Esztergom és Vidéke, 2003

2003-10-30 / 43. szám

248 2003. október 30. Harmonika-világverseny Párkányban és Esztergomban Az életutak iratai Új kiállítás a levéltár főépületében Az életutak iratai címmel nyílt kiállítás október 17-én a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltárában (KEMÖL), a Vörösmarty utcai főépületben. A levéltár korábbi tárlatai között egyaránt szerepelt már helytörténeti jellegű (térképkiállítás tavaly ősszel), illetve az iratképzés ezer évét bemutató oklevéltani kiállítás (2001-ben, írásba zárt történelem címmel). A mostani alkalommal az értékes történeti tartalom és a jellegzetes iratformák egyszerre, azonos súllyal történő bemutatására történt kísérlet. Nemcsak helytörténeti szempontból értékes dokumentumokkal találkozhat, de egyben az archiválás jelentőségéről is képet kaphat a látogató. A kiállításmegnyitón először Csombor Erzsébet, a KEMÖL igazgatója köszöntötte a megjelenteket és örömét fejezte ki a résztvevők nagy száma miatt. (Félő volt ugyanis, hogy tárlatuk kis mértékben tart igényt a közérdeklődésre.) A kiállítást Bakai Márton hegedűszólóját követően Kerti Katalin, a Komárom-Esztergom Megyei Közgyűlés alelnöke nyitotta meg. Beszédében érintette mindazokat a problémaköröket, amelyeket felvet a jelen tárlat anyaga, az archívumok széles körű munkájától, feladataitól kezdve a családi levéltárak fenntartásának, megőrzésének szükségességéig. A megnyitó rendezvényt családias hangulatú fogadás zárta. A kiállításon hivatalos és személyes iratok, dokumentumok jelzik egy-egy emberi életkor, jelentős családi esemény köré csoportosítva, hogy a bejegyzések és okmányok végigkísérik az életutat a születéstől a halálig. Általuk a Palkovics-családból különösen két életpálya rajzolódik ki: ifjabb Palkovics Károly kormánybiztos, vármegyei alispáné (akinek emlékét a Honvéd-temetőben obeliszkje őrzi, de az ő nevét viseli a levéltár kiállítóhelyisége is) és Palkovics László vármegyei alispáné (akiről a Palkovics-padot elnevezték a Nagy-Duna partján). A KEMÖL-ben őrzött másik legjelentősebb családi levéltár, a Palásthy-család dokumentumai a bejárattal szemben, kiemeltebb helyen mutatnak példát az iratképzés évszázados szokására, 13-14. századi (!) oklevelekkel igazolva ezt. Míg tehát a Palkovicsok a 19-20. század emberének életéről adnak képet, az életpályához kapcsolva az emlékeket, a Palásthy-anyag az egymást követő emberöltők változására hívja fel a figyelmet - különösen a leszármazási tábla segítségével. Ahol viszont hiányoznak a megfelelő iratok a családi forrásból, ott hasonlókkal pótolták ezeket a kiállítás rendezői, akár az 1980-as évekig előreszaladva. A sokféle dokumentum - ami eleve két, egymástól független nemesi családhoz tartozik - a kis térben elhelyezve nehezen teszi felismerhetővé a kiállítás elméleti megalkotóinak eredeti szándékát, pontosabban ennek összetett voltát jelzi. Nem is alakul, nem is alakulhat ki ennek megfelelően egységes benyomás a bemutatott anyagról, ami nem kevéssé zavarhatja a látogatókat. Egyéni életpályák a Palkovicsés Palásthy-levéltárak dokumentumai tükrében; Nemesi sorsok emlékei a családi levéltárakban; Az életünket végigkísérő iratok ilyen és sok hasonló, egymást némiképp átfedő címmel lehetne jellemezni a kiállítást, de nem dönthető el egyértelműen, melyik cím, melyik szempont létjogosultsága erősebb. A tárlat rendezői nem jelezték alcímmel sem, merre kívánják terelni a látogatók figyelmét, talán nem akarták befolyásolni a kedve szerinti szemlélődésben. így a KEMÖL szempontjából vélhetően a legfontosabb szempontra, a családi levéltárak (a befolyásos személyiségek, kiemelkedő tevékenységet folytató tisztségviselők, művészek, sportolók esetében különösen) jelentős forrásértékére kevesebb fény vetül. Pedig ezek megőrzése és megfelelő kezelése nemcsak az illető család, de a történészek számára is fontos. Annál is inkább, mert a történettudomány egy fiatal ágában, a mikrotörténelemben éppen a személyes történésekre kerül át a hangsúly a nagypolitikai folyamatok helyett. Sokféle felismeréssel válhat gazdagabbá az, aki megtekinti a kiállítás anyagát. (im) Akinek kedve tartotta a világ élvonalába tartozó fiatal tangóharmonika-művészeket megismerni, aki kíváncsi volt a jelenkori művészi elvárásokra ezen a téren vagy akár csak szeretett volna részese lenni egy rangos nemzetközi zenei rendezvénynek, nem kerülhette el az elmúlt héten kínálkozó programok valamelyikét. London (2001) és Koppenhága (2002) után idén Párkány és Esztergom adott otthont az 56. Coupe Mondiale Harmonika Világversenynek. A rendezvény október 20-25. között zajlott a két testvérvárosban, 26-án pedig a Pesti Vígadóban gálakoncerttel zárult. A Világverseny 1935 óta tartó, hosszú történetében ez volt az első, amelyet Magyarországon rendeztek meg. A mostani esemény annyiban is eltért az előzőektől, hogy ez alkalommal két országban (a hét elején a szlovák, második felében a magyar oldalon) folytak a versenyek. A nyitókoncertre (a Pozsonyi Konzervatórium Szimfonikus Zenekarának fellépésével) még testvérvárosunkban, a díjkiosztásra már Esztergomban került sor. Esztergom és Párkány a közte nemrég újjáépült híd szimbólum-értéke miatt került a szervezők látószögébe, s a zene hídhoz hasonló, határokon átnyúló, emberekét és népeket összekötő jellege indokolta a két város mellett való döntést. A világ minden tájáról egybesereglett harmonikaművészek - a benevezettek eredetileg a világ 240 országát képviselték! - napközben a Párkányi Művelődési Központ Hangversenytermében, később az esztergomi Zeneiskolában és a Vármegyeháza dísztermében mérték össze tudásukat a különböző kategóriák szerinti versenyben. A napot minden este egy-egy koncert zárta, különböző, rangos előadóművészekkel. A berlini MILONGA TRISTE jazztangó együttes mellett városunkban lépett színpadra Orosz Zoltán harmonikaművész, a. Pódium Duó és a Budapest Harmonika Trió is. Ezeket a koncerteket, csakúgy mint a díjkiosztót, a versenyeken általában tapasztalható időeltolódás jellemezte; nem volt ritka a fél vagy egyórás késés sem. A világszínvonalat az előadások garantálták, de a szervezés még több kívánnivalót hagyott maga után: a későbbi kezdések mellett ugyanis (szó szerint) meg kellett küzdeni a helyigény okozta nehézségekkel is. (Talán a helyhiány, esetleg a magasnak tartott jegyárak miatt kevés ismerős arccal, esztergomi vagy környékbeli érdeklődővel lehetett találkozni esténként a koncertteremben.) A Világversenyt magyar részről szervező, 2000-ben alakult Magyar Harmonika Társaság ennek ellenére eredményesen bonyolította le a rendezvényt, a koncertek pedig mindenért kárpótolták az esetleg méltatlankodó nézőket, hallgatókat. A záró díszelőadást már a Pesti Vígadó hangversenytermében tartották, vasárnap. Ezen Igor Dibak nyitókoncerten előadott darabján kívül elhangzott Hollós Máté (Erkel-, Bartók-, és Pásztory-díjas zeneszerző) harmonikaművének ősbemutatója is. A fellépők között köszöntötték Tabányi Mihály világhírű magyar harmonikaművészt, Pege Aladár Kossuth-díjas nagybőgő-művészt, Alexander Poeluevet, a tavalyi világverseny győztesét, és természetesen az idei kategóriagyőzteseket. (Idén a kupát a díjkiosztón is fergeteges sikert arató Nyikolaj Szivcsuk hódította el.) A világraszóló zenei esemény méltó befejezést nyert ezáltal, s reméljük, hogy az előtte eltelt hét is hasonló érzéseket keltett a rendezőkben, résztvevőkben egyaránt. (sms) * * * Nem választott szerencsés időpontot az a Németországból érkezett száztagú énekkar, amely október 22-én, az esti szentmise keretében lépett fel a Belvárosi plébániatemplomban, hiszen a város zenekedvelő közönsége a hét folyamán a harmonika világverseny párkányi, és esztergomi koncertjeit látogathatta (volna) szorgalmasan. A vokális zenére vágyók így is szép számmal gyűltek egybe, megtöltve a templom padjait. A kórus élén a Magyar Rádió és Televízió énekkarának karnagya, Strausz Kálmán állt. A liturgiát követő, meghirdetett koncert azonban két-három szám eléneklése után véget ért, a hívek és a közönség legnagyobb meglepetésére és sajnálatára. - A 60. évében járó, halkszavú, csendes művészember rácáfol jelenkorunk harsány, már-már vásárian hivalkodó magamutogatására. Szívós munkával, következetes alkotóévek küzdelmei után jutott el a mai nap ünnepélyes pillanatáig, hogy bemutassa alkotását - igazán méltó keretek között szeretett városa közönségének. Megszerezte a szakmai hitelt nem könnyedén osztó kollégák és a művészközösség elismerését. A tájfestészet a képzőművészet egyik legtitkosabb területe, hiszen a vászonra, a fára, a papírra vetülő természeti kép megcsodálható produkció. A tájkép - minden jó kép - önmagunkhoz kalauzol el. Festőt, közönséget egyaránt. A lélek vidékére. Az alkotó a rejtőzködőt, a megfoghatatlant keresi, miként Nagy László is. Tájai nem a szépelgő természetutánzás jegyében születnek, hanem magukban hordozzák azt a különös szellemiséget, mely művészetét kiemeli az átlagból... *** Nagy László festményeit Jónás Zsigmond népművelő rendezte tárlattá. A képek az idény utolsó vármúzeumi kiállításán november 9-éig tekinthetők meg, hétfő kivételével naponta 10 és 16 óra között. Jó szívvel ajánljuk a művészetpártolók figyelmébe! Mai számunkkal új hélytörténeti sorozatot indítunk, Kaposi Endre: Mozi Esztergomban című tanulmányát közöljük. Olvassa Ön is hétről hétre az EIÍLSIW í-i'O mJ k |ű í hetilapot, az esztergomi polgárság lapját! Nagy László festményei a Rondellában (P.) E hónap közepén nyílt meg Nagy Lászlónak, a jeles esztergomi festőművésznek az utóbbi évek terméséből rendezett kiállítása. A 45 alkotás java része akril- és pasztellkép, de találunk közöttük nagyméretű olajképeket is. Nagy László 45 éve él és alkot városunkban. Jó évtizede résztvevője a híres Mártélyi Szabadiskolának, három éve választották a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) tagjának, résztvevője a szlovákiai Nemzetközi Grafikai Társulásnak és egyik alapítója az Esztergomi Művészek Céhének. Esztergomon kívül kiállított már Hódmezővásárhelyen, Szentendrén, Tatabányán, Pilismaróton, Szőgyénben. Az utóbbi évben Olaszországban az Europasztellen, Szentpétervár ott és Nizzában nemzetközi kollektív kiállításokon szerepelt. A megnyitó közönségének Kántor János művésztanár mutatta be Nagy László munkásságát: