Esztergom és Vidéke, 2004

2004-08-19 / 33-34. szám

2004. augusztus 19. eszcmso^n vip^e 7 Emberi sorsok a Kárpátok-övezte hazából Gyermekkorom Magyarországa Jó annak, aki gyermekkorától egy és ugyanazon városban él, élhet, rokonok és barátok között. Mindenkit ismer, mindenkinek köszönnie illik és idő kell hozzá, hogy megismerje a világot: hogy új emberekkel, új vidékkel találkozzon. De hát vétkesnek mondható-e az, aki a sors akaratából vetődött ide-oda, ahogy azt szüleinknek tenni kellett a harmincas években? A magánéletbe beleszólt a történelem és valami elindult, amire most, jó hatvan év múltán csak azt lehet mondani: ezt hozta az Elet! Nem mi választottuk. Szüleim 1938-ban velem, a hároméves gyermekkel az új élet reményében költöztek Kárpátaljára. Akkor még másképpen hívták: Felvidék és Ruszinszkó volt a neve. A visszacsatolás után édesapám, mint újdonsült vasúti tiszt, elsőnek járta végig a „vonalát" Nagyszőlős és Királyháza közt. Azzal engedték útnak, hogy „saját felelősségére teszi, vagy lelövik, vagy nem!" Nem. Nem lőtték le. A munkatársai megkedvelték és 1944 őszén is azt kérték: maradjunk ott, ne jöjjünk haza, megvédik őt. Csak később vált világossá, hogy mitől, kitől. * Számomra ott, Nagyszőlősön köszöntött be az eszmélés, az első emlékezések, később pedig - az iskolába járás ideje. A Kárpátok szépséges vonulatai és völgyei, az apró faházak, a zúgó folyók, és a kanyargós Tisza - örökre az emlékezetembe vésődött (és nem az Alföld, ahol születtem). A családi kirándulásokon Huszt, Munkács, Volőc, Aknaszlatina sorjázott. Az iskolai madarak-fák napját a nagyszőlősi hegyek övezte Teplicafürdőn - szülők, gyerekek, tanítónénik - együtt ünnepeltük. A természetrajz órát pedig a gyógynövényes virágos-bokros, magas sárga fallal körülvett jó illatú kolostorkertben tartotta a kedvesnővér-tanítónéni. Mert ők neveitek-oktattak bennünket a támfalakkal ékített templom melletti kicsiny iskolában. Három éven át ide jártam „elemibe", s pár évvel később ettől lett azután „klerikális" a családom és jómagam... De itt ért véget Nagyszőlősön „a boldog idő, szép gyermekkor" is, mert a kolostorkertből, óra közben kellet először elfutnunk és elbújnunk a bunkerben a légitámadások elől... Ha útközben ért a riadó, be kellett kéredzkedni a legközelebbi udvarba, vagy az utcán kellett elbújni, de hová? A parkban? Mert üdén szép fás-parkos volt a város. Egyszer, amikor már nem volt „tovább", egy sörivó kerthelyiségben bújtunk el, kilencéves gyerekek a nagy lapú-levelű Ilona-virág bokrai közt. * 1944 tavaszán láttam, hogy édesanyám a konyhafüggöny mögött sírdogált csendesen. „Hajtják Weiszéket!" sóhajtott anyám. Tudtam, hogy Weisz „néni és bácsi" volt a kedvenc boltosunk. Edényeket (ma is megvan az ünnepi, karlsbádi étkészletünk!), szőnyegeket, méterárut, mindent „részletre" árultak jó szívvel és mindenki megelégedésére. Sajnos, 1944 őszén nekünk is szedni kellett a sátorfánkat. Mint minden állami alkalmazottnak, aki újonnan került Kárpátaljára. Össze kellett szednünk a legszükségesebb holmit, bútort, tartalék-ennivalót (sebtében levágott disznót), s menekülni kellett - vasúti vagonokban, tehervonatokhoz kapcsolva. „Be, be a hazába, a trianoni határon belülre" - mondogatták akkor a felnőttek. Tudtam is én akkor, mi is az a Trianon!? Nehéz volt búcsút vennem s nem is igazán értettem, miért kellett olyan gyorsan megválnom a szomszéd kislánytól, Helenkától? így hát, barátságból-szeretetből neki ajándékoztam az Qsszes Gyermekvilág-újságomat. 0 meg szermit sem ért, mire hazahozta. Nekünk, iskolás gyerekeknek pedig határtalan volt az örömünk: nem járhattunk iskolába, mert ott laktak a katonák! Csavarogtunk hát, amennyit bírtunk. Átjártunk a gázlókon a szigetekre. Szedret szedtünk, komlótobozt gyűjtöttünk (a háború utánra, alföldi nagyanyámnak, a kemencés kenyérsütéshez). Emlékszem, egyszer titokban és egyedül - kiszöktem az erdőbe a cigánykaravánok szemétdombjához. Onnan vittem haza a friss uborkát és a spárgatököt. Jól jött ez akkoriban, ínyencségnek számított, mert már elegünk volt a mindennapi zsíroskenyér-vöröshagyma ebédekből, a vízben főtt, sült hagymás köleskásából... Az igen emlékezetes és fájdalmas 1944-es év fura karácsonnyal fejeződött be. A kellemes, tágas, verandás nagyszőlősi lakás után a falusi vályogház szűkös és sötétes szobájában, egymásra rakott bútorok közt nem is jutott hely a fenyőfának. Nem is termett olyanféle a környéken. A padlótól a mennyezetig érő, a Kárpátokban frissen vágott illatos fa - emlék volt csupán. Most magunk eszkábáltunk hát valamit: bodzabotból, lukakba illesztett fenyő-ágacskákból, amit édesapám a városban szerzett. Selyempapírba tekert kockacukor volt a szaloncukor... A göndör angyalhaj azonban - valamelyik fiókban - „velünk menekült". A sajátságos hadifenyőt így vele koronáztuk. Örültünk annak, hogy együtt volt a család és velünk lehetet édesapánk. Évtizedek teltek el, mire gyermekkori szép világom színhelyére, Kárpátaljára, újból elkerültem. Egyetemi-főiskolai tanárcsere keretében: protokoll-látogatás, semmi kitérő! Most azonban, pontosan hatvan év múltán - és nyilván utoljára - mégis meglátogathattam „nevelő városomat", Nagyszőlőst kedves esztergomi ismerősök, jóbarátok társaságában. Némi küzdelem árán jutva oda, hiszen „Schengen" már valamennyire életbe lépett, de kinek a számára? Elgondolkodtatott a nem várt fogadtatás. Nem fért a fejekbe: miért szlovák a busz és xniért magyar a publikum??? Két óra alatt eldőlt: vegyük úgy, mintha EU-s kamion lépné át a határt a rakománnyal még hosszasabban ügyintézve, mint a 70-80-as években... De azért Vereckére is feljutottunk a réges-régi úton, s közel sem volt olyan kátyús, mint a pesti aszfalt. Nagyszőlősön kellemes meglepetés várt ránk: Árpád-kori áldozótemplomban esztergomi ferences atya fogadott bennünket. Ismertette a történelmi múltat, a megrázó változásokat és az utóbbi másfél évtized egyházi eseményeit, tevékenységét. Emlékezetemben így minden felújult. Tudomásul kellett vennem, hogy a rendházból mázeumlett, s az is maradt, nem kapta vissza az egyház. A szépséges füves-kert fala eltűnt, park van a helyén. Az iskolám ma, szemben a templommal, a plébánia épülete. A zett-csereberélt nekem valahonnan egy bádog zsidócsillagot. Nagy szó volt ez akkoriban, és csak később értettem meg, hogy nem is volt éppen veszélytelen az efféle ajándék. Édesanyám tavasszal, ijedtében szülte meg testvéremet, s a pelenkás babával vágtunk ,neki ősszel az ismeretlen útnak. Édesapám az utolsó vonattal jött át a Tisza-hídon (utána fölrobbantották!), és Csapon ért utol bennünket. Á nagyszülőkhöz, az Alföldre már nem mehettünk, csak a Dunántúlra. .. * A menekülés során aztán hol előttünk, hol utánunk bombáztak, ám a halál mindig valahogy elkerült (a meneküléssel édesapám is az „egészen málenykij robotot"...). Éjszakánként még a vagonkerekek közé is bebújtunk. Hittük, hogy ott nem ér a golyó bennünket. Édesapám „menetközben" mert igen lassan haladtunk - reggelente indult a legközelebbi faluba, hogy tejet vegyen, és hogy a vonatot is még nappal és gyalog utolérje. Csak az esett neki rosszul, hogy nem mindig adták szívesen. Némely faluban a világégés közepén hányták szemünkre: miért nem maradtunk ott, ahol eddig laktunk? - Nesze neked, Trianon! Nesze neked, magyar ember, a segítőkészség!!! Két hónapig hánykolódtunk a Dunántplon: Sárvár, Celldömök vissza. Álldogálás a Duna-partján, a süttői kanyar után... Harminc év múltán is felismertem azt a helyet, ahol ivóvizet merítettünk az ötliteres, bordó tejeskannával a folyóból. Áztán ... Érsekújvár! - jaj, ez megint Trianon! S aztán mégis - megállopodás 1946 őszéig - a mosoni Duna-ág közelében, egy kis horvát faluban. Amíg dúlt a háború, mindenki tjette a családban a maga dolgát. Édesapám a front közelében építette a vasutat, öcsikém nőtt-nődögélt, édesanyám pedig a faluban ügyeskedte össze a „mindennapit": varrt a tejcsarnokosnénak, a péknének, a gazda-asszonyoknak. Édesapám fizetése ugyanis semHorváth Gáborné dr. ... Elgondolkodom: mi lett volna, ha - maradunk. Ott - a családdal. Lehettem volna kisebbségi árvagyerek, mostanában meg - küzdő felnőtt, hogy férjem szívbéli városa, Beregszász magyar főiskolája fennmaradjon? * Most és itt, Esztergomban vagyok. Naponta meg-megállok egykét percre, és emlékezem. Hallgatom a dalokat, melyeket a kicsi, nagyszőlősi iskolában tanultam. Milyen jó, hogy mostmár senki sem kerül börtönbe miattuk... hogy az esztergomi várfokon más magyar városokhoz hasonlóan - minden nap szólhat a tárogató: Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország... lépcsőfeljáró, előtte a virágoskert, a bádogtető - ugyanaz! Ez utóbbi a szőlősi lakóházunk tetőzetét is eszembe juttatta. Ma is mindig megnyugtat, ha az esőcseppek kopogását hallom... A templom kívülről ma is a régi: oldalait támfalak támasztják, sarkait hatalmas, beépített kövek díszítik. Előtte szépen kikövezett terecske díszlik, nyilvánvalóan az ünnepek számára. A templombelső azonban a történelem megpróbáltatásai miatt némileg megváltozott. Az oltárkép 1945 körül eltűnt, senki sem tudja, hová lett. Helyén ma ablak van. Az oltár sem a régi, de kétoldalt a kőből alkotott szentségtartó és az ülőfülkék megvannak. Ahol áldoztam valamikor, a „térdelelő", ahogy hívtuk, nos, az is eltűnt. A kő-boltívet is lemeszelték, hogy az se látsszon, mert... 1945 után itt cipő- és sózott bőr-raktár volt. Az Irgalmas Nővérek pedig beálltak a kórházba ápolónőnek. Tavaly halt meg közülük az utolsó. Kár, hogy nem értük meg mindketten a találkozást. Ugyanakkor megnyugtató, hogy a történelmi változások után akadt kéz, akarat és pénz, hogy „a királynéi szőlőművelők lakóhelyének" templomát s egyházát rendbe tegyék és hogy mindehhez a maga lehetőségeivel Esztergom is hozzájárult. *