Esztergom és Vidéke, 2003

2003-10-30 / 43. szám

6 2003. október 30. 5 ,Ujjé!" avagy utószó egy „felfedezéshez" •MM Apukám házat épít. Először a kéményt, borzasztó nagy füsttel. Aztán a ház tetejét. Azután aztán az ablakokat, nem látunk át rajtuk, olyan feketék, csak a falakon látunk keresztül, mivel még nincsenek. De meg kell építeni a falakat is, meg a szobákat külön-külön. Mikor a ház leér a földig, apukám azt mondja: Ujjé! Weöres Sándor: a Kisfiúk témáira című ciklusból Még október 9-én egy baráti telefonnal kértek: 13-án nyissam meg Schrődl Herbert tárlatát a Dobó gimnázium galériájában. Szokatlan volt a helyzet, hiszen az alkotót és/vagy műveit egyáltalán nem ismertem. Eletünkben először 11-én találkoztunk és beszélgettünk a kiállítás helyszínén, miközben ő festményeinek szabott rendet, és akasztgatta helyükre a paravánokon. így szavai és képei együtt hamar elvezettek az első „felfedezéshez": valójában nagyon ismerős nekem ez az életút! Leginkább a több éve Ausztriában élő Czirok Ferencéhez hasonló, akiről 1998 óta többször is írtam lapunkban, és a Dobóban utoljára éppen az ő kiállításán mondtam megnyitót. Felmenőik sorában mindketten „gyanúsíthatnak" egy-egy nagyapát a művészi irányultság genetikai örökhagyójaként. Schrődl Herbert az apait, aki a múlt század elején rohamosan fejlődő fővárosunkba Ausztriából települt át. (Innen a - kétszeresen is - „németes" név.) Ennél persze sokkal inkább alapvető szocializációjuk hasonlósága: az ti., hogy autodidakták. Vagyis tehetségük kibontakoztatására csak az önképzésben nyílott út előttük. Szükségszerű tehát, hogy nem lehetett akadálymentesen folyamatos. Mindkettőjük esetében: két alkotói szakaszra vált, köztük több évtizedes megszakítással. Schrődl (is) gyermekkorától mutogatta „oroszlánkörmeit", megpróbálkozott a képzőművészeti gimnáziummal. Tehetségesnek mondták, de nagy volt a túljelentkezés. Maradt a „normál" gimnázium, aztán az sem: 16 évesen munkába kellett állnia. Az Állami Pénzverdében fémnyomó szakmunkásnak tanult ki, közben esti tagozaton az érettségit is letette. 1972-től a Magyar Posta dekorációs műhelyében dolgozott, aminek címfestői bizonyítványát köszönheti. Kétszer is - 1973-ban és 74-ben - „nekivágott" a Képző- és Iparművészeti Főiskola felvételijének. (Az eredményt lásd fentebb.) 1980 táján abbahagyta a festést, de sokat fotózott. Eltelt több mint két évtized, a Postánál pedig majdnem három, amikor 2001-ben - a dekorációs részleget megszüntetvén - „átszervezték" őt munkanélkülivé. Azóta - „feltámadt" festőként - többet dolgozik, mint bármikor, és életében először csakis magának. (Persze a közönségnek is, de hogy ebből meg nem él, azt ő is, családi támogatói is jól tudják...) Idén januárban Budapesten volt élete első egyéni kiállítása, júniusban az 50. születésnapja. Második - a „vidéki" - bemutatkozásának színhelyéül Esztergomot választotta. (Nem véletlenül, ugyanis 1978-tól városunkhoz is fűzi egy - jó ideig szoros - személyes kapcsolat. Erről a tárlat néhány festménye is tanúskodik, jól ismert városképi motívumokkal.) Mindkét „korszakából" hozott műveket. Az elsőből szinte csupa tájképet: főként fák, vizek kék-zöld színvilágban tartott kompozícióit. Ami az újrakezdést illeti, a hátsó főfal paravánjain csendéletekben bizonyítja - magának és a nézőknek egyaránt -, hogy természetelvű festőként is „továbbképzi" magát: terítők redőzetén, harapni valóan érett almákon, kancsókon oszt el fényeket-árnyakat műtermi alapossággal, de mellőzve a fényképszerűén aprólékos részleteket. Látszik, hogy kezdettől fogva legfőbb erénye a konstrukciós erő, amely a tisztán festői nyelv „szavait" - formákat, színeket - „mondatokká" képes építeni. A külső látvány ábrázolásából csak annyit őrizve meg, amennyit benső világunk kifejezéséhez lényegesnek ítél. Ahogy a 19. század vége óta - a fényképezés és filmezés térnyerésének hatására is - minden ún. „modernista" törekvés, így a mi munkanélkülink is ebben az irányban munkálkodik. Belülről kifelé szabadítja fel magát. Hogy 2001-től újrakezdve, egyre tudatosabb önműveléssel, egyre elmélyültebb ösztönösséggel: ezt meggyőzően igazolják expresszív-konstruktív, illetve szimbolikus-szürreális festményei (Nárcisz, Kirándulás, Fürdőzők 1-6., Vizitáció 1-5., Természet). Másként költői egyszerűséggel, Weöres Sándorral - szólván: van már néhány saját „háza", amely gyermeki „tervszerűséggel" készült. Mindegyik „leér a földig", de csak úgy mellékesen, miután az „égivel" tetőződött... A bejárattal szemben, a főfalon hat kép: szerintem ezekből néz ránk a leginkább otthonos „háztulajdonosként". A témák, a figurák is a gyermekvilágból valók (Korcsolyázók, Labda, Roller, Ugrókötél, Kockázok, Lepkefogó). Erős vonalakkal határolt, szegletes és köríves formák, tiszta színekkel kitöltve, őszinte derűt sugárzó egyensúlyban. Mintha olyan kifestőkönyvet lapoznánk, amelynek „képírója" egy zseniális kisgyermek. Meglehet, elfogult vagyok, de hát szeretem az effajta, mesterien mesterkéletlen „zsenialitást". Még inkább, ha egy „félévszázados" újrakezdő és folytatásra elszánt „önképzőben" testesül meg. Kiváltképp, hogy olyanban, aki szóban és írásban pusztán „festőnek" nevezi magát. A „művész" toldalékot a mi ízlésünkre, megítélésünkre hagyja. Szerintem már van amire joggal lehet ilyen szerény... És számomra éppen ez volt az igazi felfedezés: 13-án - mondhatnám - „festőt avathattam". Ám jobban illik ide - Weöres kisfiúival és Schrődl Herbert legjava képeivel szólván - csak ennyi: Ujjé! A kiállítás ezen a hétvégén még megtekinthető a Dobó galériájában. Nagyfalusi Tibor Szülő-nevelő-diák találkozó Móringer Lajos, a Kolping Katolikus Szakiskola oktatója a következőkről tájékoztatta lapunkat: - Nagyszerű ötletet valósítottunk meg a Kolping Katolikus Szakiskolában.' Egy októberi délutánra az iskola igazgatója meghívta tanítványait szüleikkel együtt egy közös beszélgetésre, bízva a találkozás eredményességében. A tanulók szép műsorral, versekkel, énekszámokkal köszöntötték a megjelent szülőket és tanáraikat. Ezt követően az igazgató részletes tájékoztatást adott az iskola munkájáról, feladatairól, terveiről, lehetőségeiről, összefoglalva az alapítástól eltelt tíz év fontosabb eseményeit. Az összejövetel ezután meghitt beszélgetéssel folytatódott, melynek végén a vendégek elégedetten távoztak. Bízunk abban, hogy ez a találkozó hagyománnyá válik és eredményesebb lesz a tanulók fejlődésére, nevelésére - fejezte be mondandóját Móringer Lajos. (nagy) Köszönjük az 1 százalékot! Az „ARS MUSICA" Esztergomi Monteverdi Kórus Egyesület köszönetet mond mindazoknak, akik a 2002. évi jövedelemadójuk 1 %-át az énekkar javára ajánlották fel. Az átutalt 272 743 Ft-ot a kórus - más forrásokkal együtt - a hazai és a külföldi szerepléseivel összefüggő utazási költségek fedezésére fordította. Verespatak „Az arany árnyékában Kovács László Attila sepsiszentgyörgyi fotográfus kiállítása Az őszi-téli szezon első kiállítása nyílt meg Kertvárosban október 10-én a Féja Géza Közösségi Házban. Kovács László Attila sepsiszentgyörgyi fotós Verespatakot bemutató 41 darab, komor hangulatot közvetítő 30 x 40 cm-es, keretezett képei kerültek a falra. (Ez az anyag szeptember 5-étől látható volt a Zöld Házban is.) A megjelenteket Tóth Tamás, a Közösségi Ház igazgatója üdvözölte, majd Bajkó Sándor képviselő nyitotta meg a kiállítást, és ajánlotta az érdeklődők figyelmébe. A képek mellett olvasható ismertetőből a következőket tudtuk meg: Verespatak az erdélyi Alsó-fehér vármegyében, Abrudbánya közelében fekvő sokszáz éves település. A római idők óta bányásznak itt aranyat, aranybányavájatokat találtak Verespatak környékén is. Egy román-kanadai vegyes vállalat bejelentette, hogy Európa legnagyobb aranymezőjére bukkantak Verespatak térségében. A cég nemrég bejelentette, hogy az aranymező feltárása miatt le kívánja rombolni a község jelentős részét. A földalatti bányászat helyett ugyanis óriási krátereket robbantana a falu helyén és abból ciánvegyülettel mosná ki az aranyat. A tervezett külszíni bánya elnyelné a múlt emlékeit, a falurombolás folytán elűzné a falu lakóit, a bánya állandó környezeti pusztítást és veszélyt jelentene a környék, Abrudbánya, a Maros völgye, a Tisza alsó folyása mentén lévő településekre... A kiállított képek portrékat, tájakat, pusztuló, romos épületeket örökít meg az utókor számára. A tárlat megnyitásán Száz Magdolna - férje zenei kíséretével - székely népdalokat és a Honfoglalás című dalt, zárásként pedig a Székely Himnuszt adta elő. Nagy Tibor Jgy éltek eleink - hajdanvolt hétköznapok...' A követésre méltó néhai ideálok (Kultsár István, Takáts Sándor, id. Szinnyei József) és a példát teremtően vasszorgalmú „serény egykori kollegák" (Alapi Gyula, Baranyay József) mintát adó, gazdagon és maradandóan friss gyűjteményei után (Castrum könyvek) a néhány esztendeje visszavonult esztergomi levéltárépítő, majd -igazgató, Ortutay András három évtizeden keresztül folyamatos históriai, javarészben EsztergomKomárom-Tatabánya háromszögének hely-, közigazgatás és társadalomtörténetére figyelmező tanulmányainak és ezeknél kurtább esszéinek szűken mért, csendesen adagolt válogatása jelent meg pár napja, a kitűnő sorozat legújabb köteteként. Vajh van-e avatottabb, értőbb ismerője egy város, egy vármegye történelmének, múltbéli eseményeinek annál, aki önnön maga a múlt írott forrásainak gondozója?... " - kérdezi a kötet bevezetőjében, „a szerző tiszteletére" megszólaló pályatárs, Gecsényi Lajos, a Magyar Országos Levéltár főigaz-, gatója. A felelet minden imént említett alkotó munkásságára tekintően egyformán nyilvánvaló: ilyféle aligha lehet. Az L. Balogh Béni által válogatott és szerkesztett gyűjtemény akár „a tartomány" történeti kényszeréből adódóan hosszabbrövidebb históriai feltárások és búvárlatok tematikus rendbe szorított mustrája, hiszen az esztergomi Állami Levéltárba 1967-ben került alkotó érdeklődését elsősorban a közelében őrzött, nem ritkán általa meghatározott, egy tágasabb horizontról szemlélhető dokumentációs anyag mikrovilága ébreszthette fel és tarthatta melegen, elemző figyelmét a részletekben megbúvó történetibb egész irányította s szélesebb sodrású históriai folyamatok felmutatása felé. Nagy forrásismerettel és elmélyülten foglalkozott a környék török kori, majd ezt követő kisvilága gyakorta végzetes eseményeivel, berendezkedésével, hőseinek és népének sorsával a kényszer béklyóiban. A későbbi békésebb városfejlődés társadalom- és közigazgatás-történetével a csendesedő századok során. A megyei és városi hivatali adminisztráció erőszakolt és kevésbé kedvező új formáinak átalakításával a második világháború végét követően. Külön figyelmet érdemelnek az esztergomi zsidóság történetének, majd végzetének eseményeiről szóló tanulmányok, bár közülük a válogatásban csak kettő olvasható. Az apróbb-nagyobb közlések mondataiban visszatérően feltűnnek ismertebb hősök és gyakoribb családnevek pl. a török megszállás idejéből a Balassiak, Dobók, majd Bottyán János, akár Kucklander Ferenc báró környékbeli és városi tevékenysége az újabb háborúk idején. Megannyi ismerős - az ajándék névmutató pontosan eligazít. Az 1945 utáni „sajátos közigazgatás-szervezés" idejéből két, talán kevésbé ismert egyéniség, Pákh János és Gróh József személye és tevékenysége, majd sorsa méltó a figyelmünkre - az utóbbiról érdemes felütni az Új Magyar Életrajzi Lexikon 2. kötetét (2001). Indítékul elegendő talán, amit Ortutay az 1950-ig vergődő vármegyei Törvényhatósági Bizottság felemás működéséről és kegyetlen belharcairól 1992-ben írt.. Érdekes és nem ritkán izgalmas a rövidebb terjedelmű „színes történelmi esszék" gondosan válogatott sorozata is, a változatos témák nem csupán a sokszínűséget biztosítják, de írójuk olykor egy-egy téves beidegződés szíves helyesbítésére is vállalkozik, akár egy-egy rokonszenves apróság felelevenítésére a história derűsebb lapjairól. Sokunk szemében külön figyelmet érdemel az olyan historikus, akinek telik még humorra is. Ortutay az effélék közé tartozik. Az itt olvashatók zöme néhány kivételtől eltekintve először a megyei folyóiratok (Új Forrás, Limes), a helyi újságok, a levéltári évkönyvek és néhány alkalmi kiadvány lapjaira került. Arról csupán a bevezető árulkodik, hogy a szerző a levéltártudomány szakmai kérdéseivel is foglalkozott, előadásai, cikksorozatai megtalálhatóak a szakmai kiadványok lapjain. Összeállított egy máig közhasznú gyűjteményt: a Komárom megyei helytörténeti olvasókönyv (1988) sokakat eligazít kutató munkájuk kezdetén. Mostani könyvét munkásságának javát regisztráló személyes bibliográfia zárja - ez maga is „válogatott", így az írói termés egészéről átfogó tájékozódást csak részben nyerhetünk. De ebből is kitűnik: még hasonló terjedelmű kötetre valót tartalékolhatott a szerkesztő, bár valószínűbb, hogy a csinos és szépen formált könyvre kemény munkával összegyűjtött támogatás összegéből ennyire telt. Bár a méltó gonddal és szigorú mértékkel kiválasztott dolgozatok egy aligha csupán „helyi értékkel" rendelkező történész munkásságának értékeire nyitnak ablakot. Az „újraolvasás" is derűs örömmel tölti el a lapozgatót. Gyaníthatóan hasonló hatások várnak a további olvasókra is. = Ortutay András: Jó, ha a dolgokat írásba foglaljuk. Tanulmányok Komárom-Esztergom megye múltjáról. - Tatabánya, 2003. - Castrum könyvek 8. Bodri Ferenc