Esztergom és Vidéke, 2005

2005-06-23 / 25-26. szám

4 eSZtHRBOjD 6S 2005. június 23. Hídőrség-váltás Ilyen még nem volt Párkányban, de a környéken sem! - hangsúlyoztak a mostani hídőr, Monique Besten búcsúkiállításán a felszólalók. És valóban: utcatárlatnak vagy kiállítás-megnyitóhoz kapcsolódó performance-nak már lehetett tanúja a közönség Esztergomban, Dorogon gázmaszk-kiállítást rendeztek egyszer, de instajlációval nem nagyon büszkélkedhet vidékünk kortárs művészete. Am nemcsak ez kelthetett feltűnést az utóbbi időben testvérvárosunkban, hanem az egy éve itt működő hídőrök más megnyilvánulásai is. Formabontó művészi tevékenységük esetenként zavarba ejtő, egyesek olykor provokációt sejtenek az akciók hátterében. Hasonlóan újszerű kezdeményezés már maga a hídőrség intézménye is, érdemes tehát előbb ezzel részletesebben megismerkedni. A hídőrség egy több hónapig, de legfeljebb fél évig igénybe vehető alkotói ösztöndíj, amit elnyerve Párkányban dolgozhat egy-egy művész vagy kutató a világ bármely pontjáról. Az ösztöndíjasnak ez idő alatt a hídőrház áll rendelkezésére (ami tulajdonképpen egy műteremlakás), kötelessége pedig a Mária Valéria híd megfigyelése, a változások rögzítése egy napló (a Hídnapló) formájában. A párkányi általános-, valamint középiskola felkeresése mellett a lakossággal való kapcsolatépítés is a feladatok közé tartozik, mert a hídőrség végső célkitűzése szellemi, lelki hidak kialakítása a művészet vagy a tudomány eszköze által. Mindehhez egy Svájcba emigrált párkányi, Frühauf Károly és felesége alapítványa biztosítja a hátteret, aki a kommunizmus bukása után ezzel a gesztussal szeretett volna egykori szűkebb hazájának segítséget nyújtani. (A lakást az önkormányzat, az ellátást a Párkány és Vidéke Kulturális Társulás biztosítja az ösztöndíjasoknak.) A hídőrség tavaly nyáron kezdődött el, melynek keretében akkor a svájci Interpixel csoport, most július végéig pedig a holland művésznő alkothatott itt. Az előbbiek a párkányi általános iskolások és svájci gyermekek között hoztak létre szellemi kapcsolatot, áthidalást, mi által mindkét csoport megismerkedhetett a másik környezetével, hazájával. Monique pedig fényképek készítésével, tulipánhagymák elültetésével és papír-cetlik kiragasztásával hívta fel magára a figyelmet Párkányban és Esztergomban egyaránt. Hirdetve a két város összetartozását és a művészet közösségformáló erejét. A mostani tárlat is ez utóbbi cédularagasztáson alapszik. A művésznő elmondása szerint negyvenezer (!) kis lapra írta fel a Párkányban megismert „Jó világ van!" mondást, amelyet ott ironikus túlzással szoktak emlegetni kellemes időtöltés közben. A felszínes élményen alapuló kijelentés ilyen mértékű ismétlés hatására természetesen egészen elhasználódik, elveszti csekély súlyát is. Monique azonban nem az unalomig űzött szeriális tevékenységnek állított emléket, számára nem pusztán a felírás munkája vált tetté: a sok sárga cédulával beburkolta a kiállító-helyiséget. A fehérre meszelt falat eltakarva különös atmoszférájú tér keletkezett így a Párkányi Városi Múzeum időszaki kiállítótermében, és a sárgás, sejtelmes fények közt egy ideig otthonosan is érezheti magát a látogató. Ez azonban csak felületes (felületi!) benyomás - mint ahogy a „Jó világ van!" megállapítás sem mély meggyőződésen alapszik -, mert bár a papírlapocskák pikkelyborítása kibéleli azt, a helyiség maga mégiscsak üres. Ez valójában akkor válik érzékelhetővé, amikor a ragasztó a nagy melegben leolvad majd a papírról, és a kijelentés hamis(kás) fátylához hasonlóan lehull a sok cetli is. Az eredmény: a „földre szállt" sok ezer papírlap szemete a padlón, amit csupasz falak vesznek körül ridegen. Ez az átalakulás is a mű része - a hagyományos értelemben vett, tárgyi műalkotás helyett egy folyamatosan változó térrel találkozhatnak itt a látogatók. Monique tehát visszarepül Amszterdamba (június 26-án búcsúztatják hivatalosan), de mint korábban is járt már Esztergomban annak előtte, ezután ugyancsak visszatér a két városba - most már ismerősei, barátai közé. Őt júliustól egy Amerikában élő német művésznő, Sonja Hinrichsen fogja felváltani, bizonyára újabb kortárs meglepetésekkel, aktuális problémákkal szembesítve Párkány és környéke lakosságát, művészetkedvelő közönségét. (I. M.) Márai Sándor: A Felvidék és Erdély visszacsatolása Vörös Béla: Haldokló fiú (d) Márai Sándort nem lehet sovinizmussal és nacionalizmussal megvádolni. Világpolgárnak mondta magát, de természetesen magyar világpolgárnak. És annak ellenére, hogy ereiben szász és morva vér is csörgedezett, mindig is magyar írónak vallotta magát a hosszú, élete végéig tartó amerikai emigrációban is! Mint említettük, nem volt soviniszta, sőt kifejezetten elítélte a „fajmagyarkodást": 1938-ban, illetve 1940-ben lelkes tudósításokban számolt be a Felvidék, illetve Erdély északi részének visszacsatolásáról. A Helikon Kiadó Székely Ádám válogatásában és gondozásában egy gyűjteményes kötetet adott ki „Ajándék a végzettől" (A Felvidék és Erdély visszacsatolása) címmel az író 1937 és 1942 között megjelent újságcikkeiből, esszéiből, tudósításaiból, jegyzeteiből, melyek mind a korabeli legjobb lapokban jelentek meg. Márai boldogan üdvözli a visszatért részek magyar és nem magyar lakosságát. Lelkesen számol be Horthy Miklós kassai bevonulásáról. Kassa különösen kedves város volt számra, hiszen ott született, ott élte gyermekéveit, ifjúságát. Szintén lelkendezve számol be a révkomáromi, majd az erdélyi, kolozsvári bevonulásokról. 1940-ben életében először járt Erdélyben. Nemcsak a Tündérországot idéző tájra csodálkozik rá, hanem az erdélyi emberek kedvességére, nyitottságára, közvetlenségére. Megejtően szép írás például a „Magyarvista" című, melyben egy hagyományőrző kalotaszegi falut mutat be. Az ősi templomba csodálatos pompás népviseletükben haladó asszonyokat, lányokat mutata be. Bár - mint írja - ő nem falukutató, mégis érzi, hogy a magyar népművészet nagyon ősi, és rendkívül értékes... „Megmaradni! Ezt érzem az arcokon... Megőrizni, megmenteni a magyar kultúrát, a népművészetet, a nyelvet, az írást, az ízes magyar beszédet..." - íija az akkor még fiatalembernek számító Márai Sándor, aki ekkor még nem gondolta hogy az ő feladata is a magyar kultúra megőrzése lesz, még Erdély nél is távolabb - valahol Amerikában! Évek óta elsétáltam mellette úgy, hogy készítőjéről fogalmam sem volt. Nem tudtam, hogy 1983. május 19-én Vörös Béla belvárosi temetőben történt búcsúztatása után a gyászoló közönség az Irinyi és a Népkert utca sarkára vonult. Itt egy darus kocsi felemelte a „Haldokló fiú "-t -és a szobor egyben alkotójának síremléke is lett. Vörös Béla 1899. december 14-én Esztergomban született, parasztcsaládban, ahol hét gyermek nevelkedett. Szüleinek volt egy kis kocsmája, de nem voltak gazdagok. Bár már gyermekkorában vonzódott a faragás és a festészet felé, szülei asztalosinasnak szánták. Alig múlt 14 éves, inas lett Újpesten, egészen az I. világháború kitöréséig. Néhány hónapi munkanélküliség után kifutófiú lett egy patikában, melynek tulajdonosa Hűvös László szobrász volt, akinek a műtermét is Vörös Béla tartotta rendben. Vedres Márk János növendéke lett. A proletárdiktatúra után a festészeti szakra váltott, ahol Csók Istvántól és Vaszary Jánostól tanult. Nemes Marcell ösztöndíjával és Rippl-Rónai ajánlólevelével 1925-ben Párizsba ment. 19321938-ig Nizzában élt, majd a Párizs melletti Sevres-be költözött. Franciaországban közel két évtizedet kellett várnia arra, míg anyagi helyzete olymértékben stabilizálódott, hogy munkáit a nagyközönség is megismerhesse. Túlpolitizált világunkban, azt mondhatjuk, hogy Vörös Béla baloldali gondolkodású művész volt. Erősítette ezt az is, hogy felesége a fasizmus áldozata lett. „A legnagyobb elismerés az volna számomra, ha alkotásaimmal felidézhetném annak a földnek a zamatát, amelyből származtam és a mindennapi kenyérért küzdő társadalmi osztályomnak a harcát és reményét, amelynek oly erős szerepe volt jellemem és esztétikai világnézetem kialakulásában. Ez az, amit én munkásságom igazi fundamentális bázisának és értékének tekintek." A művész 1974-ben szülővárosának, a Balassa Bálint Múzeumnak adományozta 306 alkotását. Kórházunk nővérszállójának kertjében, 1978-ban egy „Leány torzó" lett felállítva. Ez is Vörös Béla munkája. 1983. február 5-én halt meg Párizsban, május 19-én búcsúztatták Esztergomban. A megemlékező beszédet Bodri Ferenc tartotta, aki többek között a következőket mondta: „Műveit őrizve és emlékét idézve, végső helyére került pora előtt csak tanulságokat és feladatokat összegezhetünk. Egy, akárha 'röghöz kötött művész' életútja zárul le itt, olyan emberé, akit Európa ismert és maga is tanú ". Az életpálya művészettörténeti értékelése nem a feladatunk. A „Haldokló fiú" előtt - mely szobor és síremlék egyben - rohanó világunkban érdemes egy pillanatra megállni. Az alkotásból fájdalom és elesettség, keserűség sugárzik. Egy egykoron Esztergomban született parasztgyerek hamvait rejti itt a föld, aki világot látott. Közülünk való volt, egy sokszor ellentmondásos utat futott be, de hamvait szobra és szülővárosának földje őrzi. Osvai László dr. (ekor-lap.hu) Látogatás Lábik Jánosnál Emberség a művészetben Lábik Jánost nem kell bemutatni lapunk olvasóinak. Kiállításairól gyakran beszámoltunk. Arról viszont már kevesebbet tudnak, hogy a Párkányban élő festőművész hogyan él, hogyan gondolkodik. Mivel jóbarátomnak tartom, amikor Párkányban vezet az utam, például a Vadas Fürdőbe, felkeresem őt. Feleségével együtt mindig magyaros vendéglátással fogadnak. Kevesen tudják, hogy Lábik János rendkívül szerény ember, mindenféle művészallűrök nélkül. - Egy szobafestő, vagy egy kőműves is végez olyan fontos munkát, mint én - mondja. Nagyon szeret pecázni, szerelme a Duna-, a Garam- és az Ipoly;menti táj. - Én nem vagyok híve semmiféle művészeti sznobizmusnak. Nem tankönyvből festek, egyszerűen azt festem le, amit látok, néha, amit látni akarok. Takaros kis kertje és szőlője van Párkányban, melyeket túl a hetvenedik évén is becsülettel megművel. Büszke saját termésű borára. Legjobb művészbarátja Nyilasi Tibor, aki Kanadában él, de minden nyáron együtt töltik az időt különböző szlovákiai és magyarországi alkotótáborokban. Lábik Jánost nem csupán a képzőművészet érdekli, hanem a társművészetek is: a klasszikus zene, a népzene, az irodalom. Az esztergomi könyvtár kulturális rendezvényein például legalábjb olyan gyakori vendég, mint Érsekújvárban, Kassán, vagy Pozsonyban. - Ez a jelenlegi modern, rohanó világ nem kedvez a művészetek virágzásának. Mindent elborít a kommersz antjkultúra... Én sohasem pénzben gondolkodtam, soha nem adtam fel elveimet egy zsíros üzlet reményében. Szerintem egy művészeti alkotás akkor hiteles, akkor igazán művészi, ha emberség van benne, ha kifejezi egy táj, vagy egy ember legbensőbb lényegét, természetességét, igazságát! Dezső László Vörös Béla: Haldokló fiú Napkollektorral alacsonyabb az energiaszámla Ingyen melegvíz és alacsony fűtésszámla, a növekvő energiaárak pedig hidegen hagynak minket. Ez nem holmi utópisztikus vízió, nem a ködös, távoli jövő. A megoldás a napenergia hasznosításában rejlik. Magyarországon évente 20002200 a napsütéses órák száma. Ezt a kedvező adottságot kihasználva könnyedén biztosíthatjuk a család éves energiafelhasználásának akár 30-40 %-át. A mindannyiunknak, mindenütt és szinte mindig rendelkezésére álló napenergia befogásának talán legegyszerűbb és leggazdaságosabb módja a napkollektorok alkalmazása. A napkollektor fekete felszíne magába szívja a nap energiáját így melegíti fel a benne keringő folyadékot. A legegyszerűbb napkollektor egy feketére festett hordó vagy tartály, kézmosó csappal vagy zuhannyal ellátva. Ezzel a kerti zuhanyzó vizének felmelegítéséhez használhatjuk az ingyen energiát. A jó minőségű napkollektorok az év 280-300 napján teszik lehetővé a napenergia gazdaságos hasznosítását, amit használati melegvíz előállítására, vagy a fűtés kiegészítésére használhatunk fel. A kínálkozó lehetőséget a nálunk kedvezőtlenebb éghajlati adottságokkal rendelkező nyugati szomszédunk, Ausztria hamar felismerte: az installált napkollektorok számát tekintve ők az elsők Európában. Szerencsére az energianyerésnek ez a módja Magyarországon is egyre népszerűbb. A népszerűség oka a gazdaságos üzemeltetés, a biztonságos megtérülés, a hosszú, 25-30 éves élettartam, és nem utolsósorban az, hogy az így előállított energia nem szennyezi a környezetet. Azoknak, akik szeretnének napkollektoros technológiát használni otthonukban, a Zöld Energia Hálózat pivil tanácsadó irodái segítenek. így az érdeklődők könnyen és gyorsan tájékozódhatnak arról, hogy a piacon megtalálható számos tervező és kivitelező közül melyiket érdemes választaniuk. A bátrabbak a civil szervezetek segítségével elsajátíthatják a napkollektor készítés fortélyait. Bővebben: Esztergomi Környezetkultúra Egyesület, Esztergom (www.zpok.hu/ekoku).