Esztergom és Vidéke, 2004

2004-10-28 / 43-44. szám

2004. november 11. esztjjSRSQp vip^fte 7 1938. október 6. - december 7. Bélay Iván k utatási jele ntés eiből öss zeállít otta Nagyfalusi Tib or (Folytatás az előző oldalról) így aztán nemcsak „valódi" nőtlenek, hanem a közeli esküvő­jét tervező Szabó József, sőt házas­emberek is bekerültek a jelentke­zők vagy kényszerítettek sorába. A sebsültek között éppenséggel többségben is vannak: öten. A 27 éves főhadnagy a négy nőtlen egyi­ke.. Életkor szerint hatan 25-27 évesek, a 30-33 év közöttiek hár­man vannak. „Civilben" ketten ál­lami illetve községi tisztviselőként dolgoztak, egyikük borkereskedő volt, a többiek szakmunkások (hentes, nyomdász, villanyszerelő, szerszám-esztergályos, stb.). He­ten fővárosi lakosok; a vidéket csak ketten képviselték. Esztergom-tábori szolgálatuk kezdetét illetően a századparancs­nok fejlapján ilyen adat nem szere­pel; Márki Dezső gyalogosén vi­szont ez a megjegyzés helyettesíti: „mióta, nem tudja bemondani". (Azért, mert meglehetősen rég­óta? Ez látszik valószínűbbnek.) A többiek közül egyedül Leskó Lajos állomásozik itt már február l-jé­től, Vígh Gáspár tizedes augusztus 29-én került ide, öten pedig csu­pán 2-3 h§te, szeptember 18. és 26. között. (Őket feltehetően a szep­tember 16-án elrendelt első nagy­arányú mozgósítás során vonul­tatták be a tartalékos állomány­ból. Hamar átestek a tűzkereszt­ségen...) A sebesült „önkéntesek" között ketten: a nős Kann Pál és a nőtlen Ungár Béla izraelita vallásúak. (Bár az ún. szekularizáció a 19. század végére Magyarországon is befejeződött - az egyházi-vallási hovatartozásról továbbra is köte­lező maradt a személyi adatszol­gáltatás.) 1938. május végétől ha­tályban voltak az ún. I. zsidó­törvény korlátozásai; december 23-án pedig - szép karácsonyi ajándék - a képviselőházban be­nyújtják a Il-at, amely már a nürn­bergi faji „elveken" alapult. Miu­tán a két „másvallású" honvéd­gyalogos „megúszta" - csónakban - az október 7-ei kudarcot, és 1944 nyaráig nem halt meg a fronton, vajon átvészelték-e, ami a kor­mányzat politikai „sodródásából" következett? Fokozatos - „végső megoldásul" az életből való - kire­kesztésüket?. .. Az éjszakai akció drámai főcse­lekménye - a laktanyától a túlpar­tig - nem tarthatott tovább né­hány óránál. Az „epilógus" - a temetések, a sebesültek kezelése ­viszont pontosan két hónap eltel­tével zárult. A Kolos-kórházból október 12-én bocsátották el az el­ső honvédet, Somogyi Józsefet, 15-én Rácz főhadnagyot; 24-én ketten, november 5-én egyszerre négyen távozhattak. Az utolsónak - Kann Pálnak - még egy hónapig, december 7-éig kellett várnia a gyógyulásra. Hányan vettek részt az akcióban? Veszteséglista Vargyai Gyula könyvében azt írja, hogy „egy főhadnagy 80 kato­nával" kísérelte meg az átkelést. A párkányi hídfő elfoglalásához és tartós biztosításához csakugyan szükség volt legalább ekkora erő­re; viszont annyi csónakot nem tudtak „mozgósítani", hogy mind egyszerre szálljanak vízre. Az ön­kényes akcióhoz a honvédség utász-csónakjaira nyilván nem számíthattak, csupán a parton vagy partközeiben felkutatott pol­gári vízi-járművekre. Mint tudjuk: két uszálykormányos volt a halá­los áldozatok között; egy vagy két halász (Pap Ottó és esetleg egy Gyurics nevű) pedig túlélte a kényszerű közreműködést. Ez összesen 3 vagy 4 csónakot jelent. Az uszály-csónakokban - a kormá­nyossal együtt - heten férnek el, a halász-ladikok befogadóképessége öt fő. Egyszerre tehát legfeljebb 20-25-en indulhattak a túlsó part felé. (Valószínűleg úgy tervezték, hogy kiszállás után visszaküldik a csónakokat a „támaszpontra" újabb csoportokért.) A fenti szám nagyjából kétsze­rese annak, mint amennyit ­Kisbalázs András emlékezése sze­rint - Magyar András neki mon­dott: nem „rajnyi" katona tehát, hanem inkább egy szakaszra-való. Az EVID két egykorú tudósítá­sának utalásaiból és Kisbalázs András emlékezésből tudjuk, hogy egy csónak bizonyosan odaát ért partot. Ha ebben is (legkevesebb) öten voltak, akkor közülük csak három honvéddel tudunk „elszá­molni". A két tisztes: Magyar András és Pásztor József - mint láttuk - se­besülten fogságba került; egy (az EVID által meg nem nevezett) ka­tona friss sírját pedig a párkányi temetőben borították el a kegyelet virágaival. Az esztergomi belvárosi teme­tőben 1938. október 9-én elhantolt Szabó József gyalogosét bizonyára ugyanígy. Egy halott, két sebesült (és két „eltűnt"?) katona a párkányi par­ton - az esztergomin pedig egy honvéd és két civil halott, továbbá kilenc sebsült. 20-25 átkelőből tehát legkeve­sebb 15-en (4 halott, 11 sebesült) veszteséglistára kerültek. (A két le­hetséges eltűnttel együtt 17-en.) Emlékeztetők „(...) Az egyik elesett magyar fiú sírja itt van a párkányi temetőben. A sírt ma is elborítják a kegyelet virá­gai." (EVID. 1938. november 13.) A 66 esztendeje elhervadt virágo­kon kívül, úgy látszik, elborítja a fe­ledés is... Több mint negyven éve Esztergomban élek, de erről a „pár­kányi csatáról" még sohasem hallot­tam, vagy olvastam. Ezek szerint 1938 őszén a vértelenül „hivatalos" diadalmenetet is megelőzte egy vere­ség? Egy - többé-kevésbé - „értel­metlen" áldozat, miként 1683-ban és 1919-ben is a csekély idő múltán elért győzelmet...? Kétszer is végig­lapoztam az Esztergom és Vidéke, majd a másik helyi lap, a Magyar Sión szeptember és december közöt­ti számait: sehol nem találtam több hírt, sem neveket, sem pontosabb dátumot „a pár héttel ezelőtti dunai átkelésről". Persze a publicitás ártott volna a magyar kormány diplomáciai jóhíré­nek, kétséget keltve a sokszor dekla­rált tárgyalási szándék őszintesége iránt. Ezért vezették be 1938 szep­temberében az előzetes cenzúrát, amelyhez a sajtó természetesen iga­zodott. Ez a bécsi döntésig magyará­zat lehet az ilyen akciók teljes elhall­gatására is - de a. félig-meddig emlé­kezésre rögtön azutáni... Talán a bevonulás eufóriája feledteti az új­ságíróval, hogy megpróbálja leolvas­ni a nevet a keresztről? Miért éri be pusztán annak közlésével, hogy az „nem is volt látható a rengeteg vi­rágtól és koszorútól"?... „Az utókor hálája" már a friss sírnál is csak ed­dig teijed? (Ha diadal-ittasan egy nemrégi keserű kudarc áldozatával kellene szembesülnie...?) Vagy „is­meretlen katonának" adták meg ott a tiszteletet? Miért nem hangzik el egyetlen riporteri kérdés sem: kik, mikor, hogyan temették el „az egyik elesett magyar fiút'"? És a többiek halottak vagy túlélők - vajon hol vannak?... (Részlet N.T. Csatákból mentett út­ravaló c. tanulmányából = Táj-kép­szó antológia, 2004.) * * * Az 1919-es két párkányi csata „síri szemléjét" az ideáti temetők­ben szintén Bélay iván végezte el. A szentgyörgymezői plébánia halotti könyvében három olyan nevet is ta­lált, amelyek az egykorú helyi sajtó híradásaiban nem szerepelnek. Két magyar vöröskatona mellett egy bi­zonyos Deppech Vach nevű cseh ka­tonáét is, aki 1919. május 30-án a Kolos-kórházban halt meg. A három sírt azonban a katonai parcellában már hiába kereste (EVID, 2004. má­jus 27.). Vitéz Szendrő Péter a katonai lel­készi halotti anyakönyvből kiegészí­tette az adatokat (EVID, 2004. júni­us 10.). Közlése szerint a morvaor­szági születésű Deppech Vach, 20 éves gyalogost 1919. június 2-án te­mették el, a szentgyörgymezői kato­nai parcella 400. sírhelyére. Egy Kulicsek Emánuel nevű bajtársáról is talált ugyanott bejegyzést, de ezt már további adatok és sírhelyszám nélkül. így tehát az 1919-es párká­nyi csatákból ideátra is jutott egy kéttagú ellenséges „előőrs", a föld alatt már örökre összebékélt seregek­ből. Odaát, a régi párkányi temető­ben öt esztendeje - Szlovákiában el­sőként - felavatott közös, kétnyelvű 1919-es emlékmű sírtábláin hat ma­gyar katona neve olvasható. Hozzájuk csatlakozott 1938 októ­berében - hetedikként - a Kerecs (szláv nevű?) magyar honvéd. A „magyar feltámadásként" ünnepelt bécsi döntés halottak napjára esett ­neki már csak a sírjára hozott virá­gokat... „A katonasírok legyenek a béke legerősebb szavú prédiká­torai." (Albert Schweitzer) Ideát és odaát: a béke föld alatti ..előőrsei' Esztergom: Szabó József sírjánál - hűséges gondozójával Ez év március 22-én együtt mentük ki Szabó Andrásnéval a belvárosi temetőbe, hogy az október 7-ei akció egyetlen Esztergomban eltemetett halottjának sírját megmutassa. AIX. parcella IV sorában ez a 8. - nem messze a férjéétől. Műkő szegéllyel kerített földjében minden évszakban zöldell-virágzik valamilyen növény: mahónia, jégvirág, ibolya, tulipán, liliom, vagy kri­zantém. A síremlék szintén műkőből készült: 60 x 30 x 40 cm-es méretű alapzatán 150 cm magas - kapuzatra emlékeztető - építmény emelke­dik, oromfalán kereszttel. Ez alatt az elhunyt ovális keretű fényképe lát­ható, és a két csavart oszlop között, a sírtáblán, a következő vésett betűs felirat: ITT NYVGSZIK / HŐSI HALÁLT HALT / SZABÓ / JÓZSEF ÉLT 28 EVET / MEGH. 1938. OKT. 7, / GYÁSZOLJAK SZÜLEI / ÉS TESTVEREI A síremlék mögött egy magas nyírfa áll. Lefényképeztem a sírt és el­hagytuk a temetőt. Útközben Szabóné elmondta, hogy miután a szülők meghaltak, a testvérek nem gondozták a sírt, így ő vállalta a feladatot. Nemcsak azért, mert az elhunyt - ha nem szól közbe a történelem - a só­gora lett volna, de egyszerűen kegyeletből is egy szerencsétlen sorsú em­bertársa iránt. Egyébként sem kíván ez tőle külön fáradozást, hiszen ha a férje sírjához kijön, egy-egy szál virágot a katonasírra is tesz, és nyári időben meglocsolja a zöldellő növényeket. Amiatt azonban egyre inkább aggódik, hogy ha ő már nem lesz képes gondozni a sírt, ki fogja elvállal­ni. Úgy tudja, hogy a sírhelyet nem kell megváltani, mert a város viselte a temetés költségét, és az elhunytat később hősi halottnak nyilvánították. „Cseh golyó oltotta ki Szabó József áldozatos magyar katona életét. Honvéd kötelességének teljesítése közben adta fiatal éveit az ellenségtől annyiszor harácsolt ősi hazáért akkor, amikor 1938 októberének első napjaiban gyülekezni kezdtek a magyar csapatok a csaknem húsz eszten­deje nyílt sebű határok mentén, hogy az 1000 esztendő jussán a csonka törzshöz csatolják vissza azt, amit elraboltak tőlünk. (...)" (Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől. 1944.) Párkány: egy megtalált név - egy eltűnt sírról Először régi párkányi ismerőseimet (Fatter Imrét, Németh Lászlót) kértem meg, hogy segítsenek megkeresni az 1938-as helyi sajtóban név­telenül hagyott magyar katona sírját. Érdeklődjenek róla idős kortársa­ink körében, illetve nézzenek körül alaposan a párkányi régi temetőben. Március 19-ei találkozásunk alkalmával közölték, hogy sajnos, sem ott, sem az emlékezők révén nem bukkantak rá, még a puszta helyére sem. Nem csoda: az eltelt 66 év nagyon nagy idő... Ez év május 18-án - miután párkányi barátaim segítettek egy találko­zó előkészítésében - felkerestem az ottani plébániát. Stanisláv Illés, a nemrég kinevezett plébános fogadott, annak ellenére, hogy fogadónapja máskor volt. Első kérdésemre szlovákul válaszolta, hogy nem érti. Ázt mondtam, hogy váltsunk csak nyugodtan magyarra, mert tudom, hogy jól beszéli. Mosolyogva beleegyezett, és ettől kezdve már közös nyelven „értettünk szót". Előadtam, hogy egy magyar katona után érdeklődöm, akinek egy 1938. október 7-ei átkelési kísérlet áldozataként a párkányi öreg temetőben adták meg a végtisztességet. Illés plébános úr készségesen előkereste a plébánia 1938. évi halotti anyakönyveinek 7. kötetét, amelynek 61. oldalán, a 43. sorszám alatt ol­vasható, hogy október 17-én temették el Kereczes József magyar ka­tonát. (Mivel az akció óta tíz nap telt el, feltehető, hogy sebesülten kór­házban halt meg.) A temetési szertartást Bruckner László káplán végezte. Megköszöntem a plébános úr hasznos közreműködését abban, hogy végre ez a hiányzó adat is a birtokomba került. Nem sokkal később beszélgettem erről a „leletemről" Holdampf Ró­berttel, aki 1938-ban az esztergomi bencés gimnázium tanulója volt. El­mondta, hogy cserkésztársaival együtt november 6-án ott állt a párká­nyi katonasírnál, és ő - az újságíróval ellentétben - közelről megnézte: mi van a fejfára írva. Máig határozottan úgy emlékszik, hogy a Kerecs József nevet olvasta le róla. Nem kizárt, hogy ez a változat a helyes(ebb), mert a plébániai anya­könyv kézírásából a halott nevét eléggé bizonytalanul tudtam kibetűzni. Egyéb személyi adatai az egyházi anyakönyvben nem szerepelnek. Ezekkel - a nyakban viselt azonosító fémlapocskáról leolvasva - a cseh­szlovák katonai hatóság valószínűleg rendelkezhetett, és esetleg a kór­házi, majd a temetői nyilvántartásokba is bekerülhettek. Ez utóbbiból az is kiderülhetne: Kereczes (Kerecs?) Józsefet a visszacsatolás után nem exhumáltatták-e hozzátartozói, hogy ott helyezzék örök nyugovó­ra, ahol éltek. Minthogy a párkányi régi temetőben az 1980-as évek ele­jén temettek utoljára, iratanyagát feltehetőleg szintén (cseh)szlovák ál­lami levéltárakban kellene kutatni, ami hosszas utánjárást igényelne. A könnyebben megnyíló hiteles forrás - a magyar Hadtörténelmi Le­véltár - válaszára pedig egyelőre várnunk kell. Bélay Iván

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents