Esztergom és Vidéke, 2004
2004-10-28 / 43-44. szám
6 eszrer^yp es vip^fre 2004. november 11. CSATÁKBÓL MENTETT ÚTRAVALÓ (2.) Egy elfelejte tt „párkányi csata", ep ilógussal A növekvő méretű és egyre modernebb technikájú háborúk kisebb-nagyobb helyi hadműveleteit vizsgálva, feltűnik egy olyan ismétlődés, amely több lehet, mint érdekes véletlen. Sokkal inkább abból következik, hogy a stratégiai jelentőségű hídfőt a mindenkori támadók elszánt kitartással törekszenek mielőbb meg- vagy visszaszerezni, ami gyakran türelmetlenséggel párosul, és csak egy-egy alkalmi vereség - tehát kettős áldozattal járó erőfeszítés - árán, később vezet a győzelemhez. A sok nép Hungáriáját romba döntő török hódoltság idején az esztergomi Várat először 2594-ben próbálták visszavívni; egy elhamarkodott roham során, a Víziváros bástyáinál kapott halálos sebet Balassi Bálint. Egy év múltán, ha csak tíz esztendőre is, de kiűzték a törököt. A végső visszavétel 1683-ban a túlparton kezdődött: három napon belül két párkányi csatával. A Bécset szeptemberben felszabadító Sobieski János király, a lengyel előhaddal október 7-én gyors sikerre törve, súlyos vereséget szenvedett; majd - bevárva a fősereget - 9-én megsemmisítő csapást mért az ellenségre. Hasonlóképp - kudarccal majd győzelemmel - követte egymást 1919. május 30-án és június l-jén az a két párkányi csata, amelyekről idén, a magyar hősök napja alkalmából közöltünk megemlékezést. (Szintén Bélay Ivánnal közösen: Csatákból mentett útravaló 1. = EVID, 2004. május 27.) Lapunk tavalyi utolsó számában pedig megpróbáltam felidézni 1938 háborúval fenyegető őszének egy addig számomra teljesen ismeretlen - dunai akcióját. Egy véres kudarcot, amely egy hónappal megelőzte az első bécsi döntést (1938. november 2.) eredményét: a magyar kir. honvédség csapatainak november 6-ai diadalmenetét a békésen „visszacsatolt" Párkányba. Az Ami visszatért - és akik nem... című írás (EVID, 2003. december 18.) még csak három forrást mutathatott be. Kiindulásul a helyi sajtóban talált két szűkszavú utalást (EVID, 1938. november 10. és 13.), amelyek szinte megbújnak a bevonulás eseményeiről szóló részletes tudósításokban. Ezek „a pár héttel ezelőtti dunai átkelést célzó vállalkozásról", „egypár hős magyar fiú" kísérletéről adatszerűen csupán annyit árulnak el, hogy egyikük „sírja itt van a párkányi temetőben". Továbbá azt, hogy „keresztje nem is volt látható a rengeteg virágtól és koszorútól", amikor ott az esztergomi cserkészek „megható ünnepséget rendeztek ". Miután ezek az igen hiányos - még az elesett honvéd nevét is mellőző - híradások csak növelték kíváncsiságomat, 65 év elteltével megpróbáltam szemtanúkat találni. Nem is volt nehéz, hiszen tősgyökeres esztergomi barátom, Bélay Iván mindig készen áll a válaszra. O akkor bencés diák és a 14-es Holló Cserkészcsapat tagja volt, és már az első kérésem előhívta emlékeit, amelyeket aztán lapunk számára írásba is foglalt. A harmadik forrásközlésre egy történészi feldolgozás adott módot: Vargyai Gyula 1984-ben megjelent könyve (Sisak és cilinder. A katonai vezetés és a politika Magyarországon a második világháború előestéjén.) Ez egy rövid bekezdés erejéig ismerteti az önkényes, előkészítetlen akciót, példaként arra, hogy „A felfokozott hangulatban egyébként olykor megbomlott a hadsereg fegyelme (...)". A részletes feltárásnak mindez csak a küszöbéig vezethetett el. Be kellett nyitni a kapun, amely mögött az egykorúan keletkezett iratanyag hiteles adatok tárházaként kínálkozik a kutatóknak. „A levéltári kutatás még hátra van" - így zártam le a tavaly éwégi „előzetest", tudván, hogy vitéz Szendrő Péter (a Vitézi Rend Komárom-Esztergom Megyei mb. székkapitánya) november 27-én már levélben közvetítette ilyen irányú kérésünket a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatójához. Miközben a budapesti válaszra vártunk, Bélay Iván idén kora tavasszal nekilátott, hogy helyben - mindkét parton - kutassa fel az összes lehetséges forrást. Mint a Helyi Emlékezet számomra első számú követe - ígéretéhez híven többször is visszatért Jelentéseivel". A dunai átkelési kísérlet részleteire nézve újabb tanúságtevőket szólaltatott meg, további adatokat hozott. Az október elejei tragikus sodródásból (és a felejtés árjából...) neveket is sikerült kimentenie. Összesen 16-oí - némelyik mögött egyéni jellemvonások, élethelyzetek, sorsok villanásaival. Egy névtelen polgári halott * Bélay Iván saját diákkori emlékei szerint (EVID, 2003. december 18.) - miközben azon a ködös reggelen a bencés gimnázium felé tartott - látta, „hogy a Sobieski-szobor környékén néhány ember a parton fekvő testek körül mozgott". Osztálytársától, Hauser Lászlótól hamarosan megtudta, hogy milyen próbálkozás áldozatai fekszenek ott, és hogy „a honvédek többsége a csónakokban lelte halálát vagy sebesült meg". Bartus György pedig, aki a Prímáskertben (ma: Kolping-pálya) dolgozott, a szüleinek mesélte el még aznap, hogy ő is ott segédkezett a parton. „Ugyancsak ő mondta el, hogy a német érdekeltségű hajózási vállalat (DDSG) kikötőben tartózkodó uszályának osztrák származású kormányosát arra kényszerítették a katonák, hogy ladikjával vegyen részt az átkelésben. O is az áldozatok között volt. (Néhány nap múlva gyászzenével kísérve indították el utolsó útjára egy német hajón Ausztriába.)" Neve és egyéb személyi adatai legalábbis Esztergomban, 66 év elteltével - ismeretlenek. Két sebesült katona és a helyszín Ahogy ez gyakorta lenni szokott: a kutató szorgos erőfeszítéseit a véletlen is pártfogásába veszi. Ez a Jutalom" Bélaynak kétszer is megadatott. Először egy beszélgetés során, amelyet telekszomszédjával folytatott. A szovjetorosz frontot is megjárt régi ismerős, vitéz Kisbalázs András a doni katasztrófa személyesen átélt eseményeiről mesélt; Bélay pedig megemlítette, hogy az 1938-as helyi akció „felderítésén" munkálkodik. K. A. erre elmondta, hogy az egyik résztvevővel, vitéz Magyar András hivatásos őrmesterrel egy alakulatban harcoltak a fronton. Tőle tudta meg, hogy „saját jogon": éppen az 1938 októberében szerzett érdemei elismeréséül kapta a vitézi címet. Akkor Esztergom-táborban állomásozva, nem győzték kivárni a politikai döntést, és egy Pásztor József nevű barátjával együtt, ők vezették azt a rajnyi katonát, akikkel hajnalban, a Duna-parti ún. Szénrakodótól indulva, csónakon kísérelték meg az átkelést, hogy a párkányi hídfőt biztosítsák. Partot is értek, de felfedezték őket, és a tűzharc során csak a két altiszt maradt életben. Sebesülten fogságba estek; Nyitrára vitték őket. Lehet, hogy felépülésük után kivégzés várt volna rájuk, de megszöktek a nyitrai kórházból. (K. A. emlékezete ebben a mozzanatban nem egészen biztos: az is lehetséges, hogy a bécsi döntés után a csehek elengedték őket.) A „hidegháborús" őszt túlélték tehát; néhány év múlva az orosz fronton, az igazi háborúnak lettek hősi halottjai. Magyar András halálos sebesüléséről K. A. közvetlenül értesült; Pásztor Józsefnek aki más alakulatban szolgált - a sírját látta egy belorussziai honvédtemetőben. Ott tudta meg, hogy partizánok fogták el és végezték, ki, nagyon kegyetlen módon. (O is hivatásos őrmester volt és „vitéz", ugyanazért, mint barátja.) Egy esztergomi katonasír - névvel és sorssal. Önkéntesen?... 1938 októberének halottjai közül az első név megismeréséhez szintén a véletlen kegye segítette hozzá Bélayt. (Nem lett volna rá szükség, ha valamelyikünknek eszébe jut, hogy érdemes lenne A-tól Z-ig átböngészni Vértes Zoárd: A belvárosi temető sírlámpái mellől című kalauzát. De nem jutott, mert úgy tudtuk - és mint kiderült, helyesen - hogy az esztergom-tábori laktanyában állomásozó alakulat katonái nem esztergomiak voltak, és így az akció halottjai más településeken lehetnek eltemetve.) Az történt tehát, hogy Bélay ezév március 18-án a Belvárosi Plébánián is levetítette gyűjtőmunkájának videóra készült, Hősi emlékek Esztergomban című öszszefoglalását. Ezt beszélgetés követte, amelybe Szabó Andrásné is bekapcsolódott. Közölte, hogy hoszszú évek óta gondozza a belvárosi temetőben Szabó József katona sírját, aki az 1938-as kísérlet áldozata: egy ladikban kapott halálos sebet. Megállapodtak Bélayval egy későbbi találkozó és közös sírlátogatás időpontjában. Addig - e véletlenül felbukkant első név és sírhely-adat nyomán javaslatomra Bélay megkezdte az írott dokumentumok feltárását. Először a temetkezési vállalat irodáját kereste fel, majd újra a Belvárosi Plébániát. A belvárosi temető nyilvántartásában megtalálta Szabó József adatait: 1910-ben született, római katolikus vallású, piliscsabai lakos volt. Egy 1894ben meghalt személy sírhelyére amely a IX. parcella 4. sorában a 8. - temették el 1938. október 9-én, délután 3 órakor. (A révkomáromi magyar-csehszlovák tárgyalások nyitónapján.) Az összes költséget Esztergom városa viselte. A plébánia halotti anyakönyvébe a 73-as sorszám alatt van bejegyezve, hogy 1938. október 7-én, lövéstől eredő sebesülés következtében elhalt Szabó József, tartalékos gyalogos, aki nőtlen, Mányban született, 27 éves, esztergom-tábori lakos volt. (Úgy értendő, hogy az ottani laktanya volt az „ideiglenes" lakása. Nem sejthette, hogy ennyire az lesz...) Az október 9-ei temetésen a beszentelést Kutasi Károly segédlelkész végezte. Az újabb találkozón Bélaynak azt volt az első kérdése Szabó Andrásnéhoz, hogy miért gondozza olyan állhatatosan a sírt? Talán rokoni kapcsolat okán, amit vezetéknevük azonossága is sejtetni enged? Az idős asszony a következőket mondta el: „1938-ban 12 éves voltam, és jóval később, a férjem után lettem Szabó. De Szabó József valóban majdnem a sógorom lett: nővéremnek, Vincze Editnek a vőlegénye volt. Az őszre tervezett esküvővel családunknak szép éve ígérkezett. A szövődő rokoni szálakat az a nagyon szomorú nap örökre szétvágta. Október 7-én lövések hangjára ébredtünk. Mire a Duna partjára értünk, láttuk, hogy viszik el a katonákat. Köztük volt Józsi is. Október 9-én katonai díszpompával temették el a belvárosi temetőben. Piliscsabai családja állította később a műkő sírtáblát, elhelyezve rajta a fényképét is. A tragédia után a katonatársak elmondták, hogy a századparancsnok önkéntes jelentkezőket kért egy vállalkozáshoz, de csak nőtleneket. Mivel Józsi a tervezett esküvő előtt volt, nem jelentkezett. Ekkor a tiszt rámutatott, hogy ő is nőtlen, és beírta a névjegyzékbe. Bajtársai szerint Józsi majdnem sírva ismételgette, hogy ő nem akar részt venni ebben a vállalkozásban. Még azt is említették, hogy egy Pap nevű halász is részt vett csónakjával az átkelési kísérletben, de ő megmenekült." Egy (vagy két?) túlélő a polgári csónakosok közül Bélay jól ismerte azt a családot, amelynek feje néhai Pap Ottó halászmester volt. Felkereste tehát a fiát, akit ugyanígy hívnak, és megtudta tőle, hogy édesapja valóban részt vett csónakjával a dunai akcióban. Őt is kényszerítették a katonák, hasonlóképp még egy-két halászt és uszálykormányost. Nevekre azonban ő már nem emlékszik, azt kivéve, hogy mintha egy Gyurics vezetéknevű halászt is - mint túlélőt - hallott volna annak idején emlegetni. Amikor a csehek tüzet nyitottak a ladikokban lapuló katonákra, és többen megsebesültek, apja rögtön visszafelé kezdett evezni, így sikerült sértetlenül partot érnie a Prímás-szigeten. Pakstól Paksig: még egy halott hajókormányos Bélay április 5-én jutott el a Komárom-Esztergom Megyei Levéltárba, hogy a Vaszary Kolos Kórház 1938 októberi iratanyagában is kutasson. A halott-nyilvántartásban két október 7-ei elhalálozásról talált bejegyzést. Szabó Józseféről a 226-os folyószámon, előtte pedig Krist Antal paksi hajókormányoséról. A bejegyzések szerint mindketten október 7-én hajnalban haltak meg, de a kórházban (akkori címén: Szent Imre u. 26.) csak Krist Antal. Bélay a belvárosi temető nyilvántartásából azzal egészítette ki e második hajókormányosra - az egyetlen név szerint is megismert polgári áldozatra - vonatkozó adatsort, hogy a temető kápolnájában díjmentesen ravatalozták fel, majd a Dunán szállították haza, Paksra. Az akció dátuma: október 6. vagy 7.? Mivel Szabó Andrásné emlékezése a tragikus eseményt az utóbbi naphoz köti, és a két halottról készült összes iratban ugyanez szerepel - nagyon valószínűnek látszott, hogy a Vargyai Gyula könyvében közölt 6-ai dátum csak valamilyen tévedésből eredhet. Ezt a gyanút erősítette, hogy Bélaynak eszébe jutott: iskolába menet (amire határozottan emlékezett) 6-án nem láthatta volna a Duna-parti végkifejletet. Az aradi vértanúk napján ugyanis akkoriban mindig tanítási szünet volt. (E nap estéjére tehát a visszaemlékezésében leírt különös cserkész-kalandjuk eshetett: két őrsi csónakkal a Prímás-sziget felső csúcsához kellett evezniük, ahol aztán vezetőjükkel egy titokzatos idegen közölte, hogy nincs szükség rájuk, visszafordulhatnak. Lehet, hogy ez azért történt így, mert 6-ára csakugyan terveztek, majd lefújtak egy „félhivatalos" átkelési kísérletet?... Ahogy Bélay visszaemlékezése is beszámol ilyesféle hírekről, amelyek a meghiúsult akció után Esztergomban keringtek.) Kilenc sebesült honvéd a Kolos-kórházban A 7-ei dátum azzal vált kétségtelenné, hogy Bélay természetesen átnézte az esztergomi kórház 1938. október havi „fejlapjait" és „kórtörténeti lapjait" is. Kilenc sebesült katonáról talált ilyen dokumentumokat. A fejlapokat túlnyomórészt írógéppel, a kórtörténetieket kézírással töltötték ki. Az előbbi nyomtatvány 15. illetve 16. kérdésére beírt - mindegyik lapon azonos - válaszok az akció dátumára nézve vitathatatlanul hiteles forrást jelentenek: 16. Ha a sérülés idején kéj:51 ered. a sénllés okozójának neve és lakása"? 1938. oStt. 7 -én lövési sérülést aaenire 18, A falvétel ére, hónapja és napja 17. Diagnoais -latinul) A „kórelőzmény" - más-más szövegű, de lényegében egybehangzó - megfogalmazása szintén erre a napra utal. Például így: Kórelőzmény: J^ ^ L/^rjU, C^IcLlt, •V*M- lyt^vt j (TaJ^, uL^Ov Aft/ít/L ÍVhJu., j-éf^f-ry*.^ kjfUru^t , cv^j^UÁir. E kórházi dokumentációból az is kiderül, hogy az akciót az esztergom-tábori laktanyában állomásozó 2. gyalogezred III. zászlóaljának 7. századához tartozó „önkéntesek" hajtották végre. (A Felvidékre való bevonulás után, 1938 végén a magyar királyi honvédségnél megváltoztatták az ezredek számozási rendszerét: a 2-ból például a 22. lett.) A századparancsnok: Rácz János főhadnagy, a kísérlet kezdeményezőjeként és vezetőjeként maga is a sebesültek között volt. Rajta kívül egy „tisztes": Vígh Gáspár karpaszományos tizedes, továbbá 7 gyalogos: Kann Pál, Leskó Lajos, Márki Dezső, Skultéty Gyula, Somogyi József, Szabadi Antal és Ungár Béla. A „kórelőzmény" rovat kitöltői többnyire az „önkéntes vállalkozásban vett részt" megfogalmazással élnek. Ahogy Szabó Andrásné emlékezéséből értesültünk: az önkéntességnek volt határa. Mégpedig az a létszám, amit a főhadnagy szükségesnek látott az akció sikeréhez.
