Esztergom és Vidéke, 2005

2005-03-24 / 12-13. szám

2005.március 24. eszaemosn es 7 Xántus János: Húsvéti múltba-tekintés Az ébredő természet ősi ünnepe a húsvét. Magyar elnevezésének eredete a feudalizmus korának szigorú böjtjeire vezethető vissza. A hosszú önmegtartózkodás után akkor vették magukhoz először a húst a hívők. Ősi és egyáltalában nem egyházias jellegű tavaszünnep, amelyet aztán sok más ősi ünneppel együtt a keresztény egyház kisajátított. Nem csupán a tavaszi napéjegyenlőséghez, hanem a holdtöltéhez is kötve van, tehát csillagászati alapjai vannak. Megünneplésében az idők folyamán sok lett a bizonytalanság, ezért a 325-ben tartott niceai zsinat úgy döntött, hogy mindig azon a vasárnap legyen, mely a tavaszi napéjegyenlőség utáni holdtöltére következik. A döntés szerint az ünnep időpontja március 22. és április 25. közé esik, illetőleg e között a két dátum között ingadozhatik. Mint jellegzetes ősi tavaszünnepnek eredete a messzi „pogány korban" vész el. Az egyiptomiak Ozirisz istene a Nap évi körforgását személyesíti meg, s ő az, aki feleségével, Izisszel együtt a fölkelést és hanyatlást, de az újból való föléledést és virulást is megszemélyesíti. Érdekes, hogy az Oziriszkultuszban is igen nagy szerepe volt a böjtnek. A tavaszistenek sorában a szíriai Adont kell megemlítenünk, aki a tavaszi lombfakadás és az őszi lombhullás istene volt. O lett a görög mitológia Adonisza, akiről különben egyik tavaszi virágunk, a tavaszi hérics nevét is kapta (Adonis vernalis). Ünnepét, az úgynevezett Adomákat, nemcsak Hellászban, hanem Élő-Ázsiában és Egyiptomban is megülték, különösen a Ptolomeusok idején, amikor ezek a területek egy birodalomban egyesültek. Az ünnep a tavaszi napéjegyenlőség időpontjára esett. A hét napon át tartó szertartás első részében meggyászolták az eltűnt Adoniszt, hogy azután másnap nagy örömmel hálát adjanak visszatéréséért. A körmenetekben cserépbe tett tavaszi virágokat is körülhordoztak. Adonisz siratásával, halálának és feltámadásának ünnepével a görög-római világ egész területén sűrűn találkozunk - írja a mitológiai kutatások egyik neves tudósa, Trencsényi-Waldapfel Imre professzor egyik cikkében. Az ünnep szertartásos kellékei között figyelemre méltóak azok a cserépedények, amelyeket „Adonisz kertjének" neveztek, és ame-t lyekben gyorsan kihajtó és gyorsan elhervadó növényeket ültettek, továbbá virág és állat alakú ünnepi kalácsok és mindezek középpontjában a fiatalon elhunyt istent jelképező báb, melyet előbb közszemlére tettek ki, majd gyászmenetben kísérték a tenger vagy a folyó partjára, és a víz hullámaiba vetették. De a víz „az élet vize" az Adonisz feltámadása az emberek feltámadásának is záloga. Ezért ábrázolták Adonisz mítoszait gyakran a kőkoporsók, szarkofágok domborművein. A szertartások jelképei viszont - így elsősorban az isten holttestét képviselő báb körül elhelyezett növények - arra utalnak, hogy Adonisz halála és feltámadása eredetileg az évszakok változását, a növényvilág elhalását és tavaszi ébredését jelentette... Byblos városában az Adonisz-ünnepre a jelet az adta meg, hogy a folyó vize vörösre változott, a vallás értelmezése szerint azért, mert habjait Adonisznak a vadkan által kiontott vére festette meg, valójában a tavaszi áradások idején Libanon vörös agyagját mossa ki a víz. Libanon hegye, Adonisz halálának színtere, sok más adattal együtt az isten keleti eredetét bizonyítja. A görögök először Küprosz-szigetén ismerkedtek meg vele, ahol ősidők óta érintkeztek a föníciaiakkal, és ahol Aphrodité istennő tiszteletébe is korán a babiloni Isztár istennő vonásai keveredtek. Az Adonisz név is keleti eredetű, a sémi nyelvekben azt jelenti: „Uram", s az isten vallási tilalom folytán elhallgatott igazi neve helyébe lépett, éppen úgy, ahogyan a régi zsidók is a babonás tilalommal körülvett Jehova név helyett „Adonájt" mondottak. Adonisz neve a babilóniai mitológiában Dumuzi, másként Tammuz. Dumuzi pásztor volt, Isztár istennő kedvese, aki fiatalon halt meg, de Isztár lemegy érte a halál országába, azért, hogy legalább az év egy részére visszahozza őt. Attól kezdve Dumuzi halála és feltámadása - a természet váltakozó rendje szerint - évről évre megismétlődik. Már a sumér irodalomból, i.e. a III. évezredből maradt reánk több Dumuzit sirató ének, s ezek szinte szavakig menően egyeznek Adonisz siratásával. Szintén kora tavasszal tartották Babilonban a „világosság és ég urának", Marduchnak ünnepét, nagy körmenetek és lakomák keretében. Az ünnepi ebéd fő fogása itt is a bárányhús volt. * A „piros tojás" is igen régmúltú valami. A látszólag élettelen tojásból kikelő csirke a megújuló, győzedelmeskedő természetet (életet) jelképezi. Mint néprajzi érdekességet említjük meg, hogy Kiszombor mellől avar kori hímes tojás maradéka is előkerült. Egyik néprajzkutatónk szerint a tojás díszítőelemeinek valamikor mágikus, varázslatos erőt tulajdonítottak. Ránk maradt tojásíró ének tanú erre: Gyászvirágot írok erre, Talán hívebb lesz a lelke, Aki minap megesküdött, Velem tartja az esküvőt. Hajdan egy-egy öreg néne - faluszerte híres tojásíró - foglalkozott ezzel a népművészeti ággal. Az íróasszony bizony nem a mai anilinfestékkel dolgozott, hanem a természet kincsesházából szedte festőanyagait. A cserefa kérge vagy a vadalma háncsa szép sárga színt adott, sárgásbarnát a vereshagyma héja, feketét agubacs, zöldet a bürök, s csak a pirosnak vettek egy kevés bezsenyt a boltban. A székely asszonyok az ún. batik technikával a tojást olvasztott viaszba mártott pálcikával „írták meg", majd az egészet festékbe tették. A viasszal megírt vonalak fehéren maradtak, míg a többi rész színesre festődött. A festőléből kivett tojást szárazra törülték, erre előtűntek a színes alapon a fehér díszítőmotívumok. A hétfalusi csángók is nagy mesterei a tarka hímes tojás készítésének. A tojást a régi időkben az eljövendő élet jelképének tartották az emberek. Egyes népek, így például az egyiptomiak azt hitték, hogy valamikor óriástojásból született meg a világ. * A tavasz jelképe volt a bika is, amely egy tojásba döfi szarvát. Á bika a Napot, a szarva a napsugarat, a tojás pedig a földet jelentette, amelyet a nap melege tavaszkor új életre ébreszt. A hinduk is kivilágítással és népünnepéllyel köszöntötték a tavaszt. Tojással ajándékozták meg egymást, s pirosra festett vízzel locsolkodtak. A történelmi feljegyzések elárulják, hogy a perzsák piros tojással kedveskedtek egymásnak a tavasz ünnepén. Az egyiptomiak időszámításunk előtt körülbelül 1200-ban is így köszöntötték az új élet ünnepét. * Az ilyenkor szokásos locsolás is a víz ősi, termést fakasztó erejét jelképezi. Hajdan források tisztítása, kutak rendbe hozása kapcsolódott e tavaszi ünnephez. A locsolás sem történt a maihoz hasonló szelíd formában. Bizony, vályúban merítették meg a lányokat, vagy vödörrel öntötték őket nyakon. A székely versike ezt az átalakulást imígyen fejezi ki: Kártyával nem öntünk, Mert úgy nem tisztesség, Kannával megöntünk, Úgy legyen tisztesség. De olyan versike is van még ma is, amely így végződik: Szabad-é vízbe vetni ? * Ugyanilyen népszokás volt hajdan a határjárás is. A falu népe csoportba verődve, élén a fiatalokkal a határba vonult, ott esőért, jó időért könyörgött, majd megindultak a határdomb mentén, s hogy telekkönyv hiányában a fiatalok jól eszükbe véssék a birtokhatárokat bizony hajlós vesszővel mérték reájuk a számolatlan huszonötöt! A székelyek határjárásához kapcsolódik a didergés szokása is. „Azok a fiatalok, akik a határjárásban részt vettek - írja egy tudós néprajzkutatónk -, ünnep napján bejárják a falut. Az ablakok alatt csoportosan utánozzák a sátoros árusokat, dideregve kérezkednek be, mondván, hogy hideg országból jönnek, és tréfásan kínálgatják áruikat: a jegyzőnek pennát, a nőtlennek feleséget, a leányoknak ruhát, selyemkendőt. Emellett azonban tréfás formában felfedik ám minden háznak s minden egyénnek tudott titkait. A didergés sok elméssége, humora elárulja a székelység éles megfigyelőképességét, furfangos észjárását és azt a készséget, amivel még a legnehezebb helyzetekben sem veszítheti el a fejét. A jutalom bor, kalács, jó eledel". Községi jegyzőkönyvek poros lapjai között a határjárások feljegyzésében sok érdekes régi helynévvel is találkozunk, melyeknek kielemzéséből sok mindent megtudnak a szakemberek a községek múltjából. * A húsvéti nyúl alakja német eredetű. A kiváló magyar etnográfus, Solymossy Sándor szerint a németségnél is csak amolyan elferdült szokásnak tekinthető. Ott ugyanis régebben a gyöngytyúknak (Haselhuhn) a tojását ajándékozták egymásnak az emberek. Mivel a nyúl német neve hasonlít a gyöngytyúkhoz (Hasel), így ferdült el állítólag a népszokás az idegenben, tyúkból nyulat csinálva. 1958 húsvétja A szeretet soha el nem fogy A gyermekszív, ha megbántódik tud csak annyira fájni, mint mikor az istentüske beleáll a kezünkbe. Kihúzni nem lehet, mert mélyen belevágott. Kitépni kéne, akkor meg sajog, fogat vicsorítva azt kell tűrni. így voltam én azon a régi húsvéton egy mondattal, amit azóta se, sose tudtam elfelejteni. Szépemlékezetű keresztanyám nevetve csipkelődik; megnőnek a lányok az ágy alatt is... aztán leteszi a varrnivaló szép fehér kelmét. Ebből lesz nekem konfirmáló ruhám. Rakott lesz az alja, könnyű kis kosztüm, az első nagylányos, ünneplő, húsvéti ruhám. Gaál Miklós Tiszteletes úr komolyra fordítja a szót: Erős a mi Istenünk, erről kell, hogy tisztességgel hitet tegyünk. Kitárja a templomkaput, mi, hitvallók beballagunk. Nincs ott bent most gyülekezet, csak mi, kik kívülről fújjuk már a katekizmust. Tiszteletes urunk bölcs. Az idő, ha eljön vigyáz rá, hogy tudásunkról, hitünkről, ha számot adunk, szánk meg ne botoljon. Az volna még csak a szégyen, ha az Úr asztalánál állunk, a szent tanokat elhibázzuk. Én református keresztény vagyok... A Tisztelendő úr a kátét osztja, ahogy éppen állunk a sorban. Hozzám ér, rám néz, és mondja „a szeretet soha el nem fogy", nekem csak ennyi jutott! Ennyi az én jussom, ez a néhány szó? Ezt kell nekem hibátlanul elmondani? Ez a hat szó mind az enyém? Ezért kellett a kátét, az összest kívülről fújni! Ennek a tételnek se eleje, se hátulja... Jaj! Hogy álljak az Úr elé?! Ennyiért a nagy égből rám ugyan le nem néz, ennyivel szúrjam ki a szemét?! Ennyiért a nagy harangot meg se kéne húzatni. Ha én az Úrral beszélni szeretnék, szóból kellene egy szekérderék, nem hat tébláboló, fél marék szó. Vacsorázzon egyedül az Úr, én a kenyerét meg nem szem, a borát is adja másnak. Azért konfirmálni csak elmentem, a szép, új ruhámat is felvettem. Azt a szép fehér ruhát legalább a falunak megmutassam. Azt a pár szót, amint lehet, olyan halkan, valahogy csak elmondtam, de a Tiszteletes úrnak soha meg nem bocsátottam. Hátam mögött azóta az évtizedek jócskán felsorakoztak. Bár a kátét megtanultam, fújtam, mint a vízfolyás, felejtettem, emlékeimből kiejtettem, megette az idő. De azt a hat szót, ami nekem jutott, egy életen át cipeltem. Azt a kenyeret, amit az Úrral együtt vacsoráztam, meg nem rágtam, nem haraptam, tartogattam. Hiszem és vallom, hangosan és tisztán mondom, a szeretet soha el nem fogy. Fordulhat a világ sorsa, az enyém is bárhova, az is lehet, hogy abba a templomba be nem jutok soha. A hitem azon a húsvéton nagy fájdalomban fogant. Nem lett nagyobb, csak akkora, de el nem fogyott soha. Vigyáztam rá, őrizgettem, elő nemcsak húsvétkor vettem. Most, mikor nem egyéb a dolgom, mondhatom, hogy ez lett a hivatásom, ebből élek. Legyen, hát úgy, hogy se a hitem, se a szeretet, soha el ne fogyjon. Bereczné Szállási Etelka Első húsvéti locsolkodásom hiteles története A hatvanas évek elején Esztergomban egy csendes külvárosi, falusias utcában laktunk. Autója senkinek nem volt a környéken, és mindössze egy motorkerékpár volt: Béla bácsi ősrégi robogója. Olyan volt az utca, mint egy nagy család. Manci néniékhez jártunk tévét nézni, mert csak nekik volt. De különösebben senkit nem érdekelt a tévé. Megcsodáltuk, mint a technika vívmányát, de inkább a családi összejövetelek, kártyázások, baráti beszélgetések voltak azok, amelyek szinte az erdélyi falvak közvetlenségét és szeretetközösségét idézték. A húsvét nagy ünnep volt a mi utcánkban is. Vasárnap templomba mentünk, húsvéthétfőn reggel jött a nyuszi, és nekünk gyerekeknek hozta az ajándékot. Csokitojást, csokinyulat, édességet. Utána következett a locsolkodás. Úgy nyolc éves lehettem, amikor édesapám azt mondta, most már nagy legény vagy, jöhetsz velem locsolni. Saját szerzeményű locsolóversikékkel készültem, amit elneveztem „locsoló-totónak". Mondjon egy számot tizenháromig! - mondtam a hölgynek vagy leánynak, és elszavaltam a számhoz tartozó verset. Az első utunk Zsuzsáékhoz vezetett, és én titkon szerelmes voltam a nálam két évvel idősebb lányba, aki már „nagylánynak" számított. Annyira zavarba jöttem, hogy belesültem a saját versembe, és még locsolkodni is elfelejtettem. De Zsuzsa elnézte bugyutaságomat, és azért kaptunk süteményt, sonkát, üdítőt bőségesen. A következő helyen, Hédiéknél már összeszedtem magamat. Fennhangon szavaltam a versikémet: „Kicsi mókus fenn a fán, gyűjti a bogyókat / elővenném, ha lehet, a kis locsolómat". Nagy sikert arattam: az összes verset mind a tizenhármat - elolvastatták velem. Azután még számtalan helyen jártunk a városban: rokonoknál, ismerősöknél. Édesapám valahol elhagyta a kalapját, ezért visszamentünk szinte minden előzőleg már megjárt helyre. Ismét mindenütt megvendégeltek, és végül is, a kalap is meglett. Estére csupa élménnyel és egy nagy zacskó hímes tojással tértünk haza. Csakhogy a nagy gyűrődésben a tojások zöme összetört. - Sebaj! - mondta édesanyám. - Jó lesz rakottkrumplinak. Azért egy szép, festett, hímes tojás épen maradt. Éppen az, amit Zsuzsától kaptam... Dezső László Protokollversenyen vettek részt - Esztergomi tanulók a döntőben Az esztergomi Balassa Bálint Gazdasági Szakközépiskola és Szakiskola három fős diákcsapata országos protokollverseny döntőn vett részt Budapesten. Gula Erzsébet, Lőrincz Katalin és Köllner Alexandra - az iskola vendéglátó technikus tanulói az ország 17 másik középiskolájának diákjaival mérték össze szakmai tudásukat. A versenyt a Millenium Hotelben tartották meg, mely öt fő témakört ölelt fel: a hivatali élet-; a rangsorolás-; a rendezvényszervezés-; az étkezéskultúra- és a megjelenéskultúra protokolljai. Az esztergomi tanulók a 9. helyezést érték el a versenyen, az étkezési kultúra témakörben másodikok lettek. A diákok felkészítői voltak: Erősné Pócs Veronika, Gárdái Nóra, Gurin Lajos, Pálmai Judit és Chalupa Józsefné. A csoport vezetőtanára Horváth Lajosné az iskola gyakorlati oktatásvezetője volt.