Esztergom és Vidéke, 2004

2004-10-28 / 43-44. szám

6 eszrer^yp es vip^fre 2004. november 11. CSATÁKBÓL MENTETT ÚTRAVALÓ (2.) Egy elfelejte tt „párkányi csata", ep ilógussal A növekvő méretű és egyre modernebb technikájú háborúk kisebb-nagyobb helyi hadműveleteit vizs­gálva, feltűnik egy olyan ismétlődés, amely több le­het, mint érdekes véletlen. Sokkal inkább abból kö­vetkezik, hogy a stratégiai jelentőségű hídfőt a mindenkori támadók elszánt kitartással törekszenek mielőbb meg- vagy visszaszerezni, ami gyakran türel­metlenséggel párosul, és csak egy-egy alkalmi vereség - tehát kettős áldozattal járó erőfeszítés - árán, később vezet a győzelemhez. A sok nép Hungáriáját romba döntő török hódolt­ság idején az esztergomi Várat először 2594-ben pró­bálták visszavívni; egy elhamarkodott roham során, a Víziváros bástyáinál kapott halálos sebet Balassi Bálint. Egy év múltán, ha csak tíz esztendőre is, de kiűzték a törököt. A végső visszavétel 1683-ban a túl­parton kezdődött: három napon belül két párkányi csatával. A Bécset szeptemberben felszabadító Sobi­eski János király, a lengyel előhaddal október 7-én gyors sikerre törve, súlyos vereséget szenvedett; majd - bevárva a fősereget - 9-én megsemmisítő csa­pást mért az ellenségre. Hasonlóképp - kudarccal majd győzelemmel - kö­vette egymást 1919. május 30-án és június l-jén az a két párkányi csata, amelyekről idén, a magyar hősök napja alkalmából közöltünk megemlékezést. (Szintén Bélay Ivánnal közösen: Csatákból mentett útravaló 1. = EVID, 2004. május 27.) Lapunk tavalyi utolsó számában pedig megpróbál­tam felidézni 1938 háborúval fenyegető őszének egy ­addig számomra teljesen ismeretlen - dunai akcióját. Egy véres kudarcot, amely egy hónappal megelőzte az első bécsi döntést (1938. november 2.) eredményét: a magyar kir. honvédség csapatainak november 6-ai di­adalmenetét a békésen „visszacsatolt" Párkányba. Az Ami visszatért - és akik nem... című írás (EVID, 2003. december 18.) még csak három forrást mutat­hatott be. Kiindulásul a helyi sajtóban talált két szűkszavú utalást (EVID, 1938. november 10. és 13.), amelyek szinte megbújnak a bevonulás eseményeiről szóló részletes tudósításokban. Ezek „a pár héttel ez­előtti dunai átkelést célzó vállalkozásról", „egypár hős magyar fiú" kísérletéről adatszerűen csupán annyit árulnak el, hogy egyikük „sírja itt van a pár­kányi temetőben". Továbbá azt, hogy „keresztje nem is volt látható a rengeteg virágtól és koszorú­tól", amikor ott az esztergomi cserkészek „meg­ható ünnepséget rendeztek ". Miután ezek az igen hiányos - még az elesett honvéd nevét is mellőző - híradások csak növelték kíváncsiságomat, 65 év elteltével megpróbáltam szemtanúkat találni. Nem is volt nehéz, hiszen tősgyökeres esztergo­mi barátom, Bélay Iván mindig készen áll a vá­laszra. O akkor bencés diák és a 14-es Holló Cser­készcsapat tagja volt, és már az első kérésem előhívta emlékeit, amelyeket aztán lapunk számára írásba is foglalt. A harmadik forrásközlésre egy történészi fel­dolgozás adott módot: Vargyai Gyula 1984-ben megjelent könyve (Sisak és cilinder. A katonai ve­zetés és a politika Magyarországon a második vi­lágháború előestéjén.) Ez egy rövid bekezdés ere­jéig ismerteti az önkényes, előkészítetlen akciót, példaként arra, hogy „A felfokozott hangulatban egyébként olykor megbomlott a hadsereg fegyel­me (...)". A részletes feltárásnak mindez csak a küszö­béig vezethetett el. Be kellett nyitni a kapun, amely mögött az egykorúan keletkezett irat­anyag hiteles adatok tárházaként kínálkozik a kutatóknak. „A levéltári kutatás még hátra van" - így zártam le a tavaly éwégi „előzetest", tud­ván, hogy vitéz Szendrő Péter (a Vitézi Rend Ko­márom-Esztergom Megyei mb. székkapitánya) november 27-én már levélben közvetítette ilyen irányú kérésünket a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatójához. Miközben a budapesti válaszra vártunk, Bélay Iván idén kora tavasszal nekilátott, hogy helyben - mindkét parton - ku­tassa fel az összes lehetséges forrást. Mint a Helyi Emlékezet számomra első számú követe - ígéretéhez híven többször is visszatért Jelentéseivel". A dunai átkelési kísérlet részlete­ire nézve újabb tanúságtevőket szólaltatott meg, további adatokat hozott. Az október elejei tragi­kus sodródásból (és a felejtés árjából...) neveket is sikerült kimentenie. Összesen 16-oí - némelyik mögött egyéni jellemvonások, élethelyzetek, sor­sok villanásaival. Egy névtelen polgári halott * Bélay Iván saját diákkori emlé­kei szerint (EVID, 2003. december 18.) - miközben azon a ködös reg­gelen a bencés gimnázium felé tar­tott - látta, „hogy a Sobieski-szo­bor környékén néhány ember a parton fekvő testek körül moz­gott". Osztálytársától, Hauser Lászlótól hamarosan megtudta, hogy milyen próbálkozás áldozatai fekszenek ott, és hogy „a honvé­dek többsége a csónakokban lelte halálát vagy sebesült meg". Bar­tus György pedig, aki a Prímás­kertben (ma: Kolping-pálya) dol­gozott, a szüleinek mesélte el még aznap, hogy ő is ott segédkezett a parton. „Ugyancsak ő mondta el, hogy a német érdekeltségű hajózá­si vállalat (DDSG) kikötőben tar­tózkodó uszályának osztrák szár­mazású kormányosát arra kény­szerítették a katonák, hogy ladik­jával vegyen részt az átkelésben. O is az áldozatok között volt. (Né­hány nap múlva gyászzenével kí­sérve indították el utolsó útjára egy német hajón Ausztriába.)" Neve és egyéb személyi adatai ­legalábbis Esztergomban, 66 év el­teltével - ismeretlenek. Két sebesült katona és a helyszín Ahogy ez gyakorta lenni szo­kott: a kutató szorgos erőfeszítése­it a véletlen is pártfogásába veszi. Ez a Jutalom" Bélaynak kétszer is megadatott. Először egy beszél­getés során, amelyet telekszom­szédjával folytatott. A szovjet­orosz frontot is megjárt régi isme­rős, vitéz Kisbalázs András a doni katasztrófa személyesen átélt ese­ményeiről mesélt; Bélay pedig megemlítette, hogy az 1938-as he­lyi akció „felderítésén" munkálko­dik. K. A. erre elmondta, hogy az egyik résztvevővel, vitéz Magyar András hivatásos őrmesterrel egy alakulatban harcoltak a fronton. Tőle tudta meg, hogy „saját jo­gon": éppen az 1938 októberében szerzett érdemei elismeréséül kapta a vitézi címet. Akkor Eszter­gom-táborban állomásozva, nem győzték kivárni a politikai dön­tést, és egy Pásztor József nevű barátjával együtt, ők vezették azt a rajnyi katonát, akikkel hajnal­ban, a Duna-parti ún. Szénrakodó­tól indulva, csónakon kísérelték meg az átkelést, hogy a párkányi hídfőt biztosítsák. Partot is értek, de felfedezték őket, és a tűzharc során csak a két altiszt maradt életben. Sebesülten fogságba es­tek; Nyitrára vitték őket. Lehet, hogy felépülésük után kivégzés várt volna rájuk, de megszöktek a nyitrai kórházból. (K. A. emléke­zete ebben a mozzanatban nem egészen biztos: az is lehetséges, hogy a bécsi döntés után a csehek elengedték őket.) A „hidegháborús" őszt túlélték tehát; néhány év múlva az orosz fronton, az igazi háborúnak lettek hősi halottjai. Magyar András ha­lálos sebesüléséről K. A. közvetle­nül értesült; Pásztor Józsefnek ­aki más alakulatban szolgált - a sírját látta egy belorussziai hon­védtemetőben. Ott tudta meg, hogy partizánok fogták el és vé­gezték, ki, nagyon kegyetlen mó­don. (O is hivatásos őrmester volt és „vitéz", ugyanazért, mint barátja.) Egy esztergomi katonasír - névvel és sorssal. Önkéntesen?... 1938 októberének halottjai kö­zül az első név megismeréséhez szintén a véletlen kegye segítette hozzá Bélayt. (Nem lett volna rá szükség, ha valamelyikünknek eszébe jut, hogy érdemes lenne A-tól Z-ig átböngészni Vértes Zoárd: A belvárosi temető sírlám­pái mellől című kalauzát. De nem jutott, mert úgy tudtuk - és mint kiderült, helyesen - hogy az esztergom-tábori laktanyában ál­lomásozó alakulat katonái nem esztergomiak voltak, és így az ak­ció halottjai más településeken le­hetnek eltemetve.) Az történt tehát, hogy Bélay ezév március 18-án a Belvárosi Plébánián is levetítette gyűjtő­munkájának videóra készült, Hősi emlékek Esztergomban című ösz­szefoglalását. Ezt beszélgetés kö­vette, amelybe Szabó Andrásné is bekapcsolódott. Közölte, hogy hoszszú évek óta gondozza a bel­városi temetőben Szabó József katona sírját, aki az 1938-as kísér­let áldozata: egy ladikban kapott halálos sebet. Megállapodtak Bé­layval egy későbbi találkozó és kö­zös sírlátogatás időpontjában. Addig - e véletlenül felbukkant első név és sírhely-adat nyomán ­javaslatomra Bélay megkezdte az írott dokumentumok feltárását. Először a temetkezési vállalat iro­dáját kereste fel, majd újra a Bel­városi Plébániát. A belvárosi te­mető nyilvántartásában megtalál­ta Szabó József adatait: 1910-ben született, római katolikus vallású, piliscsabai lakos volt. Egy 1894­ben meghalt személy sírhelyére ­amely a IX. parcella 4. sorában a 8. - temették el 1938. október 9-én, délután 3 órakor. (A révkomáromi magyar-csehszlovák tárgyalások nyitónapján.) Az összes költséget Esztergom városa viselte. A plébánia halotti anyakönyvé­be a 73-as sorszám alatt van beje­gyezve, hogy 1938. október 7-én, lövéstől eredő sebesülés következ­tében elhalt Szabó József, tartalé­kos gyalogos, aki nőtlen, Mányban született, 27 éves, esztergom-tábo­ri lakos volt. (Úgy értendő, hogy az ottani laktanya volt az „ideigle­nes" lakása. Nem sejthette, hogy ennyire az lesz...) Az október 9-ei temetésen a beszentelést Kutasi Károly segédlelkész végezte. Az újabb találkozón Bélaynak azt volt az első kérdése Szabó Andrásnéhoz, hogy miért gondoz­za olyan állhatatosan a sírt? Talán rokoni kapcsolat okán, amit vezetéknevük azonossága is sejtetni enged? Az idős asszony a következőket mondta el: „1938-ban 12 éves voltam, és jó­val később, a férjem után lettem Szabó. De Szabó József valóban majdnem a sógorom lett: nővérem­nek, Vincze Editnek a vőlegénye volt. Az őszre tervezett esküvővel családunknak szép éve ígérkezett. A szövődő rokoni szálakat az a na­gyon szomorú nap örökre szétvág­ta. Október 7-én lövések hangjára ébredtünk. Mire a Duna partjára értünk, láttuk, hogy viszik el a ka­tonákat. Köztük volt Józsi is. Októ­ber 9-én katonai díszpompával te­mették el a belvárosi temetőben. Piliscsabai családja állította ké­sőbb a műkő sírtáblát, elhelyezve rajta a fényképét is. A tragédia után a katonatársak elmondták, hogy a századparancs­nok önkéntes jelentkezőket kért egy vállalkozáshoz, de csak nőtleneket. Mivel Józsi a tervezett esküvő előtt volt, nem jelentkezett. Ekkor a tiszt rámutatott, hogy ő is nőtlen, és be­írta a névjegyzékbe. Bajtársai szerint Józsi majd­nem sírva ismételgette, hogy ő nem akar részt venni ebben a vállalko­zásban. Még azt is említették, hogy egy Pap nevű halász is részt vett csó­nakjával az átkelési kísérletben, de ő megmenekült." Egy (vagy két?) túlélő a polgári csónakosok közül Bélay jól ismerte azt a családot, amelynek feje néhai Pap Ottó ha­lászmester volt. Felkereste tehát a fiát, akit ugyanígy hívnak, és megtudta tő­le, hogy édesapja valóban részt vett csónakjával a dunai akcióban. Őt is kényszerítették a katonák, hasonlóképp még egy-két halászt és uszálykormányost. Nevekre azonban ő már nem emlékszik, azt kivéve, hogy mint­ha egy Gyurics vezetéknevű ha­lászt is - mint túlélőt - hallott vol­na annak idején emlegetni. Amikor a csehek tüzet nyitot­tak a ladikokban lapuló katonák­ra, és többen megsebesültek, apja rögtön visszafelé kezdett evezni, így sikerült sértetlenül partot ér­nie a Prímás-szigeten. Pakstól Paksig: még egy halott hajókormányos Bélay április 5-én jutott el a Ko­márom-Esztergom Megyei Levél­tárba, hogy a Vaszary Kolos Kór­ház 1938 októberi iratanyagában is kutasson. A halott-nyilvántar­tásban két október 7-ei elhalálo­zásról talált bejegyzést. Szabó Jó­zseféről a 226-os folyószámon, előtte pedig Krist Antal paksi ha­jókormányoséról. A bejegyzések szerint mindket­ten október 7-én hajnalban haltak meg, de a kórházban (akkori cí­mén: Szent Imre u. 26.) csak Krist Antal. Bélay a belvárosi temető nyil­vántartásából azzal egészítette ki e második hajókormányosra - az egyetlen név szerint is megismert polgári áldozatra - vonatkozó adatsort, hogy a temető kápolnájá­ban díjmentesen ravatalozták fel, majd a Dunán szállították haza, Paksra. Az akció dátuma: október 6. vagy 7.? Mivel Szabó Andrásné emléke­zése a tragikus eseményt az utóbbi naphoz köti, és a két halottról ké­szült összes iratban ugyanez sze­repel - nagyon valószínűnek lát­szott, hogy a Vargyai Gyula köny­vében közölt 6-ai dátum csak vala­milyen tévedésből eredhet. Ezt a gyanút erősítette, hogy Bélaynak eszébe jutott: iskolába menet (amire határozottan emlé­kezett) 6-án nem láthatta volna a Duna-parti végkifejletet. Az aradi vértanúk napján ugyanis akkori­ban mindig tanítási szünet volt. (E nap estéjére tehát a visszaemléke­zésében leírt különös cserkész-ka­landjuk eshetett: két őrsi csónak­kal a Prímás-sziget felső csúcsá­hoz kellett evezniük, ahol aztán vezetőjükkel egy titokzatos idegen közölte, hogy nincs szükség rájuk, visszafordulhatnak. Lehet, hogy ez azért történt így, mert 6-ára csak­ugyan terveztek, majd lefújtak egy „félhivatalos" átkelési kísérle­tet?... Ahogy Bélay visszaemléke­zése is beszámol ilyesféle hírekről, amelyek a meghiúsult akció után Esztergomban keringtek.) Kilenc sebesült honvéd a Kolos-kórházban A 7-ei dátum azzal vált kétségtelenné, hogy Bélay természetesen át­nézte az esztergomi kórház 1938. október havi „fejlapjait" és „kórtörté­neti lapjait" is. Kilenc sebesült katonáról talált ilyen dokumentumo­kat. A fejlapokat túlnyomórészt írógéppel, a kórtörténetieket kézírással töltötték ki. Az előbbi nyomtatvány 15. illetve 16. kérdésé­re beírt - mindegyik lapon azonos - válaszok az akció dátumára nézve vitathatatlanul hiteles forrást jelentenek: 16. Ha a sérülés idején kéj:51 ered. a sénllés okozójának neve és lakása"? 1938. oStt. 7 -én lövési sérülést aaenire 18, A falvétel ére, hónapja és napja 17. Diagnoais -latinul) A „kórelőzmény" - más-más szövegű, de lényegében egybehangzó - megfogalmazása szintén erre a napra utal. Például így: Kórelőzmény: J^ ^ L/^rjU, C^IcLlt, •V*M- lyt^vt j (TaJ^, uL^Ov Aft/ít/L ÍVhJu., j-éf^f-ry*.^ kj­fUru^t , cv^j^UÁir. E kórházi dokumentációból az is kiderül, hogy az akciót az esztergom-tábori laktanyában állomásozó 2. gyalogezred III. zászló­aljának 7. századához tartozó „önkéntesek" hajtották végre. (A Felvi­dékre való bevonulás után, 1938 végén a magyar királyi honvédség­nél megváltoztatták az ezredek számozási rendszerét: a 2-ból például a 22. lett.) A századparancsnok: Rácz János főhadnagy, a kísérlet kezdemé­nyezőjeként és vezetőjeként maga is a sebesültek között volt. Rajta kívül egy „tisztes": Vígh Gáspár karpaszományos tizedes, továbbá 7 gyalogos: Kann Pál, Leskó Lajos, Márki Dezső, Skultéty Gyula, Somogyi József, Szabadi Antal és Ungár Béla. A „kórelőzmény" rovat kitöltői többnyire az „önkéntes vállalko­zásban vett részt" megfogalmazással élnek. Ahogy Szabó Andrásné emlékezéséből értesültünk: az önkéntességnek volt határa. Mégpedig az a létszám, amit a főhadnagy szükségesnek látott az akció sikeréhez.

Next

/
Thumbnails
Contents