Esztergom és Vidéke, 2003

2003-04-17 / 15-16. szám

2003. április 10. Esztergom és Vidéke 3 Esztergom - Budapest - Esztergo

m Néhány hete egy kedves tanár kollégámmal beszélgetve említettem, hogy aznap haza mentem volna, de valami közbejött és ezért nem utaztam el. O megkérdezte: „Ugye, az a haza: Esztergom?" Igen, választoltam: Esztergom. Később gondolkoztam el azon, hogy noha már hosszú évek óta elköltöztem a városból, mégis mindig azt mondom, hazamegyek, pedig egy nénikémen kívül nincs más rokon, akihez utazhatnék, s amikor beérek a városba az első utam a belvárosi temetőbe visz, de én ott is otthon érzem magam. A honvágy nagy úr. Az érzést csak azok ismerik, akik elkerültek gyerekkoruk színhelyéről, azaz hazulról. Mint esztergomiak, erről a hazáról és a hazával kapcsolatos egyéb gondolatokról beszélgettünk Kipke Tamással, az Új Ember főszerkesztő-helyettesével Budapesten, a Kossuth Lajos utcában lévő szerkesztőségben, egy szép, napsütéses délután és örültünk annak, hogy ily módon megismerkedhettünk. "a. Kedves Tamás! E percben is igazolódik, a mondás, hogy az „élet apró örömökből áll", mert bizony azzal jöttem, hogy megismerhessem egy újságíró kollégámat, aki szintén esztergomi, mint én, aki szintén elkerült évtizedek óta a városból, mint én, és aki, ha Esztergomba utazik, ugyan olyan szeretettel teszi, mint én. Nem a város szülötte. Elmesélné, hogy Ön és a családja hogyan került Esztergomba ? - Esztergominak vallom magam, anélkül, hogy Esztergomban laknék. Tizennyolc éves koromig éltem ott. Azt szokták mondani, hogy három éves koráig érik az embert a leginkább meghatározó, a személyiséget formázó élmények. Én hatszor ennyi időt éltem ott, úgy hogy tele vagyok Esztergommal. Valóban nem ott születtem, de ott eszméltem. Egyéves koromban kerültem a városba. Szüleim Fehérvár környékéről keveredtek oda az '50-es évek elején, ahová meg éppen Egerből, illetve Kassáról vezetett az útjuk. Édesapám felvidéki volt, édesanyám pedig egri. A család egyébként a Kárpát-medence minden irányából fókuszálódott erre felé. Ükanyám Ruszkabányán írta a naplóját 1848-49-ben. Ebben arról ír, hogy a menekülő Bem tábornokot segítik a menekülésben a török megszállás alatt lévő Vidin irányába. Másik ükapám Nyitrán volt üveges, illetve bádogos mester. Szóval minden irányban szét van szóródva a család. Az ükanyám naplója németül íródott és valószínűleg, ha az ükapámtól fennmaradt volna napló, az is német nyelvű lett volna. Én azért magyarnak érzem magam. Ok is mélységesen magyar érzelműek voltak. Ükanyámat talán azért is említem, mert igen csak foglalkoztat a személye. Egy családregényt szeretnék írni, ha idő és energia jut rá és ez az ő naplójából fog kiindulni. "s. Tanulmányai? Újságírói tevékenysége? - Iskoláimat Esztergomban végeztem. Ez eléggé meghatározó volt. Az általános iskola is részben, még inkább a gimnázium. A ferenceseknél érettségiztem, ahol a magyar tanárom, Máté Teodóz atya volt igazán meghatározó személyiség az életemben. Őt azóta atyai barátként tisztelem és szeretem. Tulajdonképpen a mai kenyérkereső foglalkozásomat is ennek a jó ferences atyának köszönhetem. Amikor itt fiatalítani akartak az újságnál, akkor a főszerkesztő körbejárta az akkori nyolc egyházi iskolát és érdeklődött, hogy nem végzett-e valaki olyan fiatalember a közelmúltban, aki esetleg kedvet érezhetne a katolikus újságíráshoz? Engem ajánlott ez a kedves tanárom. De akkor én már valami más úton kapcsolatban voltam az Új Emberrel. Verseket küldtem be. Más szerkesztőségekbe is küldtem, de egyedül az Új Embertől válaszoltak tisztességes hangon, hogy miért nem fogják őket közölni. Ekkor nagyon jó barátság alakult ki az akkori egyik szerkesztővel, Vasadi Péterrel, aki azóta szintén amolyan atyai barátom és sok évig kollégám volt. Ezen a két úton keveredtem tulajdonképpen az Új Emberhez. Igaz, volt némi kerülő, mert úgy jöttem Budapestre, hogy az Ybl Építőipari Műszaki Főiskolán kezdtem el a tanulmányaimat, ez azonban nem tartott sokáig. 1973. március l-jén léptem be az Új Ember szerkesztőségébe, tehát harminc éve dolgozom itt. Ez egy elég hosszú és érdekes korszak volt a magyar egyház és az egész ország életében, úgy hogy azt mondhatom: sok mindennek voltam tanúja valamilyen mértékig. Végül munka mellett végeztem el a bölcsészkart magyar-népművelés szakon. Az egyetem is nagyon izgalmas időszak volt. Kiváló emberekkel sikerült megismerkednem részint a tanárok közül, részint az évfolyamtársak köréből, akik közt több József Attila-díjas író van: Krasznahorkai László, Körmendi Lajos, hogy csak kettőjüket említsem hirtelenjében. ís. Milyen irányt vett irodalmi pályafutása ? - Az írás megmaradt nekem. Majdnem mindenki foglalkozik versírással kamasz korában. Megfelelő személyiségfejlődés esetén ez elmarad egy idő után. Van, akinél nem maradt el. Én ezek közé tartozom. De a versekről hamar kiderült, hogy nem az én világom, ekkor az újságírás mellett a szépprózával kezdtem el foglalkozni, ami lassan íródott és még lassabbanjelent meg. 1990-ben már kész volt az első könyvem - sőt '89-ben -, megjárt számtalan kiadót, mire 1995 karácsonyára sikerült kiadatni a Lélektükör című novellafüzér-kötetet. A következő könyv pedig 2000 karácsonyára jelent meg. Az is már '92-ben elkezdett íródni. Annál kevesebbet kellett várni a megjelentetésére. Ez utóbbi könyv némiképpen esztergomi vonatkozású is, hiszen Roncshíd a címe, és a címlapon is fel lehet ismerni azt a hidat, amely már nincs. Ezzel együtt nem Észtergomról szól a könyv, és ami a könyvben megfogalmazódik, bár többen megpróbáltak azonosítani figurákat, ez igazából nem működik. Nem kulcsregényről van szó. Inkább azt mondanám: jóllehet, hasonlítok a jó Istenre, mert tőle tudom, ahogy a Bibliában írva van: „Az Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve", de azért a különbségek is szembe szökőek. Én nem tudok semmiből teremteni, úgyhogy nekem szükségem volt arra, hogy egy-egy arcvonást, egy-egy figurának valamilyen karakterét, valami valós emlékképet megragadva próbáljam elmondani azt, amit el szeretnék mondani arról a Vízivárosról, amely néven a város a könyvben szerepel. Voltak, akik engem is azonosítottak a könyvnek az egyik szereplőjével, de ez végképp nem igaz, csupán annyiban, hogy magamtól is kölcsönöztem tulajdonképpen egy-két vonást. Nem az életem rajza ez a könyv, inkább a világom képe. Tulajdonképpen az összes szereplő inkább én vagyok, és nem az egyik szereplője. "a. Miről szól a regény ? - Szintén egy valós figura láttán kezdtem gondolkodni egy megnyomorult emberről és az ő életútját próbáltam elképzelni. Lett belőle egy magyarországi kántortanító, akinek az életéhez szintén sok valós elemet sikerült innen-onnan - riport útjaimból is - összeszedegetni. Aztán, ahogy kezdtek fogalmazódni az oldalak, megjelent egy másik figura, egy fiatalember, aki ennek a kántortanítónak az életét kezdi megismerni, és egy cikksorozatot kezd írni róla a rendszerváltás lázában. És közben kiderül a számára, hogy egy átverés az egész. Azt hiszem, egy kicsit a rendszerváltás regényét írtam meg, hogy ezt mások is így látják-e - nem tudom. "Sí Újságíróként, véleménye szerint mit jelent ma magyarnak, közép-kelet európainak lenni ? - Mondtam, hogy az őseim német nyelven írták a naplóikat és német nyelven beszéltek, de Bemet támogatták, aki a magyar forradalom oldalán állt, így a családról kiderül számunkra az, hogy magyarnak lenni vállalást jelent. Tehát nem az a magyar, aki annak vallja magát, hanem, aki vállalja ennek a következményeit. Az apámat a Felvidéken - akkor első Csehszlovák Köztársaságnak hívták - tízéves korában kitiltották az összes gimnáziumból, mert március 15-én a diáktársainak tartott egy beszédet magyar nyelven, a magyar ügyek mellett. így aztán más irányba terelődött az élete. Magyarnak lenni tehát ma is vállalás kérdése - azt hiszem, mert valami feloldódóban van ma ebben az országban: ami magyar, ami magyar volt, ami jellegzetes volt, ami minket összeköt a múltunkkal. Pedig nem lehet múlt nélkül jelent csinálni. ís. Le Bon: A hazát védeni - ez egy nemzetnek azt jelenti: védeni múltját, jelenét, jövőjét. Számunkra milyen tanulságokat hordoz a múltunk ? - A nincs: van, nem múlt el. Szörnyű tévedésnek látom korunk gondolkodásában, hogy mintha úgy értelmeznék a dolgokat, hogy a jelen leváltja a múltat. Konfuciusz mondta: „Beszéld el nekem a múltat s megismerem belőle a jövőt". A jelen nem váltja le a múltat, hanem a jelen azt summázza, összefoglalja, és méghozzá teszi a mostani pillanatot. Minden megvan. Tulajdonképpen énbennem éppen úgy megvan a kamasz gyerek. Nem múlt el, csak rárakódott néhány kiló és néhány év, de megvan. És ha az ember célirányosan emlékezik - hiszen az íráshoz erre gyakran van szükség akkor érzem, hogy megvan. Ez a múlt, azt hiszem, ugyanígy áll nemcsak a személyekre, hanem egy társadalom, egy közösség életére is. "a. Mit őriz ebből a generációk tudata? - A generációk tudata annyit, amennyire a generációkat az előző generációk megpróbálják emlékezésre késztetni. Eléggé felejtős, eléggé amnéziás időszakot élünk, amely nyilván abból is ered, hogy nem foglalkoznak sokan a múlttal, ezért felejtenek. Sándor Györgynek van egy gyönyörű mondata arról a negyven évről, amelyet már csak így emlegetünk, hogy „negyven év". így szól: „Az első generáció felejt, a második elfelejt, a harmadiknak már eszébe sem jut". Ez volt a szörnyű abban a bizonyos negyven évben. A legszörnyűbb talán az volt minden brutalitása mellett is, hogy nagyon sokáig tartott. Háromnemzedéknyi érték felejtődött el. Elfelejtődtek emberi gesztusok, és legalább ennyi, vagy még hosszabb ideig kell arra várnunk és dolgoznunk, hogy ezek valami módon visszatérjenek. "s. Herczég Ferenc írta: „Az ember a nemzetében önmagát szereti". Milyen szálakkal kötődik az egyén sorsa a nemzetéhez ? - Azt hiszem, nem lehet erre könnyen válaszolni, mert nem sokat tudunk mondani a levegőről, ha csak nem olvasunk utána: ugyanakkor abból élünk, levegőt veszünk, lélegzünk. Természetesnek vesszük azt, ami valójában nem is feltétlenül olyan magától értetődő. Légmentes térben rögtön kiderül, hogy miről van szó. Sütő András kérdezte egyszer, hogy: „Mi a haza?" és ő így fogalmazott: „A haza az apám sírja, az anyanyelvünk és ezeregy sérelmünk". Azt hiszem, hogy ez az ezeregy sérelem is ideköt minket, azt a tízmillió embert, aki kalandvágyból itt maradt ebben az országban, mindazok dacára, amik itt történtek. Mert úgy gondolták, ez a mi országunk, és menjenek el ők, akik elmentek, de jöttek helyettük mások. De mi még mindig itt vagyunk... "a. Magyar szakos tanárként, hogyan foglalná össze, hogy mi a haza fogalma napjaink valóságában ? - Erről lehet fennkölten és patetikusan is beszélni. Vannak pillanatok, amikor kell is - azt hiszem. Ugyanakkor ez egy nagyon intim kérdés is. Mi a haza? Ez majdnem olyan intim kérdés, mintha a szerelmünkről vagy az Istennel való kapcsolatunkról akarnánk beszélni. Ézek a legmélyebben érintik az embert. Nekem a haza például egy folyókanyarulat, egy platánfasor, egy latin mondat arany betűkkel a Dunára néző Bazilika nyugati homlokzatán - az első latin szavak voltak, amelyekről megtudtam, hogy mit jelentenek: „Que sursum sunt querite" „A feljebb valókat keressétek". A haza ilyenekből áll össze. Az apám sírjából, ami ott van Esztergomban, a saját, egész életemből. A körül a Várhegy körül például, ahol a magyar történelem, mint ország-történelem valahol megkezdődött. Ez a haza. Márai Sándor elment ebből az országból. Neki az anyanyelv volt a haza. Azt hiszem, legalább olyan jó magyar volt, mint mi, mert abban az anyanyelvben mint cseppben az egész tengert meg tudta fogni. Lehet, hogy nekünk nem egy csepp, hanem egy egész kanál jutott ebből. Hát akkor kanalazzuk bátran. Esztergom... - Amikor hazamegyek az édesanyámhoz Esztergomba, és meglátogatom az apám sírját, akkor én hazamegyek. Amikor onnan hazajövök a családomhoz, Budapestre, akkor is hazajövök. Ez a két haza együttműködik bennem. Sőt van egy harmadik város is még, ha már a hazánál tartunk, Székesfehérvár, ahol születtem. Ez három meghatározó városa a magyar történelemnek. Visszatérve Esztergomhoz, én azt hiszem, hogy még mindig ott élek, abban a városban, bár nem lakom ott. Anélkül, hogy össze akarnám hasonlítani magam - amitől az Isten óvjon James Joys-szal, róla mondták, hogy nem lakott Dublinban, de mindig Dublinről írt, mindig Dublinban élt, ott volt jelen. Hát bizonyos értelemben én is eléggé jelen vagyok így ebben a városban, amelyet persze magamban hordozok, és lehet, hogy ez nem százszázalékig és nem mindenben azonos azzal a várossal, amely ma éli a mindennapjait, de azt hiszem, hogy az Esztergomban lakóknak is van egy olyan Esztergomuk, mindnyájuknak, mindenkinek, amely csak az övék, amely elvehetetlen tőlük. Ahhoz nem kell elköltözni, hogy az ember valahol, ott belül hordja azt a várost, azt az otthont, amely csak az övé, és úgy csak az övé, hogy másnak nem jut kevesebb belőle. Városunk látványa és tisztasága ma - s valójában már évtizedek óta - sok kívánni valót hagy maga után. Milyennek szeretné látni Esztergomot ? - A harmincas évekből láttam egyszer egy képeslapot, ezen virágos volt Esztergom. Tényleg mindenhol virág volt, ahogy én a képeken láttam. Akkor tisztának és rendezettnek láttam ezt a várost. Hát ilyennek szeretném látni a jövőben. Hogy most nem ilyen, az összefügg azokkal az esztendőkkel, amelyekről e beszélgetésben már sok szót ejtettünk. Először nyilván az embernek magát kell tisztába tennie, kitakarítani a gondolatait, az érzéseit, és ebből következőn a környezet is ilyenné fog alakulni. a. Reméljük ... Kun Marianna