Esztergom és Vidéke, 2005

2005-08-18 / 33-34. szám

10 eszcmscm viv^e 2005. augusztus 18. A KENYÉR Mint évtizedek óta minden év augusztus valamelyik vasárnapján, Róza ezúttal is előszedte az idők során igencsak elkopott, vékonypengéjű kenyérszelő kést, hogy először ő keresztett rajzoljon az újkenyér aljára, majd ura, Kele Bálint megszegje, és annyi szeleletet vágjon le belőle, ahányan az asztalnál ülnek. Akkor még senki nem sejtette, csak Róza érezte, hogy ez volt az utolsó kenyere amit hosszú, küzdelmes élete során sütött. Erejéből már erre is nehezen futotta, de megcsinálta... Réveteg, fáradt tekintete hosszan elidőzött az asztalon illatozó nagy, kerek kenyéren, mintha csak valami emléket idézett volna fel képzelete a régmúltból... * * ... A város végén, az utolsó utcában volt Kele Balint háza. Az utcának is a legvégén, egy hosszú, közös udvar belső sarkában gunnyasztott a szoba-konyhás kis vályogház apró, északra néző ablakaival. Valamikor egy dunai halászé volt. Furcsa mendemondák keringtek a halász, és a ház körül; állítólag éjszakánként sóhajok hallatszottak a földes szoba mélyéről... Mikor meghalt a halász, örököse hallani sem akart arról, hogy a házba beköltözzön, és inkább eladta Kele Bálint apjának, Kele Ignácnak, aki hitte is, meg nem is az éjjeli szellemjárást; tény, hogy élete végéig benne lakott, és soha nem hallotta a titokzatos sóhajokat. Lassan feledésbe is merült a régi legenda. A házat nem sokkal a háború előtt Kele Bálint megörökölte. Apja halála után mindjárt bele is költözött. Innen vitték el katonának negyvenhárom őszén azzal az ígérettel, hogy tavaszra hazajön... Igen ám, de mint minden más akkoriban, Kele Bálint sorsa is másként alakult, mert több tavasz is elmúlt, mire hazakeveredett... Róza, a felesége magára maradt a három gyerekkel, akiben állandóan ott munkált a félelem, hogy egymaga helyt tud-e állni abban a zavaros, békétlen világban. ... Forró, perzselő, száraz nyár eleje volt, a hetek óta tűző nap mindent felégetett a határban. A melegben érett ugyan a gabona is, de messze volt még Péter-Pál. Róza nem bánta volna, ha egy kicsit előbbre hozná az Űr az aratást, mert bizony a napokban rázta ki az utolsó zsákot. Hóna alatt könnyedén vitte egy kis kasban őrleni a maradék búzáját; s amíg a molnárhoz nem ért, azon járt az esze, hogy mi lesz velük aratásig. Akárhogy törte a fejét, nem jutott eszébe semmi okos gondolat. Kölcsönkérni restellt... Különben az este járt nála a szüléje is, hogy tudna-e adni valamennyi lisztet, mert az utolsó bögrényit kaparta össze aznap a hombárból... Róza majdnem sírva mutatta az összehajtogatott zsákokat a kamrában. Az öregasszony is csak hümmögött magában, és mikor távozásakor behúzta maga után a rozzant, nyikorgó kapuajtót, restellt visszanézni, mert könnyesek voltak a szemei. Rózát bántotta a lelkiismeret, és másnap reggel a molnártól hazaérve első dolga volt, hogy megmerítse a kávésbögrét a lisztes zacskóban. Sietve vitte szüléjének, hogy legalább rántásra legyen neki, ha netalán máshonnan is üres kézzel tért haza. ... Szürke, elmosódott árnyak látszottak még csak a hajnali derengésben, mikor Róza magára öltötte ruháit. Szemben, a szomszéd hatalmas eperfájának ágai egykedvűen bólogattak át a kerítés felett. Kelet felől már derengett: a nap sugarai karéj osan aranysárgára festették az ég alját. Valahol kakas kukorékolt, rikoltását messze vitte a hallgatózó messzeség. Róza mindig korán kelt, ha valami fontos dolga támadt. Ilyen teendője volt a kenyérsütés is... Aznap reggel kicsit álmosan kötötte maga elé a kötényét, közben félfüllel a szoba felé hallgatózott, hogy mocorgásával ijem keltette-e fel a gyerekeket. Úgy jött ki a konyhába, hogy azok még aludtak. A két fiú együtt, egyágyban egymásnak hátat fordítva. Sári az ő ágyában. Akkor vette maga mellé, mikor Bálint bevonult. Még beljebb húzta a szobaajtót, aztán munkához látott. Halkan, hogy zajt ne üssön, a sarokból előhúzta a dagasztóteknőt, és a már este átszitált lisztet, meg a beáztatott kovászt elkezdte összegyúrni. Nem könnyű munka a kenyérdagasztás, de ő szívesen csinálta, mert úgy érezte, és még annak idején a szülőjétől is úgy hallotta, hogy az asszonynak szülés után a kenyérsütés a második csodatevése, mert a kenyérnek is lelke van, mint az embernek... És nemsokára a vájt teknő mélyén ott gömbölyödött a leendő kenyér. Sajnos azonban olyan kicsi volt, mint máskor a kiskenyér, amit csak úgy kísérőnek szokott kiszakítani a gyerekek örömére. Különben most azért sikeredett ilyen kicsire, mert a molnártól elhozott lisztet pontosan ketté osztotta, és csak az egyik fél adagból gyúrta meg a kenyeret. Ahogy behajolt a teknő fölé és dagasztotta a tésztát, ökle könnyedén átfúrta a kis gömböcöt, és érezte a teknő kemény bükkfa fenekét. A tésztát többször is kiemelte, maga előtt egyik kezéből a másikba fogta, pontosan úgy mint bábaasszony az újszülöttet. Hajókedve lett volna, talán mosolyra is fakad, de inkább most csak sóhajtott, mert arra gondolt, hogy mit szól majd a pék, ha meglátja az ő kis vakarcsát... Nézte, nézegette, s ahogy tette vissza a teknőbe a tésztát, hírtelen furcsa ötlete támadt. Hogy honnan jött a gondolat maga sem tudta, csak úgy jött észrevétlenül, mintha a szentlélek súgta volna a fülébe. Az jutott ugyanis az eszébe, hogy kenyerét nem viszi a pékhez, hanem ő fogja megsütni abban a mély, zománcos tepsiben, amit valamikor még a szülőjétől kapott nászajándékba. Úgy felvillanyozta a gondolat, hogy menten kiszaladt az udvarra, venyigét tört, és begyűjtött a sparheltbe. S mikor ismét a teknő fölé hajolt, érzékeny asszonyi lelke elfacsarodott, részben a nyomorúsága miatt, részben a féltett örömtől, amire pedig most nem is akart gondolni, de hirtelen úgy rázúdult, mint a váratlan nyári zápor. ... Az történt ugyanis, hogy tegnap levelet kapott Bálinttól, amit még most sem mert elhinni. Egy éve is elmúlt, hogy nem hallott felőle. A furcsa, szokatlan borítékot alig merte átvenni a postástól, pedig ráismert Bálint cikornyás betűire. Szégyen ide, szégyen oda, ő bizony már titokban többször is elsiratta emberét. Vasárnaponként a temlomban imádkozni szokott a lelke üdvéért; mert hát annyi mindent beszéltek az emberek, nem csoda, ha néha összezavarodott a feje... Különösen Zsófi, Bálint nővére járt sokat a nyakára, hogy alattomosan kipuhatolja szándékát, ha netalán nem térne haza az öccse. Valósággal sugallta magából a rossz híreket, mert a leendő anyai örökség fúrta az oldalát. O azonban, ha vasárnaponként imádkozott is Bálint lelkéért, teljesen mégsem adta fel a reményt; bízott istenében, ha néha meg is ingott a hitében. Kábultan támolygott be az utcáról. Halálos fáradtan, és kínzó kétségek közt kezében a levéllel lerogyott a konyha küszöbére, miközben úgy érezte, hogy lelke elvált a testétől. Teste itt lent a földön vergődött kínzó kétségek közt, míg lelke szárnyakra kapva az égbe szállt, mint egy könnyű sóhaj... A gyerekeknek csak este, lefekvés előtt olvasta fel Bálint levelét, hogy szép legyen az álmuk. 0 még maradt a konyhaasztal fölé görnyedve, és az imbolygó petróleumlámpa fényénél betűnként böngészde végig sokadszor a levelet. Kívülről tudta minden sorát, és talán már éjfél is elmúlt mikor lefekvéskor szemérmesen a párnája alá dugta a borítékot... A megkelt kenyértészta kitöltötte az egész tepsit. Róza gyengéden megpaskolta, mint ahogy a gyerekek arcát szokta a téli nagy hidegben, hogy kipiruljanak. A sütő már meleg volt, óvatosan tolta be a tepsit, és mikor úgy látta, hogy minden rendben van, lassan, hogy zajt ne csapjon, becsukta a sütő ajtaját. Aztán sámlit húzott maga alá, és örömmel hallgatta a tűzhely duruzsolását. Jól esett egy kicsit lekuporodni és elengedni magát a gondolataival, melyek ha nem vigyázott, odáig merészkedtek, hogy csalfa álmokat ébresztettek a lelkében... Közben venyigét tört, és óvatosan, hogy kezét meg ne égesse, szálanként dugdosta be a tűzhely nyílásán. Milyen csodálatos lenne, ha most betoppanna Bálint! - rémlett fel benne a látomás. Elé tenné az ő frissen sült kenyerét. Embere szelne belőle azzal a hosszúnyelű, éles bicskájával, amit soha senkinek nem adott ki a kezéből. Igaz, szalonnát már nem tudna neki adni, mert azt még a tavasszal elhordták a napszámosok, de van jó csípős paprika, amit Bálint olyan nagyon szeretett... S mikor idáig jutott a, gondolataiban, elérzékenyült. Érezte, hogy párásak lettek a szemei. Próbált erős lenni és elhessegetni a csalóka gondolatokat, melyek mégiscsak megkörnyékezték, hiába vigyázott. Belesett a sütőbe. Arcát megcsapta a forró gőz, de a látvány kárpótolta, mert olyan szépre és nagyra sült a kenyere, hogy alig fért el a sütőben. Piros volt, mint a nyári alma, és éppen olyan illat áradt szét a konyhában, mint mikor a pék kinyitja a kemence ajtaját. És még azt is látni vélte, hogy ahol a kenyér megrepedt, szélesen rámosolygott... Tudta, hogy ezt csak ő látja úgy, de akkor elhitte, igaznak tűnt, mint a mese, amit esténként mond a gyerekeknek. ... Aznap, Róza nem szelte meg az új kenyeret, mert még maradt a régiből. A frissen sült kenyeret a konyhaasztalra tette kihűlni, s ahogy nézte, nézegette, a gyerekek kíváncsian körbe állták, és látszott a tekintetükön, hogy nem értik anyjuk kicsorduló örömét. Nem mondta nekik, de magában büszke volt a kenyerére. Ezt ő sütötte, és úgy érezte, hogy most beledagasztotta minden eddigi asszonyi bánatát, meg azt a halványan féltett örömét is, amit Bálint levele keltett. Aztán meg azért is más ez a kenyér, mert a régi mindig kerek volt mint a telihold; ez most egy kicsit hosszúkás, olyan mint a jobb időkre emlékeztető foszlós pusztakalács. Csak lassan hűlt ki, és már esteledett mikor Róza úgy látta, hogy most már a helyére teheti. A sublót fiókjából frissen vasalt kenyérruhát szedett elő, és abba bugyolálta be. Fürge ujjaival eligazgatta a kenyérruha ráncait, aztán az egészet magához ölelve bevitte a szobába. A sublót sarkára tette, mert a kenyér kezdettől fogva velük aludt, és velük kelt. Plugor Sándor: Öregek könyve c. ciklusból (1976) ... Másnap reggel, mikor Róza hazaért a tejjel és belépett a konyhába, a szobából élénk mozgolódást hallott. Túl korainak tartotta a gyerekek ébredését, hiszen a nap éppen csak átnézett a Duna túlpartján emelkedő kék hegyek felett. A sparheltre tette a tejet forralni, aztán benyitott a szobába, s ahogy nyílt az ajtó, a fiúk egy nagy ugrással az ágyukba teremtek, és a fejük búbjáig magukra kapták a takarót. Sári viszont nagy békességben, ártatlan ábrázattal feküdt a helyén, mint valami elkényeztetett hercegnő. De az is volt ő a családban, hiszen reményként jött a világra, hogy a két vadóc mellett egy tündér is legyen a házban. Róza rámosolygott, majd a sublót sarkán levő kenyérért nyúlt. Magához ölelve kiment vele a konyhába. Ahogy letette az asztalra, és elégedetten végigtekintett rajta, feltűnt, hogy a kenyérruha nem úgy van, ahogy ő azt este gondosan eligazgatta. Ertetlenül nézegette, majd egy könnyű mozdulattal megvonta a vállát és az asztalfiókból előhúzta a nagy kenyérszelő kést. Éppen rajzolta volna a kenyér aljára a keresztet, mikor észrevette, hogy dédelgetett műve több helyen meg van csipkedve, mintha az egerek martalékává vált volna. Nem hitt a szemének, de ahogy jobban szemügyre vette, egyre jobban elképedt a látványtól. Csalódottan ejtette ki kezéből a kést, és ereszkedett le az asztal melletti hokedlire, közben arra gondolt, hogy nem így képzelte el az aznapi reggelit... Még ki sem bújt az ágyból, mikor elhatározta, hogy Bálint levelének örömére meglepi valamivel a gyerekeket. Felkelve, fillérjeit a tenyerében összeszámolva boldogan elindult, és a tejeséktől kikönyörgött egy csipetnyi vajat, hogy még emlékezetesebb legyen a nap. Ez lett a nagy várakozásból. ... Az utca elején éppen akkor vonult el a csorda. Kutyaugatás, tehénbőgés, és a kanász dudája behallatszott Róza konyhájába, aki talán nem is hallotta, mert gondolatai máshol jártak. Már nem haragudott, sőt, engesztelődésében odáig jutott, hogy megpróbált mentséget találni a gyerekek tetteire, és mint mindig: most is talált. Aztán egy könnyű sóhaj kíséretében, tétova léptekkel elindult a csendes szoba felé. Halkan kitárta az ajtót és puha, nesztelen léptekkel belépett. Egy öreg szék állt az ablakkal szemközti asztalnál. Azon volt Sári ruhája. Méla, tétova mozdulatokkal a kis ruhácskákat egyenként felszedegette, és az ölébe fogva leült. A függöny résein ferdén besütött a nap, és ahová elértek a sugarai bearanyozták a tárgyakat. A homályból előtűntek az öreg bútorok, ahogy rozzant lábukon megbillenve a falnak támaszkodtak. Valamennyi bútordarab örökség, jobbára Nagy Lőrinc hagyatéka, aki Róza régen megboldogult anyai nagyapja volt. A sublót is tőle származott, melyen a kenyeret tartották. Róza akaratlanul, félszemmel odapillantott, majd a gyerekekre nézett kérdően: - Ugye tudjátok, hogy álmából ébresztettétek fel a kenyeret?... Belecsíptetek a húsába amikor még aludt. Nem sajnáltátok? - szólalt meg halkan, kicsit félrebiccentett fejjel, mint aki most nem is számon kér, hanem magában szomorkodik. A gyerekek először rácsodálkoztak, majd lesütötték a szemüket. - Nem tudtuk, hogy fáj neki... Azt sem tudtuk, hogy a kenyér is alszik - nyitotta tágra szemét Bálint, a nagyobbik fiú, és tudatlansága jeléül még a száját is tátva felejtette. Az öreg falióra alig ütötte el a hét órát; a Dunáról felhallatszott a sirályok rikoltozása. Róza elmélázva lehunyta a szemét, mintha a Dunáról jövő sirályok hangja valami emléket idézett volna fel benne, majd mintha álmából ébredt volna a gyerekere vetette tekintetét: - Mit mondok majd édesapátoknak, ha megkérdezi, hogy jók voltatok-e? A gyerekek lesütötték a szemüket, váratlanul érte őket apjuk említése. Róza látta és megérezte, hogy érzékeny pontot érintett. Meg is sajnálta őket, legszívesebben már lenyelte volna, amit mondott, mert tudta ő nagyon is jól, hogy mire megjön Bálint, régen elfelejti a történteket. De, ha nem felejtené is el, akkor sem beszélne róla; végül is nem dőlt össze a világ. A gyerekek mintha megérezték volna anyjuk gondolatait, szégyenkezve fejükre húzták a takarót. ... Róza felállt, visszarakta a székre Sári ruháit, aztán kiment a konyhába. Békülékenyen keresztet rajzolt a kenyérre, de mielőtt belevágott volna, a kés hegyével annyi felé osztotta, ahányan voltak. Úgy számította, hogy ötnapra elegendő még akkor is, ha az éheseknek soron kívül, napközben még egy-egy szeletet leszel. Aztán az aznapi reggelihez levágta a négy szeletet. Övé sikerült a legvékonyabbra. Talán észre sem vette... A tej szétöntögetése közben a szobából mocorgást és suttogó, visszafolytott hangokat hallott. Nem akart hallgatózni, a hangfoszlányok úgy is kiszűrődtek az ajtó résein: - Én láttam a kenyér szemét, de be volt csukva. Még biztos aludt. A kenyér miért alszik tovább, mint a gyerekek? - hallatszott Sári vékony, kissé éneklő cérna hangja. Én mondtam, hogy ne bántsátok. A mama most haragszik... Láttátok milyen szomorú volt? Róza szelíden elhúzta a száját. Leült, várt. Aztán még néhány apró kis nesz, és az ajtónyílásban kissé félénken, bűntudatosan megjelent a három tékozló kisember... Szirmai Károly