Esztergom és Vidéke, 2006

2006-08-17 / 34-35. szám - 2006-08-24 / 34-35. szám

1 Esztergom és Vidék

e 2006. augusztus 17. Esztergomban már ősi örökség Szent István király tisztelete. Még az esztergomi nép is áhítattal beszél dicsőséges földijéről, aki atyai szeretettel segítette a szegényeket és apostoli szívvel ölelte keblére a megtért híveket. Alig van ma olyan esztergomi, aki gondtalan gimnazista korában meg nem ismerkedett volna a legbizalmasabban a régi vár erős bástyái alatt megmaradt kazamaták titkaival. Akkor még teljesen gazdátlan volt az a négy-öt egymásba nyíló, elég termetes helyiség, melyeknek csak az elseje kapott világosságot, nyílt ablakán, kelet felé a vár falában. A többi sötét kamra teli volt porral és denevérrel. Az első azonban egészen különbözött a többi élettelen helyiségtől. Ez a kis terem pedig valóban élt régi művészi díszben. Hibátlan román díszű oszlop tartotta a nemesen hajló boltköveket. És hozzá még külön kőlépcső vitt a bástya alatti szűk folyosóban. Nagy kérdőjel előtt állottunk tehát, midőn először léptünk ebbe az érdekes helyiségbe. Éz a gondos építkezésű terem nem is lehet más^ mint Szent István szülőhelye. Összehasonlítva az összefüggő kamrákkal, első tekintetre is kitűnik, hogy éppen ezt a termet őrizte meg legépebben a kegyelet a romlástól. Mi, az újabb esztergomi nemzedék fürge Robinzonjai, levett kalappal mertünk csak itt tartózkodni. Legszívesebben töltöttük tehát szabad óráinkat az egész Várhegy környékén. Akkor már ismertük a hazai történetet és ezért kegyelettel szórakoztunk országunk első fővárosának beszédes romjai között. Teljesen szabad terrénumunk volt a botanizálásra az egész Várhegy flórája és ásványtani gyakorlatra a vár sziklái. Innen bányásztunk ragyogó kvarcjegeceket és csillámló gipszrétegeket. Olykor-olykor pénzt is találtunk, éspedig a római Salva-ban, fönt a legépebb bástyán, ahol sátoros ünnepeken az akkori vízivárosi drabantok durrogtatták a mozsarakat. Az ilyen ritka látványosság természetesen odavonzotta diákkíváncsiságunkat. A nagy bástya régi kis őrtornyában volt a hivatalos puskaporraktár. Ebből etették a nagy torkú, éhes vasmozsarakat. Azután, ősi szokás szerint, papíros galuskákkal folytatták az étlapot, majd egy jó adag porhanyós föld következett, végre egy puha fából faragott dugó. Ezt már egy kopott öreg kalapáccsal verték be. Akkor azután az egyenruhás vitézek a hat mozsarat nagy ünnepiességgel helyezték el a világtájak irányában. A mozsár csücskös szájába puskaport öntöttek. Nagyobb hatás végett tüzet is raktak. Ebben tüzesítették meg a hosszú dorongra erősített gyújtó vasrudat. Milyen nagyszerű élvezet volt nekünk az első hatalmas durranás. Mosolyogva néztünk egymásra. A sűrű füsttel persze kiröpült az egész töltelék és porrá vált a levegőben. A mozsár, furcsa természete szerint, elpukkanása után cigánykereket hányt. Ismertük már ezt a fura szokását, és már előre ellenkező irányba vonultunk. A Nagy Boldogasszony és Szent István legnagyobb ünnepein már hajnalban fölkeltették a szomszéd falvak búcsúsait az ősi vár hangos mozsarai. Mikor a hivatalukra büszke tűzmesterek megint alázatos fertálymesterekké vedlettek át, a mozsarakat az őrtoronyba zárták a puskapor komor szomszédságába. Ekkor a bástya közepén meglazított humuszban néhány ezüst Szent István pénzt találtunk, Nagy Konstantin vörösréz érmeivel vegyest. Ezen a helyen tehát, ahol olyan sok vér termékenyítette meg a földet, egykoron a római kultúra olvadt bele a magyar királyság kezdetébe. Erről a nevezetes bástyáról nyílik valóban a legfönségesebb kilátás egész Esztergom megyére és városára. A hatalmas Duna nyugodt, eleven ezüstje buja zöld szigeteket ölel. A város kies erdős gerincei és szorgalmas szőlőhegyei óriási koszorúba foglalják Szent István szülőföldje ritka változatosságú panorámáját. A színes mezők és gondozott szántóföldek virányain sohasem fárad ki a gyönyörködő szemlélet. A város eleven erei, az utcák alattunk vonulnak el. A kiemelkedő tornyok egy-egy régi templom alapköveiből nőttek ki. A domináló középületek már a haladás anyagából épültek. A kis és nagy Duna között, a Margit-szigetnél jóval nagyobb, Prímás-sziget nyújtózkodik. Ezen is volt Árpád-kori kolostor, melynek romjai még észrevehetők. Ez a sziget ma a városi korzó. Sőt újabban már építkezések telke is. A bástyáról, a messze távolban, a nagyváros végén, a tősgyökeres magyar földművesek és kisgazdák városrészében emelkedik a római Pantheon mintája szerint épült első érseki templom, az újabb korból, Szent Anna tiszteletére, melyet Kazinczy Ferenc is klasszikusnak tartott, midőn a múlt század elején Esztergomot meglátogatta. Az Esztergomba érkező külföldiek vagy hazai kirándulók alig bírnak megválni a remek kilátással gyönyörködtető régi bástyától. És éppen ez alatt van Szent István szülőhelye. Vajon nem ide illenék-e, ebbe a ritka szép történeti környezetbe az ő még mindig hiányzó nagyarányú emlékszobra? kérdi ehelyütt sok kiránduló kegyelete. Midőn Simor János hercegprímás bevégezte a főszékesegyház építését és a belső művészi díszítést, a híres Bakács-kápolna gondozása után, gondjaiba fogadta a régi bástya alatt épült érdekes helyiség sorsát. Sőt azonnal el is intézte. Akkor már teljesen kialakult az a közvélemény, hogy ez az érdekes terem Szent István szülőhelye. Ezt őrizte meg tehát számunkra a kegyelet. Ekkor Simor hercegprímás udvari művésze, Aradi Lippert József mesteri tervei szerint restauráltatta, és díszes kápolnává alakíttatta át a magyar Betlehemet. A vaskos külső várfalba nyílott ablakok üvegfestményeket kaptak. Az antik román stílű oszlop és boltozat megfelelő festésben részesült. A falakon sikerült freskók örökítik meg Szent István születése legendáját és történetét. Korai román stílű kőoltár jelöli ma a kegyhely jelentőségét. Ezen az archaikus oltáron az összes szerelmény, a gyertya-tartók, a feszület, a tabernakulum, a foglalatok és az oszlopsorok mind Szent István korabeli motívumokat támasztottak föl. Szent István szülőhelye tehát végre méltó kegyhellyé alakult. Ma már rendes őre van, aki az érdeklődőknek szívesen föltárja a tölgyfából készült, szintén stílszerűen megvasalt kaput. Szent István szülőhelyének kegyelete Vaszary Kolozs hercegprímás korában ismét gyöngéd formában fejlődött tovább, midőn a szülőhely külső falára messzire látszó, hatalmas apostoli kettős keresztet helyeztek el kovácsolt vasból, és azt ünnepi alkalommal villámos fényárral világítják ki. Az idén, Csernoch János hercegprímás érája küszöbén, a kegyhely bejárója fölé függesztették a nagyarányú szent koronát, mely most már szintén a mi századunk hódolatától tündöklik villamosfényben messze vidékre. Áz esztergomi Várhegyen valóban minden talpalatnyi hely történeti vonatkozású. Itt született első magyar királyunk. Itt nevelkedett Szent Imre. Itt tartózkodott Szent Gellért és Szent Adalbert érsek. Itt tervezte Piligrin passzaui püspök a hittérítés rendkívüli művét. Itt hódoltak az első behívott szerzetesek a királyi trón előtt és a külföldi vendégek. Az országalapító király csakugyan szülővárosában töltötte élete legboldogabb napjait. Szerető szülei körében, később oktatói társaságában, majd az ország tanácsában, még mint gondtalan iijú, akinek lelkében azonban már ott lobogott nagy hivatásának örök tüze. A szomszéd országok uralkodói boldogan értesültek arról, hogy megszűnt az ázsiai Magyarország. Geyza fejedelem megkereszteltette fiát. Már ekkor kijelölték számára élettársul Gizellát, a bajor királyi hercegnőt. Az esztergomi vár ez időben királyi tulajdon volt. Ide hozták Rómából a szent koronát. Itt épült az első nagy templom Magyarország Nagyasszonya tiszteletére. Esztergomból intézték az újjáteremtett ország jobb sorsát. Ekkor szűnt meg lassan a nomád élet a pogánysággal. Lakóházak épültek a sátorokban született nemzedék számára. Az őserdők irtásaiból szántóföldek, a fölösleges legelőkből szőlőtelepítvények és gyümölcsösök keletkeztek. Az első szerzetesek maguk építkeztek és ezt a munkát elsajátították lassan a keresztény magyar munkások. Ez már az első magyar kultúra építkezése volt. Az európai szellem meghonosítói között több olaszt, franciát és szlávot találunk, mint németet. Bizonyítja ezt az is, hogy Szent Gellért vérei, az olaszok megtelepedtek Esztergomban mint iparosok és kereskedők. Olasz papok és francia szerzetesek szívesen jöttek hazánkba, az új Magyarországba. Szent István a szülővárosában megtelepedett vagyontalan olaszoknak otthont és privilégiumokat biztosított. Több utcás városrészük a tatárjárásig Villa Latinorum néven volt nevezetes. A német iparosok és vállalkozók szintén külön utcában, a ma is Német-utcának nevezett helyen húzódtak meg. Elég örmény is megfordult azonban keleti cikkekkel. Régi följegyzések szerint a posztót, a vásznat és a selymet franciák szállították; Esztergomba. Szent István az ő szülővárosában nemcsak anyagi, hanem a szellemi jólétet is megteremtette. A nép tanítására iskolákat épített, lelkük javára pedig templomok és kolostorok nőttek ki a földből. Sőt a betegek részére kórházról gondoskodott. Midőn Szent István korszakalkotó hivatását jórészt elvégezte szülővárosában, Székesfehérvárra helyezte át székhelyét, ahol Nagy Boldog Asszony tiszteletére már régebben szép bazilikát építtetett. Ide is óhajtott temetkezni, ahol küzdelmes élete utolsó éveit élte. Ugyanekkor az esztergomi várat országa első érsekségének adományozta. Azóta Szent István magasztos hivatását az esztergomi érsek folytatta és így első királyunk szülővárosa az ország első főpapjának, a hercegprímások székvárosává alakult át. Szent István emlékét hirdeti az ország legelső papnevelő-intézete, melynek kápolnájában a szivárványos világosságot Szent István nagyszabású üvegfestménye árasztja. A szép oltárkép Magyarország fölajánlását ábrázolja a Magyarok Nagyasszonyának. Az utolsó vártemplom Mária Terézia korából még megőrizett néhány kőszobrot számunkra. Ezek közül való Szent István homokkőből faragott barokkstílű szobra, mely a Várúton látható. Az esztergomi bazilikában külön oltárképe van Szent István királynak. Most még csak önálló, nagy méretű szobra volna hátra szülővárosában. Ezt a mai esztergomi nemzedék kegyelete fogja majd elintézni. Ez a hiányzó Szent István szobor az egész városon uralkodnék az ő szülőhelye fölött. Most még valamit az esztergomi nép kegyeletének méltatásáról. A nagyvárosi földművesek még ma is tisztelettel emlékeznek a nagy királyra, midőn a Szentkirályi földeken dolgoznak. Itt munkálkodtak hajdan az ő eleik, Szent István jobbágyai. Ezek a jó szántóföldek és termő szőlők a királyi városon kívül, a Duna partján húzódnak el. Nem egyszer találnak itt Szent István-pénzeket, midőn szántanak vagy kapálnak. A dicsőséges esztergomi földi tiszteletére elnevezett Szentkirályföldön egy helyütt föltűnő, nyeregszerű domb látható. Erről a kiemelkedő dombról ezt az érdekes esztergomi néplegendát hallottam egy öreg földművestől: - Ezen a dombon, kérem, nem terem meg sem a szőlő, sem a búza, sem a kukorica. Amit oda ültetünk, az elcsenevészedik. Itt találtunk faragott fundamentumkövet, cserepet, sok emberi csontot. Itt lakoztak valamikor a mi eleink. De kérem ezen a helyen állott egyszer a Szent István király temploma. Még a dédapám mesélte, hogy egyszer, földinduláskor, hallotta az elsüllyedt régi templom nagy ha-, rangját kongani. Nem hiába hívják ma ezt a helyet Szentkirályi földeknek, mert valamikor csakugyan többször erre járt a mi jószívű királyunk. A szent király a szegény esztergomi nép segítségére szép nagy klastromot építtetett ide. A barátok sok jót tettek a néppel. Azért hívták őket úgy. Tanították mindenféle kézi ügyességre. Még termésük fölit is a szegényeknek adták. Hát egyszer kérem, kiütött Esztergomban valami rettenetesen veszedelmes nyavalya. A kenyérkereső gazdák az ágyat nyomták nagy keservesen. A szegény asszonyok vigasztalatlanul siránkoztak. A megijedt gyerekek éheztek. Sokat imádkoztak akkor a klastrom nagy templomában. De csak sehogy sem akart a pusztító veszedelem városunkról elmúlni. Meghallotta ezt a király fönt a várban, hogy már rettenetes sokan elvesztek és még többen iszonyúan szenvednek, meg nyomorognak. Szent István király tüstént elhagyta kastélyát és egymagában, senki tudtával, csak lesietett szerencsétlen népe közé. Öreg este ért a klastrom elé, ahová még mindig haldoklókat szállítottak. Mikor már senki sem volt a klastrom előtt, bezörgetett a király és azt akarta, hogy nyissák ki neki a templomot, mert imádkozni akar szegény esztergomi népéért. A barát mindjárt megismerte az apostolt és tüstént engedelmesen kinyitotta a templom kapuját. Meg kellett gyújtani a barátnak az oltár minden gyertyáját. Akkor azután a szent király egymagában alázatosan leborult az oltár előtt és sokáig szent csöndességben imádkozott. Bizony, már éjfél felé járhatott az idő, mikor a király a klastromba ment. Valamennyi barát ébren várta. A király megparancsolta, hogy azonnal látogassák végig az ő hű jobbágyait, azután mondják meg neki, hányan haltak meg és hányan betegek még? - A király ezalatt a betegeket látogatta és vigasztalta. Nemsokára valamennyi barát lelkendezve visszasietett azzal a jó hírrel, hogy már egyetlenegy beteg sincs a Szentkirályföldön. Mindje meggyógyult a király imádságától. A boldog barátok nem tudtak hová lenni örömükben és csodálkozásukban. Erre a király meghagyta, hogy reggelre hálaadó Istentiszteletre húzzák meg a klastrom nagy harangját. Majd ő velük fog hálálkodni a várbeli királyi templomban, há meghallja a harangzúgást. Azután csöndesen elment. De nem ám haza, a várba, hanem a szegényházakba. Oda, ahol a nyomorúság már három nap óta lakozott. Majd minden szegényes ház ablakán bedobott egy erszényre való ezüst pénzt. Azután megint szép csöndesen, láthatatlanul, ahogy ő akarta, hazafelé indult a nagy sötétségben. Csak a csillagok világítottak útjára. Másnap reggel csakugyan megkondult a klastrom nagy harangja nagy örömszóval. Egyetlenegy esztergomi munkás sem maradt ágyában. Valamennyi a klastrom templomába sietett hálálkodni csudálatos gyógyulásáért és a segítségért, amit odahaza talált a kamrájában. A barátoknak nem volt szabad elárulni, hogy Szent István király járt itt éjszaka táján titokban. A boldog nép pedig hálás szívvel köszönte meg a jó Isten jóságát, hogy olyan csudálatosan hamar meggyógyultak. Azután munkába mentek. Hát ilyen volt kérem a mi jóságos szent királyunk, aki így szerette szülőföldje népét... Második pipaszóra elmesélte azután a jó öreg földműves a második verset is, melynek címe: hogyan süllyedt el a klastromi templom? - Nagy sora van, kérem, annak is - kezdte szívesen a vén krónikás a mondókáját. - Amint a szent király meghalt és amint az ő székesvárosában, Fejérvárban országos gyásszal eltemették, hát nemsokára iszonyú nagy forradalom tört ki országunkban. Az ősi valláson maradt pogányok öldökölni kezdték a papokat. Fölgyújtották a klastromokat. Lerombolták Szent István templomait. Persze a Szentkirályföldi klastromot is megtámadták. A barátok a templomba zárkóztak. A fölgyújtott klastrom bevilágított a Nagyboldogasszony oltárképére, ahol a szegény barátok könyörögtek. Mikor a templom ajtaját kezdték feszegetni, hát egyszerre csak borzasztó csuda történt. Nagy földindulás támadt. A megnyílt föld elnyelte a templomot. Olyan szépen, csöndesen süllyedt el, mintha csak valami nagy vízbe merült volna. A harang is megkondult. Olyan erős hangon, hogy az egész megyére elhallatszott. És ugyanekkor olyan iszonyú fényesség és nagy füst áradt ki a föld alul, mintha egész tömjénhegyet meggyújtottak volna. A vad pogányok belevakultak a fényességbe és megsüketültek a szörnyű égzengéstől. - így akarta, kérem, a jó Isten az apostola, Szent István király templomát megmenteni, ahol olyan jó szívvel imádkozott az ő esztergomi népe megmentéséért. Hát bizony, ilyen hihetetlen nagy csufla történt az ő templomával. És, kérem, még most is ott áll az a régi templom a föld méhében hibátlanul. Meg van benne az oltár, az imazsámolyokon az összes barát, a nagy toronyban az öreg harang, melynek csudás szavát dédapámék is hallották néhány ezer lépésnyire a Szentkirályi földektől a mai városba, mikor nagy földindulás volt... * Ilyen kedves hagyományokat őriz meg az esztergomi nép kegyelete. Mintha csak ezzel bizonyítaná, hogy örökké méltó akar maradni legdicsőségesebb földijéhez, Szent Istvánhoz. (Budapesti Hírlap, 1912. aug. 20.) Diákkori emlékek és a Szentkirályi földek legendája Szent István szülővárosáról írta: Kőrösy László dr.