Esztergom és Vidéke, 2004

2004-10-28 / 43-44. szám

2004. december 2. • eSZtHRSQfl) VIP6%6 3 Várva az eljövetelt Az irigység propagandája belénk harapott, amint először néhány néző, majd egy nap múlva már az egész ország (egész, eh...) láthatta légből kapott számok irracionális szorzatait. Azóta magyarázzuk a határon túliaknak: az irigység nem nekik, nem ellenük szól. Mások kívánják alantas ösztönökkel cementezni hatalmukat a földbe, amelyhez - láthatjuk - nincs közük. Nincs közük ahhoz a nemzethez, melynek három tagjából egy az ország határain túl él. És ha Mikulás „nem"-et vagy „érvénytelen"-t hoz, nekünk sem marad sok közünk. Az ötágú síp hamisan szólal meg, még ha tudjuk: nem a határainkon túliaknak szól a „nem" és az „érvénytelen". Még akkor is, ha mi igennel szavazunk. Többé nem várnak minket Aradra koszorúzni, Kassára sem kell virágot vinnünk, Csíksomlyón sem lesz már magyar zarándoklat. Nem tárul szívünk a bánáti földet a távoli szemhatáráig nézve. A nemzeti folyó, a Tisza felső folyásánál már előlünk bújnak önmagukba és megőrzött magyarságukba a falvak. Irigyelhetjük a horvát népet, amiért bennük volt bátorság és szeretet megadni külhoni sorsosaiknak azt, amit mi a sajátjainktól megtagadtunk. Pénzről beszélnek, ahelyett, hogy becsületről beszélnének. Nem vagyunk sátoros nomádok - mondja Majláth Béla Bácskossuthfalváról -, hogy ^másnap elinduljunk. Pedig naponta vernek magyart Szerbiában. Ám ők az ottani megmaradáshoz akarják visszakapni állampolgárságukat - ha eddig külföldiként nem, talán állampolgárként megvédhetjük őket, és láthatja mindenki ott is, hogy fontosak nekünk, oly fontosak, hogy kiállunk értük... Miért kellene nekünk, annyi megmaradásért folytatott küzdelem után, vizsgáznunk magyarságból? - kérdi Aranyics Orsolya Nagyváradról - ...nekünk, akik a legtöbb próbát álltuk ki, akik nélkül a magyar történelem megszakadt volna a törökkel. Vagy minket a románok visznek be Európába? Advent gyertyái égnek, és a függönyök mögül, meleg szobáinkból nézhetünk ki, kifelé. Gondolkodhatunk magyarságunkon. Azon, mi maradt belőle. Százötvenhat évvel ezelőtt azt mondta egy vers, hogy „sehonnai bitang ember" az, aki „nem mer" meghalni, akinek az „élete" - amelyik egyébként „rongy", ha gyáva - „drágább" hazája becsületénél. Nem sokkal előbb egy másik vers arról az „üldözött"-ről szólt, aki „felé kard nyúlt barlangjában", és amikor „szertenézett", „nem leié honját a hazában". Eddig ezeket a verseket fejből kellett tudnunk. Eddig. Most szívből kell. Vagy elfelejteni örökre. Gondoljunk magyarságunkra! Gondolkodhatunk azon is, vajon mennyit vesz el a szoba melegéből az, aki bejön, bár megszokta már a hideget, hiszen rég kicsukták már, tisztelettel köszön, leül és érti hallgatásunk. Aki megkérdezi: tényleg én kellek ahhoz, hogy megértsd, van nekem fűtött szobám, van kolbász a kamrában? Tényleg külön szóljak, hogy értem a szót? Akkor is, ha kimondod, és akkor is, ha nem... Aki viseli kisebbségi léte terhét, őrzi kultúránkat, ápolja hagyományainkat, aki egyedül védte meg múltunkat másoktól, míg mi önként pusztítottuk, és irtjuk ma is. Nagyanyámnak, akit kiforgattak örökségéből, akit élve hoztak le a Margit híd felrobbantott roncsairól, aki látta parasztgazdaságok kifosztását, magyarázza az irigység eszét és méltóságát vesztett betege, mit veszít, ha bejönnek... Ezek... Nem jönnek, ezért nem is kérdezték meg őket a számoszlopok kiagyalói. Nem tudnak. Miből települne ide az „ukrán" nyugdíjas? A „román" munkanélküli? A „szerb" beteg? Mikulás most hozhat is, most vihet is. Viszi-e erőnket szólni még magyarul? Kié lesz nemzeti nyelvünk, ha kiderül, nem vagyunk többé nemzet? Ki néz majd először kisemmizett testvére szemébe? Lesz-e majd nemzedékünk pokolra szálltával új ember e földön, aki kimondja: „bopsánat, bocsánatot kérek"? És akarunk-e ezekkel a kérdésekkel szembesülni? Advent van, gondolnunk kell arra, aki eljön. Arra, hogyan talál minket. Arra, lesznek-e szeretteink körülöttünk. Arra, gondol-e ránk valaki szeretettel. Valaki, akire szeretettel gondolunk. Takács István ...hogy ne legyünk széjjel" Ezt a címet viselte az a beszélgetés, amely nyitórendezvénye volt a „Mi, tizenötmillióan magyarok " elnevezésű, háromnapos programnak városunkban. Ezen az első, csütörtöki estén határon túli magyar szervezetek vezetői fejtették ki véleményüket közönség előtt a december 5-ei népszavazással, a kettős állampolgárság kérdésével kapcsolatban. Az estet Lakner Zoltán, a Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskola docense vezette, és az alpolgármester, Knapp János Pál is megtisztelte jelenlétével. Mint felszólalásában elmondta, a találkozót az az igény hívta életre, a végekről azért kellett segítségül elhívni az egykori határvédő magyarok leszármazottait, hogy megismertessék a hallgatóságot az ő véleményükkel, és hogy emlékeztessenek az elcsatolt területeken élők helyzetére, az ott található nemzeti kincsek fontossságára. A beszélgetésen a következő területek képviselői jelentek meg: Orosz Ildikó, a Beregszászi Magyar Tanítóképző Főiskola tanár-elnöke, Tomka György, a Muravidéki Önkormányzati Magyar Nemzeti Közösség elnöke, Dániel Erzsébet, a Csemadok érsekújvári területi választmányának elnöke és az erdővidéki székelység köréből Kolumbán Sándor, Bardóc község alpolgármestere. A vendégek Lakner Zoltán három, majd a közönség több kérdésére adták meg válaszaikat. A határontúli magyar szervezetek, intézmények vezetőinek válaszai egységes véleményt tükröztek, felszólalásaikban a felelős nemzeti gondolkodás tükröződött. Hangot adtak ezért a népszavazást kiíró kormány méltatlan eljárása, negatív kampánya miatti felháborodásuknak is. Á kárpátaljai magyarság világháború utáni hányattatásáról, diszkriminációjáról, a Csemadok ötvenöt éves tevékenységének megtartó erejéről, a muravidéki magyarok világháborús áldozatáról is beszámoltak az előadók. Mint elhangzott, a lendvai vendégkönyv tanúsága szerint bizonyíthatóan kétszínű politikai vezetés három-négymillió ember értékéről nem, csak a belőlük nyerhető haszonról beszél. A beszélgetés során kiderült, a közgazdasági érvelések sem helytállók: az esetleges betelepülők nem egyszerre, az összes szociális kedvezményt veszik majd igénybe (például a GYES-t és a nyugdíjat együtt, ahogyan a kabinet számol), sőt az útlevelek, és az áttelepülők adója is jelentős bevételt hozhat a magyar államnak. A saját kultúrköréből, saját nyelvét beszélő betelepülő népesség ráadásul előnyt jelent a nehezebben beilleszkedő, más kultúrájú külföldivel szemben. A betelepülésről szólva az előadók kiemelték, hogy ez a felvidéki magyarsággal kapcsolatban sem történt meg, Szlovéniában jobbak az életkörülmények, Románia éveken belül az Európai Unió tagja lehet (a székelyek egyébként sem hagyják el földjüket), Kárpátaljáról pedig a szomszédos SzabolcsSzatmár-Bereg megyében a megüresedő munkahelyek betöltése várható esetleg. A kettős állampolgárság megadásával hitelesítést nyerne a határontúli magyarok nemzettudata, erkölcsi jóvátételt kapnának a rendszerváltozás utáni kormányok kevéssé hatékony, időnként velük nem is egyeztető politikai, anyagi támogatása után. Az ügydöntő népszavazás során a „nem" szavazatok többsége azonban egy második Trianon bekövetkezését jelentené, amit most a nemzet mondana ki és nem idegen államok. Ez a kudarc az elcsatolt területek magyarsága számára a hétköznapokban, de az illető országok parlamentjében, politikájában is érezhető hatással járna, kiszolgáltatottságuk növekedését eredményezné. Az előadók ugyanakkor bíztak a népszavazás sikeres és eredményes voltában, a történelmi emlékezet és az értéktudat józan ítélőképességében, a bal oldali szavazótábor határon túli rokoni kapcsolatainak mélységében. A közönség soraiból egy nagyváradi református magyar lány, Aranyos Orsolya is felszólalt, aki értetlenségének adott hangot, hogy miért szorul az ő magyarságtudata az anyaországban bizonyításra. Előadók és hallgatóság együtt volt, együtt gondolkodott ezen az estén, de mint kiderült, a népszavazás sikeréhez széles körű nemzeti összefogásra van szülkség. Az est a Himnusz és a Székely himnusz eléneklésével fejeződött be. I. M. Korcnorán-koncert a Sportcsarnokban A fenti cím nem egy fővárosi rendezvényről tudósít - az eseménynek Esztergom adott otthont, ahová fennállása óta még egyszer sem jutott el a népszerű és régóta pályán lévő, 1976-ban alapított zenekar. Természetesen az együttest nem kellett bemutatni a közönségnek: közel hetvenöt lemezük megalapozta hírnevüket, közismert, népszerű dalaik ismerősként csengtek. A koncert az azt követő (de meg nem hirdetett) táncházzal együtt mégis kevés embert, bár sok fiatalt, s köztük meglepően sok kamaszt vonzott. A Kormorán együttes fellépése a „Mi, tizenötmillióan magyarok" című rendezvény záróakkordját képezte, az elénekelt számok és az összekötőszövegek is főként a december 5-ei népszavazáson való részvételre és a határon túli magyarság szempontjainak figyelembe vételére szólítottak fel. Mint elmondták, a zenekar korábban fellépett a fővárosban Az összetartozás napja elnevezésű rendezvényen, a Kós Károly sétányon is, de kötelességüknek érzik a referendum megrendezéséig hátra lévő időben külön koncertekkel felhívni a figyelmet az ügy fontosságára és a szavazók felelősségére. Műsoruk nemzeti öntudatukban (most is) megerősítette a hallgatóságot, mert a közismert Kormorán-számok között a Világnak világa, a Magyarországon születtem, a Volt apám kezdetű dalok csakúgy felcsendültek, mint a Talpra magyar, az Emeld fel szívedet, Nemzetem című szerzemények. A népzenei elemek, a népi hangszerek hangzásvilága, az erőteljes ritmika a jelenlévő csíki székelyeken kívül másokat is magával ragadott: az egyik szám alatt hosszú, tekeredő kígyóvonal alakult a táncolni vágyó fiatalokból. A koncert a Himnusz és a Székely himnusz közös eléneklésével zárult. A Kormorán együttes fellépésének hangulatát a moldvai táncház vette át. A Kerekes együttes az esztergomi Ünnepi Szent István napok során már megtáncoltatta nyáron a közönséget, és erre most sem kellett sokáig várni. De az ingyen osztott forralt bor is jótékony hatást gyakorolt a jelenlévők kedélyállapotára. A különös helyszín, a különös alkalom nem a könnyűzenei koncertek, de nem is a városunkban rendezett táncházak közönségét vonzotta. Pedig az ügy, amiért történt és ami körül forgott a háromnapos rendezvény, mindannyiunk ügye, közös felelőssége. A szavazás eredménye december 5-e után derül csak ki, de a csütörtöki nyitórendezvényen elhangzott vélemény, mely szerint az anyaországiak rászorulnak a határon túli magyarság és az elcsatolt területek értékeinek megismertetésére, a záróesemény látogatottsága szerint is igaznak bizonyult. A lehetőséget a különböző vélemények megismerésére, az együttgondolkodásra és az emlékezésre a háromnapos rendezvény mindenesetre biztosította. (ffy)