Esztergom és Vidéke, 2006

2006-08-03 / 32-33. szám

4 Esztergom és Vidéke 2006. szeptember 14. Cupka Váradi Péter Pál: Portré Ne tévesszen meg senkit a cím. Igen, ő külsőre valóban olyan volt, mint egy fonnyadófélben lévő gyümölcs elszáradt cupkája. De, ha valaki nem tudná, hogy pontosan mi is az a cupka, elárulom: valójában a gyümölcs azon része, amivel a fán függeszkedik. A történet messzire nyúlik vissza, talán még félévszázadnál is régebbre, éppen így aratás tájékára... Szünidős diákok voltunk, széltében dobolták napokig, hogy a termelőszövetkezet kévehordókat keres napi tizenkét forintért. Mi, gyerekek sem voltunk éppen ellene, de nem is nagyon kérdezték tőlünk, hogy akarunk-e menni vagy se, a szülők kardoskodtak amellett, hogy amíg ők munkában vannak, mi az utcai csavargás, vagy semmittevés helyett valami hasznosabb elfoglaltságot találjunk. Össze is verődtünk néhányan, jobbára hasonkorúak, tízvalahány évesek. „Munkaviszonyunk" első napjának reggelén, vagy jobban mondva hajnalán, mert még a nap se kelt fel igazán, álmosan és kíváncsian toporogtunk a hatalmas búzatábla szélén, ahol egy rézbőrű indiánra emlékeztető valaki fogadott bennünket, aki úgy mutatkozott be, hogy ő a brigádvezető, és neki leszünk kötelesek engedelmeskedni. Sorba állított bennünket, mint a hadba induló újoncokat, és fennhangon szónokolt. Beszéd közben, mint valami ispán, hátratett kézzel, magabiztos, súlyos léptekkel le-föl járt előttünk. Nem tudom, hol látta, vagy tanulta, hogy így kell ezt csinálni, de jól csinálta, elhitette velünk, hogy hatalma van felettünk. Még, ha kicsi is... Mert neki aztán nem sok hatalma volt, hiszen, ha másnap nem mentünk volna, se történik különösebb baj, legfeljebb otthon megdorgálnak a szüleink. De ezt akkor mi másként láttuk, még gondolatban se jutottunk el odáig, hogy kétségbe vonjuk a rézbőrű hatalmát... Mindez csak most vetődött fel bennem, miután jócskán túl vagyunk az eseten. S mint már említettem, annak a bizonyos búzatáblának, ahová minket vezényeltek, se vége, se hossza nem volt. Kezdődött valahol a vasútállomás szomszédságában, és hogy hol végződött, akkor még sejteni sem lehetett, mert még nem szállt fel a hajnali pára, amely köd formájában úgy rátelepedett a tájra, mintha valami égi dunyhát, hajnalban odafönt, luhancúroztak volna az angyalok... Csatasorban, parancsra várva álltunk a búzatábla szélén, mikor a brigádvezető mégegyszer számba vett, és szemrevételezett bennünket. Három gyerek mezítláb tocsogott a harmatos fűben. A brigádvezető, vagy most már mondjuk Gődérnek, mert ha jól emlékszem így is hívták az emberünket, észrevette a három mezítlábast, maga elé rendelte, és hangos káromlásokkal haza akarta küldeni őket. A gyerekek égre-földre esküdöztek, hogy ők otthon is mezítláb jártak az apjuk tarlóján, amíg el nem vették a földjüket, értik ők a módját hogy kell azon járni, de ha most elküldi őket, többet vissza se jönnek. Gődér nagyot nyelt, s talán köpött is hozzá, amit később is megtett, ha valami nem tetszett nelu. Mindenesetre nem küldte el a gyerekeket, csak hátat fordított, mintha nagylelkűen szemet hunyt volna a dolog felett... A mezítlábasok közt volt Zsanka is. Csúfnevét onnan kapta, hogy az iskolában fogalmazást írtak a verébről, és ő a verebet mindvégig zsankának nevezte, amit a tanítónéni - volt kedvesnővér - sehogy se értett, de ő elmagyarázta neki, hogy a veréb miért zsanka... Különben ez a gyerek Béla névre hallgatott. Tartották fenegyereknek is, de többen, főképpen az utcabeli öregasszonyok, akiket ő valamiért nem szívelt, égetnivaló, pokolfajzatnak mondták... Attól a naptól kezdve, ahogy fogalmazása „felolvasást nyert" - ez talán az egyetlen kitüntetés volt életében -, mindenki csak zsankának nevezte. Ötvenhatban kivándorolt Amerikába, s magával vitte a nevét is... S hogy miért említettem meg külön Zsankát? Hát csak azért, mert a minap találkoztam vele, s a róla elmondottakra alig emlékezett. Egyébként ez a bizonyos Gődér, mint ahogy az később kiderült, valahonnan Szabolcsból származott, a bőre színe, és beszédje is arról tanúskodott. Nem is beszélve a tájellegű káromkodásáról, ami még a mi^ edzett fülünknek is bántó volt. És azt már csak úgy mellékesen mondom el róla, hogy a háta mögött „gyökérfának" csúfolták, mert az amazon hírében álló felesége esténként seprűnyéllel szokta a kocsmából hazakísérni. A búzatábla végében, valahol a Strázsa-hegy tájékán elindultak az aratógépek. Csak a hangjukat hallotuk, látni nem lehetett a már említett sűrű köd, meg a kissebbnagyoJ)b buckák, dombok miatt sem. Ők már messze jártak, mert előző nap ott kezdték a munkát, ahol minket Gődér okított a tábla elején. A gépek a kévéket szép sorba lerakták a földre, nekünk csak össze kellett szedni, és keresztbe rakni. Hét kéve adott egy keresztet. A hetedik kéve volt a pap... így mondták. Nem tudtam, akkor hallottam először, de azt még a mai napig sem tudom: a hetedik kévét miért mondták papnak? Minden gyerek kapott egy sort. Kapkodni, vagy elnagyolni a munkát nem lehetett, mert ha szétszakadt a kéve, nagy ürgümbürgümmel megjelent Gődér, és ő kötötte be a nadrágszíja alól kihúzott kévekötő madzaggal... Csúnyán tudott nézni ilyenkor. De különösen, ha délután történt meg valakivel az eset, mikor forrón tűzött a nap, és neki elő kellett bújni a szederfa árnyékából, ahol újságot olvasott, vagy éppen békésen szundikált. Az újságolvasásához még csak annyit, hogy mindig csak lejárt, többnapos lapokat olvasott, amit az irodán téli begyújtósnak a cserépkályha mögé dobtak. Nem messze jártak el a vonatok. Napjában többször is boldog kiránduló gyerekek integettek la az ablakából, irigykedtünk rájuk. Különösen azok a gyerekek, aki életükben még vonaton sem ültek. Mert volt köztünk olyan is. Félmeztelen, klottgatyában, lábuk szárához ejtett kéve mellett, hunyorogva, kezüket ellenzőként a szemük fölé tartva, úgy tudtak nézni az elrobogó vonat után, mintha egy álom kelt volna szárnyra a szemük előtt. Néhány nap múlva gyarapodott a létszámunk. Az újonnan jöttek közt volt Tegzes Bálint is. Többen őt már tavalyról ismerték. S mint kiderült, akkor is volt már kévehordás, csak a mi környékünkön nem hallottunk róla. Mikor megjöttek az újak, ők már otthonosan mozogtak a szederfa alatt. Mindenki a régi helyét kereste: Tegzes Bálint is... Némi körültekintés után rábukkant arra a földről is elérhető faág csonkjára, amit már tavaly is ő használt. Azon volt egy nyesett kampó, ahová felakasztotta a tarisznyáját. Azt nem tette a földre, mert egyrészt nem akármilyen tarisznya volt: állítólag hamisítatlan borjúbőr, amit még az első világháborúból hozott magával az olasz frontról. S hogy miként jutott hozzá, arról még azok sem beszéltek, akik régebbről ismerték... Másrészt azért sem tette a földre, mert tartott a hangyáktól, ^kik rátaláltak volna az ebédjére. így járt tavaly, úgy látszik okult belőle. Tegzes Bálint nekünk, gyerekeknek, külsőre is furcsa figura volt. Vékony volt és szikár, mint a kiszáradt öreg fa, hétrét görnyedve. S hogy aztán a gyengeségtől-e, vagy mástól - esetleg a háborúban szerzett sérülése miatt -, járás közben a két karját könyöktől maga előtt tartotta, mintha azzal egyensúlyozta volna magát... Ruhája, lévén éppen akkor kánikula, összezsugorodott bakancsból, egy agyonfoltozott nadrágból, és egy nem tudni milyen színű ingből állt. Az ingujját könyékig feltűrte. Csontos, vékony karjára rászáradt az aszott bőre, olyan volt, mintha pergamennel vonták volna be. És majdnem megfeledkeztem az elmaradhatatlan kajla kalapjáról, ami mindig a fején volt, legfeljebb evés közben emelte le, és tette maga mellé a földre. Sovány, beesett arcának szeme alatti része, és az orra - ki tudja mitől - liláskékre színeződött. Arcának többi részét, rőt, ritka szőrzet borította. Mélyen ülő, apró szemei beszédesek voltak, ha valakire rátekintett... Az ebédidő pontban délben kezdődött. Nem lévén a környéken templom, a távoli harangszó jelezte a délidőt, de ha nem hallottuk volna a harangozást, akkor sem történt volna semmi galiba, mert Tegzes Bálintnak, miután már megjött, ott volt az órája. Mindenki bevonult a fa árnyékába. Gődér is, ha éppen szükségen volt, vagy ha valami nagyon égető dolga támadt, ami miatt kénytelen volt kimozdulni. Más okból alig szánta rá magát... Természetét hamar kiismertük, de nem is csinált abból titkot, hogy a meleget nem szívlelte. Az emberek azon fajtájához tartozott, akik télen kapálni, nyáron havat lapátolni szeretnek. Neki elkülönített helye volt a fa alatt is, ahonnan belátta az egész búzatáblát. Nem evett együtt velünk, hiszen ő akkor ebédelhetett, amikor megéhezett. S talán rangon alulinak is tartotta volna, ha azt csinálja, amit a rábízottai. Tegzes Bálint, a fa törzsének vetve hátát, csendben majszolta a magával hozott lecsóját. Mindennap azt eyett, de mondták, hogy tavaly is. Állítólag méregerős volt, ami abból is látszott, hogy időnként megköszörülte a torkát, csuklott, köhécselt is hozzá, mintha az étel cigányútra tévedt volna. Hosszú, vékony lábaszárát kinyújtotta, combjai közé szorította bögréjét, amiből bugyiira szúrt kenyérrel tunkolta ki a lecsót. Jóízűen evett, pampogott, nem nézett senkire, s az élvezettől sokszor még a szemét is behunyta. Ha kiverte a veríték, ingujjával letörölte. Evés után komótosan visszapakolt a tarisznyába, ahonnan a horpadt alumínium kulacs is előkerült. Azt már csak úgy állva emelte a szájához. Hangos kortyolgatás ütemére le-föl járt a hegyes ádámcsutkája. Nem kínált meg senkit, talán eszébe sem jutott... Békésen visszaült a helyére. Hátát újra nekitámasztotta a fa törzsének, és nézett a semmibe. Ritkán szólalt meg, legfeljebb ha kérdezték, vagy ha valami bejelentése volt: - Most fut be a tizenkettőnegyvenes budapesti személy - mondta fátyolos szemekkel a közelgő vonatot nézve. - Ma négy percet késett - tette még hozzá, miközben reszkető, csontos ujjaival lehajtotta órája fedelét, és óvatosan, mint valami kincset, a nadrágja zsebébe csúsztatta. Gődér ültében előre hajolt, és a fejét többször is megcsóvalta, mintha nem tetsző dolgot hallott volna. - Hallja-e, öreg, ne kezdje már megint a tavalyi regét. Most nem a vasútnál van. Mi az, hogy tizenkettőnegyven? Nekünk félegy múlt tíz perccel... Nem így beszél a magyar ember? Az öreg szótalanul bólintott. Ingujjával megtörölte verejtékező homlokát. Apró szemei szaporán hunyorogtak, ahogy mélázva kinézett a fa árnyékából. Délibáb játszott a keresztek közt... így volt ez régen is, ez idő tájt, aratáskor. A szederfát, ami alá most behúzódtak, valamikor talán még a nagyapja ültette, de az is lehet, hogy csak úgy magától bújt ki a földből. Valami miatt lassan nőt, sokáig nem volt ilyen terebélyes koronája mint most, de már gyerekkorában is ez alá menekültek a vihar, vagy a tűző nap elől... Két hold szántójuk volt itt, Zsalazsomban. Más nem is igen termett meg, csak a noa szőlő és a gabona. Váltogatva hol rozsot, hol búzát termeltek benne, hogy ne unja meg a föld... Mennyire más világ volt itt még akkor! Keskeny, nadrágszíj szőlőcskék nyújtóztak fel a Strázsahegy oldalára. Fütty és énekszó hallatszott. A szomszédok átköszöntek egymásnak, vagy ha az idő engedte, kapanyélre támaszkodva el is beszélgettek... De, mint a világon más is, egyszer ennek vége szakadt. Jött a téesz, elvették a Zsalazsomot, amit már akkor megörökölt. A másfelé lévő földjei is beleestek a tagosításba. Hetekig, hónapokig győzködték, hogy lépjen be ő is a közösbe, de nem vitte rá a lelke. Inkább elment a vasúthoz dolgozni. Váltóőr lett kevés pénzért, amit az asszony sehogy se tudott úgy beosztani, hogy egyik fizetéstől a másikig kitartson, pedig Terka betegesen fukar, beosztó asszony volt mindig... meg az is maradt... Hát így került ő is a többi szegényemberrel a kévehordók közé. Nem sokat fizettek itt sem, de valamicskét mégis hozott a konyhára. Nem szívesen jött másodjára se, sajgott a szíve, mikor beült a fa alá, és végignézett egykori birodalmán. De mégis rávette magát, és ha tudta, be is csapta az eszét, mert elhitette magával, hogy a sajátjában van. Csak hazafelé menet józanodott ki a kábulatból, amikor rájött, hogy nem a zötyögős ökrösszekéren ül, hanem a saját fáradt lábai viszik haza, a megtört gerincű vályogházba. A kévehordók közt senkinek sem volt órája, csak Tegzes Bálintnak, de neki kellett is, hiszen a vasútnál minden perc számít. Gődérnek jó időérzéke lehetett, mert amikor úgy érezte, hogy végefelé jár a pihenő, megint csak előre hajolt: - No, öreg, nem kéne indulni? Nézze már meg azt a csodaórát. Az öreg komótosan előhúzta, felnyitotta az óra fedelét, és csak úgy félszemmel rápillantott. - Ötperc múlva tizenhárom óra - mondta a világ legtermészetesebb hangján, mitsem törődve a várható dorgálással. A dorgálás ezúttal elmaradt, de az okos fejcsóválás kijárt. Mi ezt, gyerekek, is jól láttuk, kuncogtunk egymás háta mögé bújva. Gődér elégedetten felemelte fejét, ránk nézett, s talán azt gondolta, az öregen szórakozunk. Mi azonban csak az ő bölcsességét méltattuk a magunk eszével, gyerek módra. Perzselt a nap, mikor kibújtunk a fa alól. Az öreg már messze járt. Imbolyogva lépkedett a kévék közt abba az irányba, ahol a munkát abbahagytuk. Mi még tébláboltunk, húztuk az időt, ameddig csak lehetett. Többször is beugráltunk a fa alá, hogy még egy utolsót kortyoljunk a csőrös agyag kancsóból. Gődér vállai közé húzta az amúgy is rövid nyakát, és sandán figyelt bennünket. Úgy tett, mintha nem látná mesterkedésünket. Egy idő múlva azonban, mintha megunta volna játékunkat, felállt, derekán felrángatta a nadrágját. Szíja alá egy maroknyi kévekötőt erősített, aztán kérdően ránk nézett: - No, „urak"?... Talán el kéne kezdeni a hivatalt... Nézzék meg a Cupkát, ő már milyen messze jár... Igaz, hogy most éppen a tizenháromtizenötös elmenő vonatot búcsúztatja, de hát majd rádolgozza ő is a kiesett időt... Maguk is, uraim, már egy keresztet összehordhatlak volna... Igaz? Álmélkodva Tegzes Bálinton felejtettük a szemünket. Hát ő volna az a bizonyos Cupka, akiről a felnőttek időnként összesúgtak? Csúfnevét szájról-szájra adtuk. Mondogattuk, ízlelgettük, mint a lopott gyümölcsöt. Aztán elindultunk utána. Bőrünket csípte a veríték. Lábunk nyomán, a perzselő naptól kiégett gyom alól riadt szöcskék pattogtak a magasba. Távolból fáradt vonatfütty hallatszott. Cupka visszadugta zsebébe az óráját... Szirmai Károly