Esztergom és Vidéke, 2003

2003-08-28 / 33-34. szám

2003. augusztus 28. Esztergom és Vidéke 7 ÍGY ÉLTÜNK EGYKOR ESZTERGOM-TABÁNBAN „TABÁN" - ez az oszmán-török jövevényszó - alsó vagy külvárost jelent. Ilyen olvasatban földrajzi fogalom is lehetne, ha nem tudnánk, hogy lakói egy szabad királyi városi lét peremére sodródott jobbágyivadékok, zsellérutódok. A '30-as évek szóhasználatával említve szegődményesek, cselédek, utcaseprők, kapások. Róluk szól a mese! A „korgó gyomrú magyar paraszt úrgyűlölete" itt a legkeményebb, és terméketlen az anyaföld is a feltörő talajvíztől. Ez az öt-hat utcából álló városfertály - egykoron Duna Sor, Zugó Sor, Híd Uttza, Major Uttza, Vendelinus Piartz, Veder Uttza, Táti Uttza - a '30-as évek emlékét idézi. Elgörbülő utcái a maradiság érzetét keltették később is, habár a tabáni külalak és életforma már történelemmé sűrűsödött. Elment fölötte az idő... Tabánban annak idején szegénynek lenni nemcsak azt jelentette, hogy nincs pénzünk és nélkülözünk. Itt fájóbb volt a szúnyogcsípés és zengőbb a betyárnóta. Itt mindig hiányzott a szappan árából az a hetedik krajcár, ami nélkül nem lehetett tisztára mosni a tabáni létet. Ez is Esztergom arca, meg az is, hogy van itt díszes palotája a hercegérsek úrnak. Van Vár, Vártemplom, úri sétány, kincstár, képtár, pallosjog, de ellenpontként ott vergődik a zsellér, az utcaseprő, a napszámos egy lerongyolódott városfertály földbesüppedt kicsi házikóiban. Lefolyástalan vizesárok a Brutsy-köztől a Sóky-rétjéig. Békalencsésen zöldes, posványos bűzlő talajvízzel, ahol nyári záporesők után kis fahidakat tettek ki, hogy a házsorokat meg lehessen közelíteni. A tabáni katlan jóval a mértékadó talajvízszint alatt fekszik, ezért is megoldhatatlan problémát jelentett a leülepedett hordalék eltávolítása. Az utcák régi elnevezései tanúskodnak arról, hogy itt volt a Városmajor (Major utca) itt gazdálkodott a szabad királyi város birtokossága, melynek jelentős apaállat-állományai is voltak. Innen indultak ki a csordás pásztorok és az utcaseprők. Mivel kicsi volt a lapos területű határ, ez különösen Trianon után éreztette negatív hatását: a tabáni őstermelőknek a legsilányabb irtványföldek jutottak. Még a meredek lejtőket is felszántották, és művelés alá vonták. A termelési érték itt volt a legkisebb (Sípolóhegy, Kőaljai-dűlő). A rendiségi jogokkal megáldott és megterhelt ezeréves Esztergom nem elég toleráns a plebejus rétegek iránt. Végül is a Szent Tamás-hegy lakossága ugyanilyen szociális feszültségben élt, csak talán lakásaik nem voltak olyan talajvizesek, mint a Tabánban. A város büszke az ősi múltjára, a '20-as évek Tabánjának gondjai vajmi kevéssé érdeklik. A képviselő-testület a Korona előtt engedelmes, de szabad királyi városi jogait alattvalóival szemben szigorúan érvényesíti: a „rendi" kötöttségek itt nagyon merev osztályuralmi szempontok szerint érvényesülnek. A Szabad Királyi Város „polgárjogát" Tabánban például soha senki el nem érhette, mert mindig hiányzott valami a feltételekből. Az alattvalói minősítés ennek a városfertálynak a népét sújtotta leginkább. Itt még a kis ablakocskákból előviruló muskátlik is majdnem káromkodásnak hatnak. Toronyórájuk is mondhatni a saját törvényei szerint ketyegett. A jajkiáltás, amit a Tabán felől hozott felénk a szél, mindig őszinte volt, de mindig vádló. A korabeli újságok megemlítik a talajvíz elvezetésének fontosságát - mint közegészségügyi problémát, mert a tüdővész itt nagyon el volt terjedve egyébként erről a nehezen kezelhető népről soha senki nem tett említést. Mintha méltóságon alulinak vették volna az „írástudók", hogy említésre méltassák. Lakóinak száma ekkor annyit tett ki, mint Pilisszentlélek lakossága. Senki nem volt kíváncsi, hogy mi lesz vacsorára, hogy a Miatyánk kenyeréből adatik-e az asztalukra, és hogy kihez káromkodnak, vagy imádkoznak, és mit álmodik a család. Itt mindent rövidebbre méreteztek, mint a királyi város más pontján. Itt még a jajszó is rövid volt, amikor haldoklott egy-egy vénember. A Városmajor mégis működött. Az utcák régi elnevezései is tanúskodnak erről: Major utca - Tabán sarok. Közvetlenül a Duna-parti sáv lassan töltődött fel hamuval, majorsági söpredékkel. A talajnak ez az emelkedettsége a dunai áradmányos víztől védte ugyan a Tabánt, de akadályozta a hegyek felől érkező esőcsatornák vizének levezetését, mivel zsilip-levezető nem volt beépítve. A tabáni katlan legmélyebb pontjai a Major utcán ilyenkor teltek meg iszapos esővízzel, és növelték a talajvíz szintjét, amely miatt a majorsági zsellér- és cselédházak állandóan nedvesek voltak. A Szentkirály utca kertjei még őrzik ezt a múltat, a „hugyos kertek " ragadványnév innen származik. Az árkokban elfekvő zöldes, elposványosodott talajvízből a vérszívó szúnyogok sokasága rajzott, betegséget terjesztve, és békák raja kuruttyolt meleg nyári estéken, pihenésükben zavarva a lakosságot, és szennyezve a levegőt. Ilyenkor a tabániság valami kültelki nótában jutott kifejezésre. Mucsai stílusban valami bükkfagatyás ének fakadt ki a lelkűkből. Dalolni kezdték, hogy: „Nide Bözsi mit dünnyög a szúnyog, / Még az éjjel lábad közé szúrok / Valahol a Tabán partján." A Szabad Királyi Város vezetősége ismerte a Tabán gondjait és nyomorát. Tisztiorvosi jelentések is felhívják a figyelmét, hogy a rosszul tápláltság és a zsúfolt lakásviszonyok a tuberkulózis terjedésének veszélyét jelentik. A város ideig-óráig tartó intézkedést tett. A korabeli sajtó említi, hogy 20 millió korona költséggel a tabáni árkot kitisztították, és vizét az Arok utcán keresztül a Dunába vezették. A záporcsatornák vize azonban továbbra is veszélyt jelentett. (Az Árok utca páratlan oldala még a Királyi Városhoz tartozott. Az utca közepén végighúzódó •vizesárok egykor védelmi sávot biztosított az ellenséges - török, labanc - betörések ellen. Ezt kőfallal erősítették meg, melyen városkapuk és bástyák voltak kiképezve; maradványai a Deák Ferenc utca sarkánál mindmáig láthatók. Ámde a Szatmári béke után ez a védelem már csak a „rendi" különbségek szentesítésére szolgált.) A Városmajort áttelepítették a mai Sugár út tágasabb helyére, és a területét bérbe adták: itt működött Komáromi István fűrésztelepe, a Müller-féle hulladékgyűjtő telep (ócskavas telep), valamint a Nidermann-féle deszkakereskedés. De Tabán népe a kereső foglalkozás szempontjából továbbra is a királyi város függőségében maradt. Volt, aki utcaseprőnek állt, bár ez még az itteni fogalmak szerint is lesajnált munkának számított. Mások erdőkerülő, kanász, vadőr, révész, vagy mezei pásztorként helyezkedtek el. Ez utóbbi fegyveres szolgálat volt, tehát bizalmi munkának számított (Makkos Ferenc). Télvíz idején többségük ínségmunkásként tengődött (a város parkjaiban a díszcserjéket gondozták, stb.), vagy tűzifát fűrészeltek „úri helyeken". Nyáridőben az „élősködő" ténykedés jelentett egy kis jövedelmet, melyet főleg gyerekek műveltek - szederfa levelet szedtek a selyemhernyó-tenyésztés fellendülésének köszönhetően. Vagy gombát, sóskát szedtek a konyhára. Kalászt gyűjtöttek aratás után, a cséplőgép alól ocsút a baromfinak, füvet a nyúlnak, a malacnak és kecskét legeltettek. y Az Árok utcán a régi városfal előtti, eliszapolódott egykori vizesárok vezetett a Duna felé, de amíg ki nem mélyítették, pocsolyás állóvíz volt. Ami az Árok utca páros oldalát jelentette, az már az „árkon túliság" - a Királyi Városon kívüliség fogalmába tartozott. Ez volt a Suburbium acervis mely azonos volt a „tabánisággal", annak minden hátrányos megkülönböztetésével együtt. Mert kellett a tabáni zsellér olcsó munkaereje, amíg a Majorságban dolgozott, vagy utcaseprőnek állt, de nem kapott szabad városi polgárjogot, ha ebből valami előnye származott volna. A feltételes követelménynek - iskolázottság, adófizetés színvonala, testületi tagság, stb. - mint már említettem, itt senki nem felelt meg. Valójában kirekesztették őket abból a jogból, ami hitet, önbizalmat jelentett volna számukra. Amikor Tabán képezte a város peremét, akkor ott még elfért a Major: az istálló, a sintérkút, a dögtemető és a kisemberek nyomorúsága, de elfért a sörgyár és a szappangyár is. Úgy élt itt ez a kis „népközösség", hogy dacolt a történelemmel, kisebbség-tudatával, mellőzöttségével - az úri huncutság ellen. Ezek a 40-90 négyszögöles közös-udvarú kis paraszti porták ott sínylődtek a városi majorság árnyékában, és közben a szegénység egyre inkább összetartozóvá kovácsolta őket. A tabáni emberek, asszonyok nem szégyellték egymás előtt viseltes ruhájukat, szegényes öltözéküket. De ha végrehajtó vagy fiskális jelent meg köztük, akkor sem volt sok rejteni valójuk. Drága volt a tej, ennek pótlása végett kecskét tartottak, ezt csúfolták bányásztehénnek. Ezt az igénytelen állatot könnyű volt kitartani, téli takarmányozása sem volt nagy gond. Sertést és nyulat mindenütt tartottak. Az orvhalászat, vadászat is el volt terjedve. A rabsicok hurkot, csapdát, vidravasat állítottak a vadnyúl, róka és borz útjába és elfogták azokat. Télen tűzifát gyűjtöttek a prímási vagy kincstári erdőkben. Sem úri, A város mai térképén már nem látszik a határvonal... sem egyházi felsőbbség iránt nem éreztek ilyenkor hűtlenséget, bűntudatot. Áz egymástól történő tolvajlást mélységesen elítélték, de a közbirtokosság rovására történt lopásokat nem rótta fel bűnül a közvélemény. Szívós, dacos, konok volt a Tabán népe. Nem panaszkodott és nem kérkedett, tűrőképessége nagy volt. Nem volt bizalma senki, semmi iránt, ami felülről jött, de miért is lett volna? Jogvédelmet senkitől sem kapott. Még a kizsákmányolás-mentes társadalom ígérete sem hatotta meg őket, a fordulat évei után sem. Ösztöneikbe felszívódtak a tabáni mozdulatlanság mérgei. Mintha valami ősi nehéz átok telepedett volna a lelkükre. Valami belterjes bizalmatlansággal néztek mindent, ami új, és az attól való tartózkodás tunya szemlélete lett rajtuk úrrá. Talán ezért is van, hogy a XX. század eseményekben bővelkedő történelme ezt a népet nem tudta tényekkel különösebben kitüntetni. Utólagos mentegetőzésre így nincs szükség. Tabánban - a szűkös viszonyok ellenére, vagy talán épp ezért! bőséges volt a gyermekáldás, ami lakásgondhoz vezetett. A beindított ONCSA-akció (Országos Nagycsaládos Alapítvány) keretében egy 8 gyerekes család részére építettek is egy házat (Horváth Alajosnak), ígéret volt, hogy a 4-6 gyerekesek is részesülnek ebből, de a háborús állapotok elvonták a pénzt, és 1945 után az akció megszűnt. A város más pontján azonban valóságos „Oncsa telep" jött létre. Szentgyörgymezőn sok ilyen ház épült fel. Tabánban a vizenyős talaj ezt nem tette lehetővé, csak állami kisajátítással lehetett volna segíteni a szérűskertekben, mely azonban a nagygazdák érdekeit sértette volna. Jellemző, hogy ami Szentgyörgymezőn könnyen megoldható volt, az a gőgösebb királyi város hátterében meghiúsult. A XX. század eseményekben bővelkedő történelme Tabán népét épp hogy csak megérintette. A front elvonulása utáni első három évben ígéretesen indult a demokratikus átalakulás. A Katolikus Olvasókörben 1945. április 8-án alakult meg a Földigénylő Bizottság, hogy a 363 földigénylő zsellérés szegényparaszt-családot földhöz juttassa. A már említett újtól való félelmük és bizalmatlanságuk azonban itt is nagyon megmutatkozott: az őslakos zsellérek közül csupán öt (!) család igényelt új földet vagy rétet... Mindezek után azt hihetnők, hogy a Tabán csak a szegény és igé nytelen „köznép" telephelye volt. Nos, ez így nem igaz. Á Királyi Városhoz való közelsége folytán később iparosok is megtelepedtek itt. Lenéző, gúny- és csúfnevek osztogatása itt is megvolt, de ezt maguk között egymásnak megbocsátották. Ez valószínűen a népen belüli tagozódás megjelenési formája lehetett. Tabánt többször érte bombatámadás, hiszen hónapokon át a frontvonalba került. Németek és oroszok is fosztogatták a lakosságot. Nagy volt az éhínség. Borz Mihály halászmester megjelent kocsijával az utcán és elrikkantotta magát: „Halaaat vegyenek!" Apró halat árult. Muzsik hentes pedig a front átvonulása közben elpusztult kincstári katonalovak húsát mérte ki a szegényeknek olcsóbb áron. A Tabán-sarokkal szemben, a tágas téren „malenki robot"-ra vitték a népet, sírokat ásni a harcokban elesett orosz katonák eltemetésére. A sérelmek egyre halmozódtak. Az 1947-es választásokon Tabán népe is - miként az egész város lakossága - a Keresztény Táborra adta le szavazatát. Emiatt később a „sötét papfészek" jelzővel illettek minket. Nos, ilyen apró élmények alakították ki a „tabániság-tudatot". Itt a nép - talán azért, hogy a kirekesztettség tudatát kompenzálja szívesen látogatta a vallásos intézményeket (Legényegylet, Olvasókör). Tabánban is voltak B-listára helyezett személyek, de itt lakott a város első kommunista polgármestere is, Mikler Ferenc. Ellentmondás? Tény: bizonyos meghunyászkodó szolgalelkűség jelei is vegyülnek a kollektív Tabán-tudatba. De ugyanez a közösségi tudat máskor másként is reagál: 1946 februárjában leégett egy kis ház. A szegény ember ott állt hatodmagával, gyerekekkel, fedél nélkül a feje felett. A nép összefogott, segített rajtuk. Meleg ebédre hívták meg a hajléktalan gyerekeket. Magányos idős ember portájára költöztették a családot -Meszes Jánoshoz a Táti útra. Általában elmondható, hogy itt nem volt gyerekszobája senkinek. Voltak nagy családok, ahol sok gyereket beadtak állami gondozásba, onnan pedig ki, nevelőszülőkhöz. Nem a szülők italozó, deviáns magatartása, csupán a zsúfolt lakások egészségtelen környezete miatt. Erősen terjedőben volt az angolkór és a tüdőbaj. A gyámhatóság nem erőltette a gondozásba vételt. A nagyobb családok összetartó ereje ellensúlyozta a gyerekvállalással együtt járó nehézségek leküzdését. Iskolát, napközi otthont későn, csak a '40-es években építettek. Addig a „kapu-iskolába" jártak a gyerekek, mely később a levente-oktatásnak is színhelye lett. Itt alakult meg a NÉKOSZ Kollégium, mely sok-sok tehetséges diáknak nyújtott hajlékot, sőt még a szerzetes iskolák feloszlatása után is kerültek ide diákok (a Szent Anna zárda akkori gyerekei). Tabánnak a Királyi Városhoz való viszonylagos közelsége lassan, de megváltoztatta a helyzetét. Szívesen jöttek ide vállalkozó iparosok, akik hitelt kaptak és engedélyt: manzárd-tetős házat építettek, igényesek voltak, új formát adtak a régi tabáni külalaknak. És így Tabán már csak az emlékekben él tovább... Kurcz István Ahol a királyi város végetért, ott kezdődött a Tabán,