Esztergom és Vidéke, 2004

2004-07-08 / 27-28. szám

6 esztHRöpp viDG^e 2004. július 8. Örömmel olvastam az Esztergom és Vidéke április 29-ei számában az „Esztergomban három haditemető volt" című írást, amelyből kiderült: a Vitézi Rend helyi csoportjának van egy nagyszerű kezdeményezése, nevezetesen a szentgyörgymezői temetői, világháborús hősiparcellájának levéltári feltárása, a temetőrész védetté nyilváníttatása, a parcella rendbehozatala és lehetőség szerint emlékmű emelése. Néhány adattal én is szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy teljesebb képet alakíthassunk ki e hősi temetőről. Azt olvastam: „Nem tudtuk, hogy a temetőrészt mikor nyitották, mikor zárták, kik nyugszanak ott, csak az elhanyagoltságát állapíthattuk meg." A szentgyörgymezői plébánia História domusának 3. oldalán ez olvasható: „1914. Esztergomtáborban 20-25 ezer orosz hadifoglyot őriznek. A hadikórházakban meghalt katonákat, orosz hadifoglyokat az erre a célra létesített katona temetőbe temetik (728 m

2)." Az Esztergom és Vidéke 1917. február 13-ai száma már ezt közli: „Megtelt temető. (...) A kijelölt temetőrész már teljesen megtelt, a város tanácsa most a szeminárium vezetőségével lépett érintkezésbe a szomszédos, mintegy 4 holdat kitevő telekrésznek új temető céljaira való átengedése tárgyában.". A fentiekből kitűnik, hogy a temető egyházi tulajdon volt, ezért kért a városi tanács az egyháztól 4 holdnyi területet, közel kétezer négyzetmétert meg is kapott. A temetőt, a sírokat viszont a város tartotta rendbe. Ennek egyik bizonyítéka, hogy 1920-ban a Hősök temetőjének egyháztól kapott új részének közepére közadakozásból egy magas kőkeresztet állíttattak, a corpus alatt Szűz Mária szobrával. Felirata: „Az 1914 1918-as háborúban elesett hősök emlékének". Attól kezdve minden évben a Magyar Turista Egyesület esztergomi szakosztálya a m. kir. honvéd állomásparancsnoksággal közösen, a Levente Egyesület, a Frontharcosok rendezték a kegyeletes megemlékezéseket a kereszt lábánál. Magam is többször voltam résztvevője - mint diák - ennek az ünnepségnek. Emlékbeszéd, énekszámok, szavalatok hangzottak el a jelenlévők (katonák, frontharcosok, leventék, diákok, közönség) előtt. A virággal díszített sírokon mindig égtek gyertyák és mécsesek. (Esztergom és Vidéke, 1920. nov. 4.) A másik bizonyíték: 1927. november 1-jére a Népgondozó Hivatal nagy gonddal hozta rendbe a katonasírokat. Minden sírra egyforma vaskereszt került, rajta fehér ovális zománctáblán feltüntetve a katona neve, csapatteste, rendfokozata, halálának évszáma és a sír sorszáma (EVID, 1927. nov. 6.). Néhány kőből készült síremlék is található, melyeket azok a hozzátartozók állíttattak, akik megtalálták szeretteik sírják. Az évenként megtartott megemlékezések szónokai között találunk tanárokat, de a megye, a város, a honvédség részéről is voltak felszólalók, többek között: vitéz Brenner Antal, Mátéffy Viktor, Németh Rajmund, Marcell Árpád. Az imát rendszerint Szentgyörgymező plébánosa mondta. Az Esztergom és Vidéke 1929. október 27-ei száma a következőket írja: „Halottak napján vigyenek virágot a Hősök temetőjébe. Függetlenül attól, hogy milyen nemzet halott katonái nyugszanak ott.". 1933-ban a lap még azt is hírül adta, hogy a Hősi temetőbe autóbuszjáratok indulnak (EVID, 1933. nov. l.j. Lapunk 1936. május 28-ai számában az alábbiakat olvashatjuk: „Nagy részvétlenség mellett folyt le a Hősök temetőjében az emlékműsor. A 18 ezer lakosból olyan kevesen jelentek meg, hogy szinte szégyen a hősök emléke előtt.". A II. világháború után a megszálló-hatalom katonáinak emlékművei előtt tartottak megemlékezéseket, a szentgyörgymezői Hősök temetőjében viszont már nem. A negyven év alatt a Balassa Bálint iskola, a József Attila iskola, a tanítóképző diákjai, a Meggyes Miklósné által szervezett nyári táborok résztvevői tartották rendben a Hősök temetőjét, többek között Mezei Mihály, Szendrő Mihály, Kottra Dezsőné pedagógusok irányításával. Rostási László volt balassás emlékszik, hogy egyik alkalommal fekete festéket, ecsetet kaptak és lemázolták a vaskereszteket. Sajnos, az elhanyagoltság az 1990-es rendszerváltás után következett be. Nem gondozta ezt a temetőt senki: a bozót, a gaz elburjánzott, a vaskereszteket kitör4elték, egy részüket eladták a MEH-nek, a többit szerteszét dobálták. Napjainkban a temetőt járva akár délelőtt, akár délután Polácsek Sándort és kis csapatát látom tevékenykedni. Kiirtották a vadon nőtt fahajtásokat, bokrokat és elszállították; az elvadult bukszusbokrokat megmetszették, a füvet lenyírták, összegyűjtötték a szemetet, a hulladékot. Ugy látszik, a helyreállítási munka - a Vitézi Rend intézkedése nyomán elkezdődött, csak legyen folytatása! Többször írtam e lapban a Hősi temetőről, annak elhanyagolt állapotáról, ám senki nem figyelt rá. Ezért is kívánok erőt, következetes munkát e szép terv megvalósításához! Bélay Iván Csángó hagyományok Akik hallottak már rólunk, csángókról, és tudják, hogy kik vagyunk, azokat biztosan érdekli az a kérdés, hogy annyi időn át elszigetelve a magyar kultúrától, meg tudták-e őrizni szokásaikat, hagyományaikat. Mivel moldvai csángó vagyok, jobban ismerem a mi szokásainkat a bukovinai, a gyimesi vagy a hétfalusi csángókénál. A különbség köztünk az, hogy mi vagyunk a leginkább elszigetelve a magyar kultúrától. Könnyebb volt a hagyományokat megtartani ott, ahol a csángó falvak közelebb voltak egymáshoz, és a falu lakói csak csángók voltak, mint azokban a falvakban, ahol a falu vegyes lakosságú volt, lakói románokkal együtt éltek. A régi magyar szokások egy részét megőriztük, de sajnos, nem lehet tudni, hogy meddig, hiszen most már egyre nagyobb a romanizálás, a modernizálás, a fiatalok a régit megvetik, pedig azt kellene átvenni és ápolni a szülőktől, az öregektől, mert az öregek hamar eltávoznak ebből a világból, a szokásokkal együtt, és így eltűnik a szép, régi magyar kultúra, a hagyomány, és akkor sajnos, már csak énekelhetjük: „Megfogadnám, de már késő, hull a könnyem, mint az eső". Moldvában körülbelül 300 ezren vagyunk csángók, de magyarul már csak 150-180 ezren beszélünk, a többiek csak a vallásukat tudták megőrizni. Már maga a csángó szó is egy régi magyar szó. Az 1240-es években kezdték csángóknak nevezni azokat, akik átmenekültek a tatáijáráskor Moldvába. Persze nemcsak ekkor menekültek át, hanem a török korban, az 1500-as évek végén a nagy pestis-járvány idején a kuruc-labanc összecsapások során, az 1600-as évek végén, az 1700-as évek elején, azután 1764-ben, a madéfalvi veszedelemkor. Ezek csak a nagyobb, főbb átmenekülések, más alkalommal is jöttek át Moldvába, hiszen aki odament, megszerette azt a földet, megszerette azt a népet. Nem véletlen a Szeret-folyó elnevezése sem (ami több száz évre visszamenőleg történhetett), amikor valamelyik magyar hadvezér azt mondta: „Szeretem ezt a földet, szeretem ezt a folyót, szeretem ezt a helyet". Örököltünk egy jó tulajdonságot: a kitartó erőt. Hosszú időn át ki tudtunk tartani a vallásunk mellett, ami nagyon nehéz volt, hiszen könnyen átvehettünk volna egy másik vallást is. A nyelvünk is a régi magyar nyelv, a XI-XII. század nyelvezetét idézi, a nyelvtan is és azok a román szavak is, amiket átvettünk, magyar végződésűek. Jó 70 évvel ezelőtt még biztosan nagyon jól beszéltek magyarul, és alig használtak román szavakat. Megőriztük az igen értékes és szép klasszikus népdalokat és archaikus balladákat, amik igen nagy értéket jelentenek a magyar kultúrában. A népviseletünkkel a közép-európai parasztviseletet mentettük át. Az egyik legrégibb (ma is élő) ősmagyar szokás a ráolvasás. A ráolvasó versek évszázadokkal, évezredekkel ezelőtti kultúrába nyúlnak vissza, és hosszú évszázadok folyamán alig, vagy egyáltalán nem változtak. A ráolvasások nagy része valamilyen betegség múlására, gyógyítására szolgál. Inkább a nők (édesanyák) szoktak ráolvasni a beteg gyermekükre. A nők emberekre szoktak ráolvasni, a férfiak inkább állatokra. Édesanyám is tud ráolvasni fejfájásra, igézésre, szemárpára és több más betegségre is. A csángók szeretik szokásaikat, népdalaikat. Körülbelül 6-8 éves lehettem, amikor megtanultam egy régi csángó éneket, és egyszer elénekeltem egy szomszéd lakodalmán. Mindenki leállt, a konyhából is kijöttek az asszonyok, a muzsikusok is elhallgattak, és mindenki meghatódva hallgatta a szép csángó magyar éneket, ami után nagy viharos tapsot kaptam, és ha a szomszédban volt lakodalom, akkor mindig hívtak, hogy énekeljek. Mindezeket a szép szokásokat, hagyományokat úgy lehet megőrizni és ápolni, ha a csángó diákok, akik akár Erdélyben, akár Magyarországon tanulnak, tanulmányaik után visszajönnének Moldvába, a saját falujukba, és ott tanítanák a magyar nyelvet, és magyar szellemben nevelnék a gyerekeket. De sajnos, aki onnan elmegy - akár tanulni, akár dolgozni megkóstol egy másik életmódot, nemigen akar visszajönni, pedig azért kell visszamenni, hogy mi, fiatalok építsünk magunknak és gyermekeinknek egy olyan jövőt, amilyet szeretnénk. Adja Isten, hogy úgy legyen! Csernik József Városi múzeum nyílt Párkányban (dl) Testvérvárosunk, Párkány, a Mária Valéria híd átadása óta egyre dinamikusabban fejlődik. Sorra nyílnak a városban a panziók, presszók és a bevásárlóközpontok. Kulturális szempontból is érezhető a lépésváltás. A Galériában például sorra mutatkoznak be a szlovákiai magyar és szlovák, valamint a magyarországi, főleg az esztergomi képzőművészek. A közelmúltban pedig Jan Oravec polgármester - a Zahovay-vendéglő melletti csendes utcában - ünnepélyes keretek között megnyitotta a Párkányi Városi Múzeumot. Az állandó kiállítás keddtől péntekig reggel 9 órától délután 5-ig, szombaton, illetve vasárnap délután 14-től 16 óráig tekinthető meg. A kiállítás bemutatja Párkány történetét a kezdetektől napjainkig. Láthatunk itt bronzkori, Árpád-kori, koraközépkori agyagedényeket, melyek bizonyítják, hogy Párkány már nagyon régóta lakott hely. A település régi neve Kakat volt, erről tanúskodik I. Géza királyunk 1075-ből származó alapítólevele, valamint II. Endre király 1215-ből keletkezett határozata, mely szerint Kakat kikötő vámját az esztergomi káptalannak adományozza. Egy okirat szerint 1732-ben rendezték meg az első Simon Juda vásárt a Duna partján. Láthatunk még a múzeum takarosan berendezett helyiségeiben középkori használati eszközöket, a környék falvainak (Ebed, Szalka, Kőhidgyarmat) színes népviseletét, valamint a Lábik János párkányi festőművész által gyűjtött alkotásokat, köztük piktor-édesapjának egyik szép képét. Ott jártunkkor egy Csokonai Vitéz Mihály életét bemutató alkalmi tárlatot is megnézhettünk. Érdemes tehát átsétálni Párkányba, már nemcsak a jó sör és a termálfürdő miatt, hanem a múzeum megtekintéséért is!