Esztergom és Vidéke, 2004

2004-06-17 / 24. szám

2004. július 5. es eSZtERlSOíD 6S VIDGI^G 9 Einczinger Ferenc (1879. augusztus 5. - 1950. április 17.) Az európai kultúra értékeire mindig eleven kortársi érdeklődés­sel figyelő, egyben lokálpatrióta szellemű alkotói, közvetítői, szerve­zői tevékenységét lapunk már számos alkalommal méltatta. Húsvé­ti számunkban (ÉVID, 2004. április 8.) egy addig publikálatlan írá­sának közlésével lapunk részéről meghirdettük és meg is nyitottuk az Einczinger-emlékévet: hamarosan ő is, meg az Esztergom és Vidé­ke is egyaránt 125 évesek lesznek. Városunk e leghosszabb életű újságjának hasábjain Einczinger Ferenc - ismereteink szerint - először húsz évesen, egy helyi kiállí­tásról írt cikkével jelentkezett. Ettől kezdve lapunk állandó színte­révé vált sokoldalú munkásságának, amelynek idén kevésbé ismert irányait is igyekszünk dokumentálni. Legutóbb egy -1935 körül ké­szült - szakvéleményét közöltük a Szenttamási-kálvária szobrainak restaurálásáról. Most az első világháború idején indult helyi kezde­ményezést idézzük föl, amely egy hősi emlékmű felállítását célozta, szintén a Szenttamáson. Ennek is Einczinger volt az egyik tervko­vácsa és legfőbb szóvivője az Esztergom és Vidékében, 1916-1918 között. A szemelvényekkel szeretnénk még egyszer emlékeztetni a Magyar Hősök Napjára is (EV7D, 2004. május 27.). Ami pedig a kez­deményezés sorsát illeti, az híven követi a helyi hagyományokat: a megvalósulás - többszöri újrakezdéssel, módosítással - sok évet, né­ha évtizedet várat magára. (A Hévízi bástya falán elhelyezett első világháborús domborművet a 20-as évek elején avatták fel, a Hősök terére készült obeliszket pedig 1926-ban. Egy több mint tíz évvel lé­tező alapítvány ugyanitt képzelte el - szintén helyi közadakozásból - a második világháború hőseinek és áldozatainak emlékművét. Egyszer már a megterveztetéséig is eljutottak...) A majd félszázaddal ezelőtti nemes ügy anyagi megalapozását ­az egykorú sajtó tanúsága szerint - Bleszl Ferenc, a helyi Takarék­pénztár Rt. igazgatója vállalta. (Einczinger 1904-től a cég tisztvise­lője volt, 1945-ben ügyvezető igazgatóként innen vonult nyugdíjba.) Szintén Bleszl írta az itt közölt, 1919. június 2-án kelt levelet. Ez egyrészt jellemző adalékokkal szolgál a tanácsköztársaság politikai és hadi történéseiről, másrészt kétségtelenné teszi, hogy a várme­gyei munkás- és katonatanács által kibocsátott, 1919. június ^10-i keltezésű „szükségpénzek" tervezője Einczinger Ferenc volt. íme, művészi tehetségének ismét egy alig ismert, eleddig rejtőzködő meg­nyilvánulása. (Abban az értelemben is, hogy szerzőségére csak egy-egy egészen apró E-betűvel utal, mindkét „bankón" a baloldalt látható városi címer közelében.) A dokumentumok publikálási lehetőségéért Einczinger Ferenc Budapesten élő lányának és unokájának mondunk köszönetet. Nagyfalusi Tibor s o •CUO . ... ... Jen 4 fije**** ^toétó, mtAvHt '^(fioUoct^éc a*, * Jt+z^+jSÓ" ** ^ ynvt+fu, , /*H f* m f < ><- ^" -t. ^Yt x.-itL'^' _ Af^ÖL^ 1&£t**> Jet. st&-AC m/UÍVV'^I / / — «W fus sfat, Át'lt~ty</ ft«/oC> " " Utt MT&uO. r ty. L^-'^tt. t> WÍ í'. wy vt ESZTERGOMI PENZÍNTÉZEtDC aa utalvan/A m EGY KORONÁRA. íldl) Ö»7efl íTVríHtí WpüiuÍHterputtio rtbpéniTar-EylenjűfU'WrdíedFlmi h morhut feíiitírjain vtdífc liíílkwtrlcbnfll ItóftfVff­. Cszíergam. i?f9június^ttáo^ Al txltrym. pvuiniritM? dirftímnma f IZ+KaUJ^ KEITTO .KORONA ESZTERGOM! PENZÍNTEZETTK m UTALVÁNYA , m KETTŐ KORONARA Birij a»2f9 e« rwziTJrfpin 0 EÍÍ&JOTI &ia riírpí nTtdr- fizTe rgumi WmMttat r> ipa-^ank. rfiztfr^am yiúfti^ieiituü. rtátil WlftfVjf Qjtfffáilu Eizíírjom. HW Jwittjí JIi Bil/rjíro jWíiíiln/Iíi KE.TTÖ KORONA Emléket az elesett hősöknek Időtelen idők óta nem volt a ha­lál ily nagy úr a földön, mint napja­inkban. Vérző, vonagló emberszí­vekből hegyeket rakott már trónu­sa előtt. Mi, a front mögött élők a nagy vérözönből mentsük meg a jövő számára a megmenthetőt: a borza­lomból a dicsőség gondolatát, a fáj­dalomból a kegyelet érzését, az enyészetből az örökkévalóság álmát. (...) Mindannyiunkért, a vala­mennyiünk szívéhez nőtt hazáért elvérzett hős védőinek dicsőségtel­jes és fájdalmas emlékét sem az idő feledést hullató vén fája, se a kö­zöny futó sivár homokja ne fedhes­se ej soha! Égbe nyúló hatalmas emléket kívánunk emelni, az utánunk jö­vendők lelki épülésére, (...) Esztergom város, Esztergom vármegye és a házi ezred, a 26. gyalogezred elesett hős katonái­nak emlékét megörökítendő, egy­előre egy szűkebb körű bizottság van alakulóban városunkban, melynek tagjai Meszlényi Pál, Esz­tergom vármegye főispánja, Bleszl Ferenc, az esztergomi takarék­pénztár igazgatója, dr. Antőny Bé­la, Esztergom város polgármeste­re, Gróh István, az Országos Ma­gyar Iparművészeti Iskola tanára és számosan városunk vezérszere­pet vivő polgárai sorából. Az előkészítő bizottság egyik tagja a megindítandó mozgalom­ról jelentést tett dr. Csernoch Já­nos bíboros hercegprímásnak is, aki nagy érdeklődéssel vett tudo­mást a kegyeletes tervről. Einczinger Ferenc (EVID, 1916. május 25.) A hősök esztergomi emlékműve (...) A monumentális emlékmű a szenttamási hegyoldal déli részé­re, a legmagasabb pontra kerülne, és így a város legtöbb utcájáról, sőt messze távolról, így a vasútról és Dunáról egyaránt látható volna, egyben Esztergom város díszét ké­pezné. A nyilvános gyűjtés a ke­gyeletes célra ez ideig ugyan még nem indult meg (...) az esztergomi Takarékpénztár 5000 K-ás adomá­nyán kívül, egyesek és testületek a múlt évben már 1100 K-át adomá­nyoztak, ezekhez bátorkeszi Kobek Kornél főispán beiktatása alkal­mával 500 K-át, Bleszl Ferenc kirá­lyi tanácsos, takarékpénztári igaz­gató pedig a múlt napokban szin­tén 500 K-át adott és így ez ideig a kegyes célra már 7100 korona folyt be. Az elesett hősökhöz méltó im­pozáns emlékmű költsége azon­ban 100000 koronával van előirá­nyozva, és így a hazafias közönség áldozatkészségétől fog függni, va­jon a mű a tervezett méretekben megvalósítható lesz-e? (...) (EVID, 1918. március 24.) Hősök emlékének ügyéről E lapok hasábjain érintettük el­ső ízben (...) azt az eszmét, hogy a háború mártírjainak minden idők­re szóló hatalmas emlékművet kell emelnünk. (...) Még az év nyarán itt járván városunkban Gróh Ist­ván, az Iparművészeti iskola jelen­legi igazgatója, kit jelen sorok írója kalauzolt fel az emlékmű kisze­melt helyére, a Szenttamás hegy ormára, hogy a hely-adta körülmé­nyeknek megfelelőleg készíthesse el az építmény tervét, melyet a szűkebb körű előkészítő bizottság át is vett azóta. "dm* A JLUoO Tírrnt * éti^évtol 4****-fv-Jtít Jito tiUuArts, m*u & i^u**^'^ « -tt*^­üz Kztprqími pinzinlwlífe ^drfei twdn sdgára t pénzuTeluánfTöíiídl^áfe az Öiárafe MagvaTBanl? bosfyityfir? "-S^^^td babi wriB n migjetirúliím irwnyfbOc? )723~96 SZ. /'*> ijaaumjn't'ími a 1 E&zla^nüarmí^pi muéos \ uegretóbuot&óga: 4 ifinfini Ai pszln^ími pfnzmlrzetek )idrittVii;óii­sdqdni t penzuTali/on jTóIunl^ék az fodrok Mafyiríont baitj^iffirí -^KTvao ja [soboidrB B migfímilFÖn in)!RyR>c>o 09950 lg. E nemes cél érdekében mind­máig jelentősebb mozgalom nem lendült fel, a bizottság, melynek hivatása lenne az anyagiakat meg­szerezni és az emlékmű felállítha­tásának lehetőségét előmozdítani, máig meg sem alakult. A tárggyal egyes-egyedül eddig Bleszl Ferenc foglalkozott behatóbban, ki mai napig kezelte az e célra befolyt 7100 K adomány-összeget, meg­szerezte a létesítendő emlékmű helyének tulajdonjogát, több ki­sebb ház megvételével, és őrizte a Gróh-féle tervrajzot. Mivel pedig ezen munkásságának eredménye egy hírlapi közlemény által kisajá­títtatott, indítva érezte magát ar­ra, hogy a város polgármesteréhez intézett beadványában eddig vi­selt tisztségéről lemondjon, felkér­vén (...), hogy az eddig általa ke­zelt alapítvány- összeget és annak számadásait további kezelésre tőle vegye át. Kívánatos volna, hogy e magasztos cél megvalósulását a kisvárosi közöny ne hátráltassa; kívánatos volna, hogy a bizottság most már valóban s tényleg meg­alakulna (...). Einczinger Ferenc (EVID, 1918. március 31.) Sors Szólni kellene, de a szavak oly­kor alkalmatlanná válnak a szol­gálatra. Ha a gondolat valóban te­remtő erővel bír, akkor teremtése­im miért hiábavalóak? Örülnék, ha értenél! Ami bonyolult, gyak­ran egyetlen szállal indul, melyet aztán a lehetetlenségig összeku­szálunk, vagy mellé szövünk vala­mi silányat, oda nem illőt, méltat­lant. Hogy mi a méltó? Ami kiemel önmagunkból. Eltávolít az égig halmozott hibáktól. És amikor már mesze vagy mindentől, nem akarsz többé a hátad mögé nézni. Elmondok egy rövid történetet. Háború volt. A sovány, épp csak serdülő fiú megsebesült. Testére mindenütt vérrel átitatott sár ta­padt. Első pillantásra megállapít­hatatlan volt, hol érte őt lövedék. Fájdalom uralta minden porciká­ját. Menekült, megállnia nem sza­badott. Hátán a jó harminc évvel idősebb bajtárs, golyóval a tüdejé­ben. A nyurga kamasznak minden lépés megtételével egyre kevesebb esélye maradt a gyógyulásra. Az idősebb hörögve kérlelte, hogy menjen, hagyja hátra őt, gondoljon a túlélésre, az életre. A tizenéves még csak meg sem torpant. Az ap­jára emlékezett, aki már rég nem élt, meg a másikra, akit cipelt. Az Apára, akinek dolga százszor je­lentősebb, mint az ő, még meg sem álmodott jövője. A nem létező nem lehet jelentős. Nem szólt, nem félt. Félig-meddig még gyermeki értel­mével megértette, hogy neki ennyi jutott. Megmenti ezt az embert, mert ő nélkülözhetetlen, aztán be­végezheti. Nem érzett keserűsé­get, tiltakozást. Az alázattal meg­édesített sorsot érezte. A saját sor­sát tapintotta. Amikor már szinte elérte a cél­ját, egy újabb golyózápor a talajra terítette. Fogával száraz avart ha­rapott, nyelve a fekete föld nyirkos keserűjét ízlelte. Ekkor rémült meg. - Még ne! - kiáltotta. - Csak még néhány lépést! - kö­nyörgött nyüszítve. Úgy érzékelte, hogy teste szét­szaggatva vonaglik, minden csepp vére a külvilágé már. Kúszni pró­bált, vele a teher. Aztán semmi ­sötét szárnyalás odafent. Tizenöt esztendő elteltével, mi­kor bömbölő, újszülött fiát a fény felé emelte, akkor merte először kimondani: az ott nem az ő sorsa volt, hanem az öregé. Annyi, hogy testével védve őt, felfogja a meg­számlálhatatlan golyót. Ilyen egyszerű tévedni. Altkor, a vérben fuldokolva, a meg nem álmodott jövő egy pilla­nat alatt megteremtődött. Akkor és ott, amikor valaki kéretlenül át­adta a helyét. Varga Margit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents