Esztergom és Vidéke, 2003

2003-11-13 / 45. szám

4 EszrsKgagQfrWÉB 2003. november 13. Hűmmel Rozália és kiállítása Két helyreigazítás Errare humánum est, in errore perseverare diabolicum: Tévedni emberi dolog, a tévedésben megmaradni ördögi - írta Seneca a Vitabeszédekben. Az érintettek (nem hivatalos) megkeresésére helyesbíteni szeretném két héttel ezelőtti lapszámunk (EVID 2003. október 30., 43. szám) egy-egy, általam írt cikkét, amelyben egyoldalú megítélés illetve félreértés miatt, elismerem, méltánytalanul gyakoroltam elítélő kritikát beszámolóimban az adott eseményekkel kapcsolatban. Az írásaimat ért vádak nemcsak megalapozottak, de tényszerűek is, ezért ezúton teszek kísérletet téves közléseim helyreigazítására. Az október 23-ai ünnepi eseményekről szóló összefoglalóban a Vármegyeháza dísztermében zajlott megemlékezésnél csupán a negatív benyomásaimat osztottam meg az olvasóközönséggel az Esztergomi Klubszínpad fellépését illetően. (Benyomásaim akkor, úgy tapasztaltam, találkoztak mások véleményével is - ezért bátorkodtam az általánosítás szintjén fogalmazni.) Tény, hogy a Klubszínpad előadása sok irodalmi anyagból, jól szerkesztett, hatásosan dramatizált formában lett összeállítva, sokszínű, gazdag élményanyagot visszaadó műsort láthatott, hallhatott az ünneplő közönség. (Természetesnek érezvén a magas színvonalat egy méltó megemlékezés alkalmával, ezeket a jellemzőket nem említettem írásomban.) Tény az is, hogy a műsort hosszabb, őszinte elismerésről tanúskodó taps követte, bizonyítva, hogy a versek, írások szerkesztése, előadása megragadta a hallgatóságot. Az értékelésemet messzemenően meghatározó szöveg, amelynek során mintegy a rádió hírbemondásait hallgatva értesülhettünk a forradalmi események krónikájáról (Fellobban a forradalom lángja címmel) - mint megtudtam - stílusának megfelelően volt gyors ütemű, az események egymásutánját, a felfokozott közhangulatot érzékeltetendő. És harmadsorban az is a tények közé tartozik, hogy az előadás után többen elismeréssel gratuláltak a szerkesztő-rendezőnek, Bakai Ferencnek azzal a megjegyzéssel, hogy az utóbbi évek legszínvonalasabb irodalmi megemlékezését látták. Tudomásomra jutott végül az, hogy a művek általam tapasztalt tagolatlan és érthetetlen előadása a terem rossz akusztikájának - ezek szerint - rossz helyválasztásomnak és az esetleg nem megfelelő hangosításnak volt betudható. (Talán ezt látszik igazolni az, hogy az alpolgármester úr mások által nehezen vagy rosszul hallott ünnepi beszédét magam viszont jól hallottam és értettem, ugyanarról a helyről.) * A másik helyreigazítás Az életutak iratai című kiállítás megnyitójához kötődik. A Komárom- Esztergom Megyei Levéltár igazgatója, Csombor Erzsébet köszöntő szavaiban, helyesbítve: azért fejezte ki örömét a megjelentek nagy száma miatt, mert a korai kiállításmegnyitási időpont, a péntek délután három órai kezdet miatt volt félő, hogy a megnyitó eseményre esetleg kevesen látogatnak el. E félreértés, elismerem, rossz fényt vetett a kiállítás megítélésére. Továbbra is fenntartom viszont álláspontomat a tárlat koncepciójának nem egészen érzékelhető következetes megvalósításával, többértelműségével kapcsolatban. Ez a kritika már szakmai jellegű, a kiállítás rendezését illeti, de a teljesség kedvéért itt és most egyetlen fontos érvvel alátámasztom véleményemet, hogy ne tűnhessen megítélésem alaptannak, esetleg rosszindulatúnak. Bár a kiállítás elején elhelyezett tájékoztató szöveg kiemeli a fő rendezési szempontokat, ezt maga a megvalósítás, a bemutatott anyag sokrétű összefüggésrendszere némiképp átszabja. Palkovies Károly kormánybiztos és Palkovies László alispán életének számos, a tárlat egészén végigvonuló dokumentuma például - különösen a végén, tehát eo ipso hangsúlyos helyen nem kelti, nem keltheti-e azt az érzetet, hogy a jelen kiállítás nekik is emléket kíván állítani? (Megjegyzendő, hogy a falakon szereplő fotódokumentumok a család levéltárából származnak, bár különösen itt, a befejezésnél ugyanakkor jelenkori fényképes illusztrációként is felfoghatók lennének, így is felfoghatók.) Az illető cikkekben érintett felektől tehát ezúton kérek bocsánatot elfogult, hibás tájékoztatásomért. Dixi et salvavi animam meam. Ennyivel tartoztam az igazságnak. Tisztelettel: Istvánffy Miklós Lábon adtak el bennünket, mint a vágómarhát - panaszolja kétségbeesetten verespataki (Rosia Montana) kalauzom, a nyugalmazott bányamérnök. A településen nagy a riadalom. Az Erdélyi Érchegység aranyban leggazdagabb lelőhelyét egy Nagybánya környékéről Kanadába elszármazott ember vette meg a román államtól. Verespatak közel hatszáz házát, templomait lerombolják, a völgyet s az azt határoló hegyeket felrobbantják, hogy értékes kőzetéből a ciánlúgozás módszerével termeljenek ki aranyat. A történelem léptékével mérve voltaképpen nem történik semmi rendkívüli: eltűnik egy település. Volt erre már példa számtalan. Tudjuk, semmi sem örök. A városok is, miként bármely szerves lény, picinyként születnek, sejtjeik gyarapodásával épülnek, megizmosodnak, tündökölnek, majd hervadni kezdenek, erejük elszivárog, végül pedig kimúlnak. Ez a folyamat a történelem. Nincs ebben semmi rendkívüli. Számos erdélyi városunk aggott el, s hanyatló ereje már a véget sejteti. Ezt még tudomásul vesszük, ám amikor a halál nem az élet természetes rendjéből következik, a tudomásulvétel megtorpan. Hisz élhetett volna még - mondjuk ilyenkor. Verespatak is élhetne még, ám az ítélet megszületett. A verdikt: kivégzés, robbantás általi halál. A halál oka: aranyláz, pénzsóvárság. * * * Az Erdélyi Érchegységben, Nagyváradtól száz kilométerre, a Királyhágón innen s a kapzsiságon túl, egy maroknyi völgyben, akárcsak Isten tenyerén, volt egyszer egy város. Bőkezű volt, adakozó. Tája szemet gyönyörködtetett, levegője a sápkórost is kivirította, ám egy nagy titkot A Körzeti televízió pár héttel ezelőtt közvetítette Kovács Ildikó beszélgetését Hűmmel Rozáliával. A Tündérkirálynő című műsor után gondolkodtam el magamban: ki ő? Mesemondó? Műfordító? Festőművész? Tündérkutató? Indológus? Vagy csupán - élethivatását önnön-választotta, ak^raterős, gazdaglelkű asszony? És „miért kóstolgatja Esztergomot"? Magyari Lajos erdélyi költő így fogalmazza „Csorna Sándor naplója" című versében az örök szentenciát: „Az utat én akartam, mert engem akart az Út!" Az utakat pedig, tudjuk az akarat és a tehetség határozza meg. A KTV riportja után pár nappal kezemre játszott a véletlen: a Vármúzeum pénztárában megláttam, s azonnal megvettem Rozália asszony „Világszép Tündér Ilonáját, az ősmagyar legendát", a gyönyörűen színes, mívesen festett képekkel- sor- és keretdíszekkel ékesített, kép- és szövegmagyarázatokkal ellátott könyvét. (Igazi karácsonyi ajándék és - bármely nemzetközi könyv-szépségversenyen megállná a helyét!) Ismertető előszavát Cséfalvay Pál kanonok írta. Zárófejezete pedig Ipolyi Arnoldról, az „ősvallás-kutató papról szól", akinek Magyar Mithológia című műve az összehasonlító mitológia-kutatás úttörő alkotása. Majd szemelvényeket olvashatunk az Aranykor Tündérkertjéről, külhoniakról is és „sajátunkról", Tündér Ilonáról. Nos, ezt a kutatást folytatja életútja alkotásaival Hűmmel Rozália. És, hogy miért Indiában? A Dobó Galéria novemberi tárlatnyitóján választ kaptunk valamennyi kérdésre. A kiállítást megnyitó R.C. Nair, Magyarország Inrejtegetett: mérhetetlenül gazdag volt. Ha a futkározó gyerek lába felverte a port, nyomában aranycsillámok röpködtek a levegőben, az eső utáni sárban caplatót, még ha le is mosta bakancsát, az sárgás színéből többé nem engedett. A településen már az ókortól folyik nemes- és színesfém-bányászat, a római korban a birodalom aranybányászatának legnagyobb központja. Első írásos említésének éve 1271. Ekkori birtokosa a gyulafehérvári káptalan. Bányáit hosszú időn át szász telepesek művelték. 1453-ban bányavárosi kiváltságot kap. A legenda szerint, mikor Mátyás Verespatakra látogatott, hogy össze ne sározza magát, lába elé aranyrögöket helyeztek. Martinuzzi Fráter György 1550-ben elűzte a szászokat, s helyükbe alföldi és temesvári magyarokat telepített, ezeket 1619-ben Bethlen Gábor felvidéki bányászokkal helyettesítette. Később a bányákat bezárták, majd mikor a 18. század elején újabb kitermelésbe kezdtek, egy korabeli szakdolgozat tanúsága szerint 57 591 kilogramm színaranyat találtak az Abrudbánya-Verespatak lelőhelyen. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején Európa leggazdagabb aranytermő vidékének számított. A városkát előbb 1784. november 7-én a Horea - Closca Crisan -féle parasztlázadás idején dúlták fel, majd 1849. május diai Nagykövetségének első tanácsosa (akit felesége, Usha is elkísért) nem csupán kiállítónk rendkívüli életútját, tehetségét és több művészeti ágban megtestesült alkotásait méltatta. Rendre felsorolta azon történelmi személyiségeket, akik „ide vagy oda felé" tartó útvonalon örökítették meg nevüket a két ország történelmében. Sorrendben: Körösi Csorna Sándor, Rabindranat Tagore, művészi kapcsolatainkban pedig a festőnők három nemzedéke: Amrita Sher, Sass Erzsébet és leánya, Brunner Erzsébet, valamint korunkban: Hűmmel Rozália. Művészi munkáját és tanulmányait 1979-ben kezdte Dél-Franciaországban. Itt és több európai városban állított ki, majd 1981-ben utazott Indiába, az Udaipur nevű volt királyvárosba, a régi szkíta hagyományokat őrző Napkirály városába. Járt Thaiföldön, Szingapúrban és a Bali-szigetén. India-ismerete, szeretete és tehetsége arra ösztönözte, az isz. előtti Rámájana című ősrégi eposzt új formában, mesekép-sorozatként juttassa el korunk legfiatalabb olvasóihoz. Képei a modern kor legjobb illusztrációi. 1998-ban Budapesten mutatkozott be képeivel. 1999-ben ugyancsak Budapesten adta ki „Ráma herceg és Szita hercegnő széplegendája" című könyvét, amely a szankszkrit irodalom gyöngyszeme. Lelki rokonságot és hasonlóságot észlelve a művekben, a cselekményekben és a hősök alakjaiban 1999-ben Bali-szigetén kezdte el az „Aranykor" magyar mitológiai sorozatát, melynek első része a „Tündér Ilona", művésznőnk 9-én Avram Iancu román felkelői magyar lakosságát gyilkolták le. A római korban a völgy fölé magasodva, a Várhegyen katonai helyőrség állott. Ennek köveit az idők során széthordták. Néhány római kori faragvány viszont a 12. században épült római katolikus templom falába építve még (!) megtekinthető. A római katolikusokon kívül az unitárius és a református kőtemplomban dicsérik az Urat magyar nyelven. A település lakosainak kilencven százaléka magyar hangzású nevet visel, ám legtöbbjük alig, vagy egyáltalán nem beszél magyarul. Kalauzom, kinek édesapja is itt nyugszik a verespataki temetőben, arra int, ha járókelőkkel találkozunk, csak román nyelven társalogjunk, a magyar szó itt megvetett és üldözendő, kellemetlensége származna egy ilyen ismeretségből. Pedig milyen eleven magyar élet volt itt valamikor! - mondja keserűen. Verespataknak ma közel hatszáz füstje van. Lakói közül több mint háromszázan a római katolikus templomba járnak, az unitárius egyháznak közel negyven, a reformátusénak csupán hét híve van. Isten dicsérete mindhárom templomban úgy történik, hogy a magyar nyelvű szövegrészeket elhangzásuk után románra fordítják, de az énekeket mindenki magyarul zengi. A temetőben járva tapasztalom, hogy a fejfákon a két leggya2000. évi, millenniumi ajándéka hazájának. A kiállításon nemcsak a két rege képi megvalósulását látjuk, hanem belső összefüggéseikre is rátalálunk. „Istenanyánk" kiállított táblaképéhez pedig megidézem Rozália asszony sorait: „... szerető együttérzése végtelen és íme, visszajött hozzánk, ahogy megígérte, hogy segítsen nekünk boldogságban és az örök élet fényében élni És Esztergom? Rozália asszony szakrális helynek tartja és gondolkodik. Lehet, hogy itt telepszik le? Jó lenne! Segítsük őt ebben az elhatározásában! Horváth Gáborné dr. koribb családnév a Gruber és a Székely. Az egyik sír mellett álló asszony, azon kevesek egyike, ki történetesen beszél még magyarul, meséli: - Rendre kilopták nevünkből a betűket, előbb egy ékezetet, aztán egy betűt, majd még egyet, és románná tettek. Ma már személyi igazolványában is a Sekel név szerepel. A „felszabadulás" után e páratlan szépségű és gazdagságú erdélyi település elveszítette városi rangját, bányáit, egyetlen tárna kivételével sorra bezárták, s már csak a hegyekből ide települő román parasztok saját zúzdái és aranymosói álltak. Úrrá lett az elhanyagoltság, az igénytelenség, a szegénység és a nyomor az időre bízta a rombolást. És most itt ólálkodik az észbontó reménytelenség, hogy azt a keveset is elveszítik. A település új tulajdonosa 64 nemzetközi bank támogatásával vásárolta meg Verespatakot, s ma tizennégy ügyvédi iroda a kitelepítéseken és a lakosság kártalanításán dolgozik. Jobb árat fizetnek házaikért, mintha maguk értékesítenék, de a kapott pénzből egy közeli kisvárosban, például Abrudbányán, Topánfalván vagy Belényesen már nem tudnak érte hasonló ingatlant vásárolni. Verespatak 1140 méter magasan fekszik, de a környező hegyek, amelyeket pár éve még fenyvesek borítottak, most robbantásoktól sebzetten, kopáran magasodnak a község fölé. Az arany megeszi az erdőt és felfalja a hegyet. * * * Ha dolga végeztével a bányavállalat elvonul innen, kevesek csillogásáért cserébe egy mélységesen mély gödröt hagy maga után, örökkön emlékeztetve a gyalázatra, amelyre korunk aranysóvár embere képes volt. Paizs Tibor (Szatmári Friss Újság) Az aranysóvárgás áíöozata Verespatak életével fizet gazdagságáért Akik látták Kertvárosban Kovács László Attila fotóművész kiállítását (Verespatak - az arany árnyékában), talán el sem hiszik, hogy ilyesmi a XXI. században megtörténhet. Mi sem hittük. Egykori szatmári kollégánkat megkértük tehát: látogasson el a helyszínre... Nos, ellátogatott.