt, és lépett elő az apa, tekintetét kérdőn, hol Paulára, hol a feleségére vetve. - Meglepetésnek szántuk a jöttünket. A kis Virágot akarjuk felköszöntem. Te is tudod: ma van a születésnapja... Ne kéresd magad, hozd már ide azt a gyereket. Teréz, mint akinek elfogyott a türelme, felállt, és a sok üléstől elgémberedve, kissé elindult a másik szoba felé, ahol a gyerek szokott aludni. - Hiába keresed a Virágot, mama. Nincs ott. - Hová tetted? - lépett vissza Teréz követelően, s mint, aki már nem hisz magában sem, eszelősen kutakodni kezdett a szobában. Hol van a gyerek?... Csak nem... Paula, mint akit keresztre akarnak feszíteni, széttárt karokkal, ernyedten, háttal nekitámaszSpóner Károly akvarellje kodott a falnak. A korábbi fáradtság az arcán közben tompa fásultsággá merevedett. Az apa közelebb lépett hozzá. - Felelj, lányom, mi történt. Öregek vagyunk mi már ahhoz, hogy találgassunk. Paula megmozdult, karját a mellén összekulcsolva makacsul hallgatott. - Azt akarod, hogy elmenjünk?... Nehezen, de megtesszük, ha váratlan vendégek vagyunk. Teréz az öblös fotel fenekén valósággal elveszett, ahogy vészjósló gondolataiban magába roskadt. Eddig se volt valami sudár termet, most mintha megfelezték volna. Paula tekintete odatévedt. Elfogta a szánalom, pedig az átöltözésekor megfogadta magában, hogy erős lesz. - No, lányom, menjünk, vagy maradjunk? Az ilyen néma beszédből, mi nem sokat értünk állt elő újra az apa, de most már kérlelhetetlennek látszott. Paula mély lélegzetet vett, leengedte a karját, mintha ezzel az akarata is megtört volna. - Mit vártatok tőlem? Talán azt, hogy áldozzam fel magam egy nyomorék gyerekért? Üljek mellette, közben a világ meg elszalad felettem. Nekem nincs jó kereső férjem, csak egy bohém barátom, aki bármelyik pillanatban azt mondja, hogy köszönöm, nincs tovább... Intézetbe adtam Virágot. Ha úgy érzitek, hogy bűnt követtem el, hát vessetek meg érte. Az apa hallgatott. Megingatta a fejét, órájára nézett, majd Terézre pillantott, aki már fogta a táska fülét, amiben az ajándékok voltak. Csak az ajtóból néztek vissza, mintha marasztalásra vártak volna. Abban az évben valahogy nehezen akart tavasz lenni, pedig már januárban untuk a telet, és sóvárogva gondoltunk a márciusra, hogy majd az... A sóvárgásból azonban sóhajtás lett, mert ugyan megérkezett a várt március, de tavaszt csak a nevében hozott. A hónap elején még jégcsapok lógtak a kutyaszorító ereszén... No, majd Sándor, József, Benedek, azok majd megmutatják, mondta biztogatva, a hidegtől dermedt ujjait összekulcsolva Juli néni, úgy március közepe táján. Vele gyakran lehetett találkozni, reggelenként kint állt a kapuban, fiát várta, aki munkába menet, kis kerülővel friss, ropogós zsemjét, vagy valami mást hozott neki a boltból. És amíg a fiát várta, szóba elegyedet minden ismerőssel, aki éppen akkor, nem szaladt a dolgára... Jól ismerte az arra járókat, mindenkihez volt egynéhány keresetlen szava... Egy időben én is gyakorta eljártam a háza előtt. Jött azonban egy hét, amely alatt nem találkoztunk. Amikor aztán dolgom újra arra vitt, Juli nénit ott láttam a bejárattól távolabb, de még az ő portájának határán belül, ahogy karba tett kézzel, háttal a kerítésnek támaszkodva, magában várakozott. Ez is ritkaság - állapítottam meg magamban - Juli nénit egyedül látni. Hogy ebben a szokatlan helyzetben el ne únja magát megálltam, váltottunk néhány szót. Halkan beszélt, alig hallottam a hangját. Arra gondoltam, hogy talán a torka fáj. Rákérdeztem, fejével intett, hogy a torkának semmi baja. Közelebb hajolt hozzám, és suttogva újságolta, hogy a postaládájába fészket raktak a cinkék. Nem akarja őket zavarni, azért beszél ilyen csendesen. Három fióka ül a fészekben, szüleik megállás nélkül, felváltva hordják nekik az élelmet. Őket sem akarja riogatni, azért áll messzebb a k

aP

utól, és beszél ilyen halkan. És még azt is hozzátette, hogy a fia már régen elment, de ő kint marad az utcán, mert a postást várja. Nem szeretné, ha valami küldeményt ismét a ládába dobna. Beláttam az igazát, és csak úgy mellékesen megjegyeztem, hogy beszéljen a postással. Legyintett, aztán úgy vetett rám egy futó pillantást, mintha az eltelt egy hét után más bolygóról tévedtem volna vissza. - Gondolja, hogy nem szóltam? Másnap mégis újra csak bedobott egy levelet a disznófülű... Hát ezért várakozok én most itt kint, ebben a hideg szélben... Aztán napjában találkoztunk. Az ajtótól távolabb állva örömmel láttuk, ahogy a cinkeszülők megállás nélkül, felváltva szállították fiókáiknak a jobbnál jobb madárcsemegét. Egy szempillantás alatt beadták a keskeny résen a falatot, és már mentek is tovább. Mikor hogyan, mennyire sikerült a vadászat, úgy jelentek meg ismét, és kezdődött minden élőiről. Néhány nap múlva Juli néni már messziről mosolyogva fogadott, és boldogan újságolta, hogy a „cinkegyerekek" előjöttek ám a postaládából. Először csak a láda tetején topogtak, szemlélődtek, majd átröppentek a legközelebbi fa ágára. De csak kettő szállt át, egy ott maradt a láda tetején. - És képzelje, ahogy közelebb mentem, észrevettem, hogy a repülni nem akaró kis cinke gyengébb a társainál. Magában ide-oda billegett a láda tetején, attól tartottam, leesik a földre, és megüti magát - mesélte az asszony, és ahogy a beszédéből kivettem, talán még könnyet is hullatott volna bánatában, ha előttem nem restelli... Szép, derűs áprilisi reggel volt. A nap már jócskán fenn járt az égen, hosszú árnyékot vetettek a már kizöldellt fák lombjai. Juli nénit nem láttam a kapuban. Vasárnap volt, gondoltam, talán misére ment. Megtorpantam a bejárat előtt, ahol a postaláda volt. Belülről semmi nesz, csak az ajtó nyikorgott, ahogy a pajkos áprilisi szellő átsuhant a rései közt... Egy jó óra múlva, mikor ismét visszatértem, Juli néni lakásának ajtaja már nyitva volt. Hangosan beköszöntem. Meghallotta, kezét kötényébe törölgetve sietett felém. - Sajnálhatja, hogy nem járt erre mostanában - kezdte az asszony, és egy furcsa pillantást vetett a postaládára. - Nincsenek már lakóim, elmentek - mondta, lebiggyesztve a száját. - Az a kicsi is? - kérdeztem csodálkozva, hiszen pár napja még gyengélkedett, ahogy Juli néni mondta. - Az is bizony, de várjon csak... Képzelje, mi történt: egyik nap megjelentek a cinkeszülők, és magukkal vitték a két egészséges fiókát. A harmadik kicsit itt hagyták. No, ezt jól kigondolták, fordult meg a fejemben. Másnaptól azonban megnyugodtam, mert napjában többször is, hol az egyik, hol a másik szülő jelent meg és hoztak neki enni. Előfordult, hogy négyen jöttek, kicsalogatták a fészkéből, szárnyukat,csapkodva repülni tanítgatták. így ment ez napokig. Tegnap reggel aztán - még alig világosodott - valaki mintha súgta volna odabent, hogy nézzek ki a kapura. És mit látok? Hát megint együtt volt az egész cinkecsalád! Újra kicsalogatták az árván maradtat. Először csak a legközelebbi villanydrótig, majd egy belógó, közeli faágig hívogatták a kis gyámoltalant. Ahogy ujjaival kapaszkodott a faágon, előre-hátra billegett, mintha nem tudta volna tartani magát. Megint elfogott a félelem, hogy leesik... De nem esett le, csak megpihent, erőt gyűjtött, aztán újra próbálkozott, de már ügyesebben, mint mikor előjött a fészkéből. A többiek mindig megvárták. Körbevették, beszélgettek vele, bátorították. - Ne mondja! - tamáskodtam, s talán jnég mosolyogtam is hozzá. - Úgy látom, nem hisz nekem. Miért mondanám, ha nem volna igaz. Nincs nekem ebből semmi hasznom... Vagyis hogyne volna: olyasvalamit tapasztaltam, amit, ha másoktól hallok, én sem hiszem el. Soha nem gondoltam, hogy ilyen parányi kis lényben is mennyi sok szeretet lakozik. Csak bólogatni tudtam. - No, és mi lett velük? - Fáról-fára repültek, majd egyszer csak pltűntek. Azóta se láttam őket. Árván maradt a postaláda, a „cinkeház". Bánom, hogy elmentek, megszoktam őket. Most úgy érzem, mintha valaki eltávozott volna az életemből... Talán karácsonyra visszajönnek. Kalácsmorzsával várom őket - mondta egyre halkabban, köténye szegélyét markolászva. A nap már magasan járt az égen. Juli néni elindult a bejárati ajtó felé, de mielőtt belépett volna a házba, talán csak megszokásból feltekintett az égre, mintha még mindig onnan várta volna vendégeit. Szirmai Károly CINKEHÁ

Z