Esztergom és Vidéke, 2006

2006-08-03 / 32-33. szám

2006. szeptember 1

4. Esztergom és Vidéke 3 Zöld papucscipő A gyermekkor összes nyarán mezítláb nyargaltam át. A meglangyult fold Sándor-nap után lerúgatta velem a téli, hóáztatta, kopott, kinőtt, nehéz, barna fűzős cipőt. Nem is kellett szüretig másmilyen, csak az este lemosható valódi bőr mezítlábas. Ha ősz felé, úgy szüret táján, csipkedte talpamat a hideg harmat, húztam rá vásott, iskolából lemaradott tornacipőt. Hogy mért, azt ma már meg nem mondanám, de reggeltől sűrű estélig futni kellett. Mielőtt a nap belebújt a vakondlyukba (mert éjszaka ott volt egy kis dolga), a kút káváját még megkerültem, mert ott laktak a békák, akik a gyereket, ha nagyon belehajol, berántják. Mégis csak kellett belenéznem, mert amikor a béka lebújt, vagy éppen szortyogva aludt, a kút vizének lapos tetejéről felfelé, magamra néztem. Benne voltam a kútban, meg kint is voltam, mert mezítelen lábammal karcot tudtam írni a homokba. Kavicsot ha beledobtam, gyűrűket eregetett a kútba. Arcom képét benne rengetni engedtem. Hagytam, hogy illegesse, billegesse, hűvös vizével mosogassa. Ha rá újra kis kövecskét löktem, nyelvemet ráöltöttem, lettem én borzasfejű bibircsókos boszorka. Ha meg a nap belésütött, benne himbálózgatott, és én pont akkor lestem lefelé, voltam akkor öregecske királynak arany hajú legkisebb leánya, ki a sót napestig nyalja. Abban a kútban minden nyáron, sárkány is volt, éppen három. Ezt a béka nem tudta, így hát platty, átugrotta. Ajaj! Egy zöld béka, egy leveli, ki a fatetejét kedveli, belebújt a tenyerembe. Lába combját lefogom, nehogy elugorjon. Pedig elugrott, éppen a lábamra dobbantott. Kaptam én egy vásárfiát, egy harminchatos zöld békát, egy békaszínű papucscipőt. Bizony így volt, nem lódítok, ezt a cipőt nekem vették egy pesti boltban. Ha már nagy lánynak kell engem mondani, legyen nekem egy rendes lábbeli. Nem volt olyan senkinek, csak néhány pestinek, meg nekem. Benne mégsem keringhetek a kút körül, így hát mezítláb futottam újra, mint a sok kisliba a követlen kövesúton libasorba. Az idő is velem szaladt, egyre beljebb, a forró nyárba, hol a búzatábla ringott kaszásra várva. A pacsirta éneke a nap lelkét úgy megmelengette, hogy leküldte a leghosszabbik sugarát, kapjon dologra, a zöldellő búzamezőt aranysárgába borítsa. Azon a kaszafenő hajnalon édesapám hangját hallom: - Az iskolából már kinőtt ez a lány, tovább is tanul, nem fog neki megártani, ha a sarlót is megtanulja forgatni. Jól van, ha muszáj, leszek én marokszedő leány. Tudok én kötelet csavarni, sarlóval a levágott rendből markot tenni, abból kévét kötni, asztagba hordani. Nem arra neveltek, hogy a munkától féljek, otthon csak úgy elheverjek. De úgy, mint a nagyok, egész nap a tűző napon, az ég aljáig érő messzi nagy határba, oda nem akarok menni. Visszaszólni, azt lehetne, de nálunk biz'a nem szokás. Míg a szülő teremti elő az asztalra a kenyeret, gyermeké az engedelem. Furfangos kis tyúk eszemet, rögvest elő is veszem. Az a zöld papucscipő, az a szekrényben ücsörgő béka, az jár-kel a gondolatomba. Ha én azt reggel felveszem, édesapám sajnálni fogja és azt mondja - hűsölj lányom, ha már úgy van, ott a szekér árnyékában, a szép cipődet a torzsok nehogy felkarmolja. Nem vehetek folyton másat, főleg ilyen zöld békásat, heverj el vagy ballagj haza. Ahogy én azt okosan, jól kifundáltam, a zöld békámat, a harminchatos papucscipőt, egy rántásra fel is húztam. Édesapám látta, szólni nem szólt, bajsza meg se mozdult, csupán aprókat köhintett, a szekéren a bakra maga mellé engedett. HŐ...Ő...Ő, mondta, pattogott az ostor, ahogy a lovak közé csapott, s a két ló a hajnali frissben szaporán kaptatott. Mikor odaértünk, én leszálltam. Az aranysárga búzatábla a cipőmet, hogy meglátta, csendes, ringó-rengő mozgással, bókkal nyugtázta. A férfinép a kaszát fente, mint citerát, meg is pengette. Az asszonynép kendőt igazít, egy-egy kaszás mögé beáll. - Na, lányom, te jössz utánam, a dolgodat tudod, az első rendből kötelet csinálunk - és már lendült is a kaszája. A búza egy suhintásra megadta magát, hanyatt eresztette a t^li búzakalá^zt. - Édesapám! Édesapám! ... én véletlenül,. . . észre se vettem, ebbe a zöld ünneplő cipőbejöttem... - Nincs azzal lányom semmi gond. Vagy mezítláb leszel egész nap, vagy azt hiszed, ma ünnep van és éppen mész a templomba. Ez a búzatábla ma az Isten háza. Az aratás az szent dolog. Meg kell azt is tanulnod, hogy minek mi a sorja, rendje, kinek hol van a sorban a dolga. Ki a dolgát hogyan teszi, a kenyérből úgy fog szegni. Amit itt ma elvégzünk, abból lesz a njindennapi kenyerünk. így hát, míg a szekérig ballagtam, meg kellett, hogy gondoljam, hova, s hogyan állok be a sorba. Jogomat a szelet napi kenyérért miként, s hogyan fogják mérni? A kis zöld cipőcskét, azt a kis hamis topánt, a szekér alá becsúsztattam, a friss tarlón a mezítláb járást próbálgattam. Megsértették talán azt a sok, kedves rengő búzát, mikor kaszával elvágták a nyakát, mert mérgében, vagy dühében a talpamba beleszúrt. Nem sziszegtem mint a liba, egy könnycseppet se sírtam, míg a nap le neip bukott, szó nélkül dolgoztam. Édesapám este, a maradék vizet az asztagból kivette, az összeset a sebes lábamra öntözte. Ölbe vett és a szekér derekába tett. - Amit ma megtanultál, az életbe elővedd ...! A kenyerem javát ugyan már megettem, elejteni még a morzsát sem szerettem. Az összes elémtett kenyérért azon az aratáson véresen megdolgoztam. Kicsit, ha ébren, vagy álmomban, királylány voltam, zöld színű cipőt sohase hordtam. Bereczné Szállási Etelka REGEBBI MINT A MAGYAR SZENT KORONA? Amit tudni lehet - és amit nem - a székelyek ősi áldozati poharáról (Bencze) A ditrói nagygyűlésen bemutatott székely áldozati kehely alaposan megdobogtatta a részvevők szívét, amikor minden széki elnök nyilvánosan a szájához emelhette egy korty bor erejéig, ezzel is nyomatékosítva a helyszínen megfogalmazott autonómia-követelmények melletti elkötelezettségét. Azt is hallani lehetett, hogy a poharat eddig ismeretlen helyen rejtegették, s csak erre az alkalommal vették elő. Az igazság az, hogy már a 2004-es csíksomlyói búcsún szerephez jutott. Úgy gondoljuk, anyaországi magyarként is érdemes megismerni a többé-kevésbé legendák homályába vesző, és sokak által vitatott történetét - amelyet már maga Orbán Balázs is részletesen ismertetett és műelemzett (lásd a keretes írást!) hiszen, ha a tények igazak (lennének), egy, a Szent Koronát is megelőző műtárgyról van (lenne) szó! A székelyek áldozó poharaként leírt kehely mesés eredete szerint keletről származik (szkíta királyok is használták), és a görögök révén került a székelyekhez. A pohár felső díszítése viszont inkább görög eredetre utal (Csaba hun királyfi anyja ugyanis görög volt!). Ha az eredet homályos is, a legendák arra utalnak, a pohár a hatalom jelképe volt a székelyeknél, s Budoárban, a rabonbánok székhelyén tartották. A nemzetgyűléseket mindig a pohárból való áldozat vagy áldomás előzte meg. Az áldozatnak istenes célja volt, de az ellenség elleni háború elhatározásakor vagy törvényszegők elleni ítélet hozatalakor szintén áldozatot hoztak. A maroknyi nemzet léte, fennmaradása össze volt kötve ezen áldozattal. Ennél fogva az áldozati poharat, mint a nemzet védelmező szent tárgyát és drága kincsét, kimondhatatlan tiszteletben, becsben tartották. Árpád is ivott belőle Amikor Árpád a magyarokkal megérkezett, a már a Kárpát-medencében élő székelyek főrabonbánja, Zandirhám követeket küldött elébe. Zandirhám átvette a magyarok törvényeit, azokat hat kőtáblára felvésette, és áldozatot tartva, kihirdette. Ez volt a székelyek és a magyarok közti első szerződés. Árpád a székelyekkel kötött szövetségének emlékére főrabonbánul Zandirhám fiát, Apoldot (Uopolet) ajánlotta. Ápold a kelyhet Csíkba, Vacsárcsiba vitte, ahonnan újból visszakerült Budvárba. Amikor Apor Sándor a pogányok ellen szövetséget kötött Szent István királlyal, a kelyhet magához vette, és többé pogány módra áldozni vele nem engedte meg. A kehely fedelére arany keresztet tétetett, István király pedig a székely nemzetet a magyar koronához kapcsolta, és új szövetséget kötött, mely szerint a székelyeket minden adótól mentesítette, ennek fejében védelmezték a keleti határokat. Meghagyta, hogy az Ápold nemzetségből válasszák a főrabonbánt, esztendőnként egymást felváltó 100 lovast adjanak a király őrizetére, és minden királyválasztáskor, házasságakor vagy férfi gyermeke születésekor ökörsütést adjanak. Ez volt a székelyek második szerződése a magyarokkal. Hadsereggel szerezték vissza A szövetséget Budvárban kihirdették és eltöröltek minden pogány áldozatot. De nem a polgáriakat, mert egyszerre rögtön nem lehetett eltörölni a régi szokásokat. Egy időre - még a kereszténység első szakaszában is - megtartották a gyűléseket megelőző áldomást vagy a kehellyel való áldozatot. A kehely a főrabonbán gondviselésében maradt Budváron 1039-ig, amikor Sándor István Vacsárcsiba vitte. Ekkor a székelyek felzúdultak, és haddal kényszerítették a pohár kiadására. A ~7->*k.-iyi'k RMÍ:7." pufi Az ősi vallás követői még egyszer fellázadtak a kereszténység ellen, amit I. Béla határozott fellépéssel elnyomott. Ekkor eltörölte a falvak és a családok neveit is, megsemmisített mindent, ami a múltra emlékeztet. Az írásokat elégettette, a hivatalokat új nevekkel nevezte el. A főrabonbán címet is eltörölték, helyébe jött a székelyek főispánja. Ebben a küzdelemben, szerencsére, a pohár nem tűnt el, de ettől kezdve csak nagyobb gyülekezetek, vendégségek alkalmával vették elő. így Mikó Pálnak Sándor Katával való menyegzőjén, ahol jelen volt László király is - akkor még herceg -, és ivott is az áldozópohárból. Nemsokára a bágyi várban Sándor Istvánnak a másik lánya, Druzilla lakodalmáin szerepelt, legutoljára pedig 1412-ben, mikor Sándor Péter Stibor erdélyi vajda jelenlétében vette elő. 1945-ben Sándor István és Sándor Béla - Apor Vilmos, akkori győri püspök segítségével - a pannonhalmi apátságnál helyezték el. Ott évekig hiába keresték. 1979 szeptemberében Sándor István Botha Lajos plébános segítségével a győri püspöki várban találta meg. (...) A pohár felső része kokusdió, mely a régiség miatt egészen meg van feketedve, fényesre kopva; öble egy negyedkupánál valamivel kevesebbet tartalmaz. A kehely egész magassága 20 centimeter. A diót felül egy két centimeter szélességű ezüst lemez szegélyezi, mely csinos növény-ornamentikának bevésetével van ékítve, s a dió kidüledésére kihajlított alsó részén szépen ki van csipkézve. Ettől három 1

1/2 centimeter szélességű pánt nyúlik le a kehelytő feletti, szintén domborművei ékített alsó foglalványához a diónak. Ezen a dió kidomborodásához idomított pántok igen ékesek. Felső részükön nőalakok vannak, lenyújtott karjaikkal redőzött ruhájukat felfogván, olyanszerű állásban, mintha tánczolnának, s így vagy bachansok, vagy cariatidokat állítnak elő, mi nagyon is görög eredetre mutatna. A pántok alsó - úgy alól, mint felül sarokkal alkalmazott - részén igen szépművű s szintén görög jellegű ménrmű van bevésve. A kehelytő egyszerű, ilyen talpa is, mely a Székelyföldön több helyt (kölpényi reform, egyház, kárácsonfalvi ref. egyház és gr. Toldalagi Victor birtokában) levő kokusdiő-poharak szerkezetétől nem sok eltérést mutat; hanem figyelmet érdemel az e talpon levő ornamentika és felirat. A kehelytalp alsó részén havasos, fenyőfákat mutató vidék van, az előtérben szaladó állatok: nyúl, farkas és szarvasok, a talp felső részén pedig e körirat : „Sándor Péter 1412." Hogy ezen felirat hamisítás, azt a szakértő első tekintetre azonnal felismeri, mert a név teljesen kifejlődött latin betűkkel, az évszám arab szám-jegyekkel van írva, már pedig az ezen korban keletkezett feliratoknál mindenütt majuskel betűket és római számjegyeket találunk; de még azon esetben is, ha az arab számjegyek korukat megelőzőleg előfordulhatnának, akkor is a négyest nem úgy írták volna, mint a kelyhen van, hanem a szokásos fél-nyolczassal, és így a feliratra nézve határozottan kimondom azt, hogy hamisítás, még pedig nagyon ügyetlen, önmagát első tekintetre eláruló hamísitás. Későbbi metszés, s itten készült műbecs nélküli munka a kehelytalp alsó részén levő díszművezet is, s ezek után ítélve, az egésznek becses ereklyeszerű régiségét meg kellene tagadnunk; de [csak azért], mert ez alsó részén falsificatumot és újabb véset nyomait találjuk, nem szabad az egészet eldobnunk, s hideg közönynyel pálcát törnünk ezen ereklyéhez kötött kegyelet felett; annyival inkább nem, mert figyelmesebb észlelésnél azonnal felötlik, hogy a kehely felső része görög idomokat mutató szerkezetével sokkal régibb, mint töve és talpa, és így elfogadhatjuk azon sejtelmet, hogy annak felső része a rabonbánok korában szerepelt székely áldozópohárból maradt meg, mostani talpát pedig a régi - kétségtelenül a felső részszel öszhangzatos modorban készült, de - megromladozott talp helyett, a XV. században (mert ennek jellegét mutatja) készíték, s hogy valamelyik Sándor - a csíki krónikában felhozott Sándor Péter és Stibor vajda történetével öszhangzatba hozandó - talpára vésette elég ügyetlenül a múlt században keletkezett feliratot. (Orbán Balázs: Székelyföld leírása, II. k. 59. o.)