Esztergom és Vidéke, 2003

2003-08-14 / 31-32. szám

10 Esztergom és Vidéke 2003. augusztus 14. AZ ASSZONYOK EMLÍJCE USZTLRGOM ÉVSZÁZADAIBAN Asszonyok elhaló lépteinek halk koppanása, szertefoszlott árnyaik alig derengenek át a múlt ködén. Kevés írás említi őket. A történelemkönyvek csak harci krónikák, hangos csatazaj ömlik belőlük. Ez a „férfias dolog". Pedig az emberiség korai történetében fontos szerepet tulajdonítottak a nőknek. A görög mitológia legkorábbi istenségei közé tartozott Gaia, aki maga volt a föld, a termékenység istennője, Démétér a gabona Anya, Hestia a harmadik fontos életszükséglet: a tűz, a tűzhely vigyázó istennője. Az ősi istennők tiszteletére utaló nyomot Esztergomban is találunk. Ásatások során a Várban szép Isis-Fortuna szobrocska került elő. A termékenység istennője holdsarlón ülve pihen, bal kezében gazdagon telített bőségszarut tart. A középkorra megváltozott a szemlélet. „Tökéletes az az asszony, aki sír és nem beszél, térdencsúszik az embere előtt". Csak másodrangú szerepet játszott, alig volt vagyona, a legjobb esetben is csak az örökség negyed részét osztották szét a család lányai között. A nőknek csak akkor lett társadalmi rangjuk, ha anyák lettek. Gyakran előfordult, hogy még a királynék is jobbnak látták férjük halála után visszatérni saját hazájukba, mint Szent István felesége Gizella, Eufémia Könyves Kálmán és Ágnes III. István felesége. Esztergom az Árpád-házi királyok gyakori tartózkodási helye, uralkodó és gazdasági központja. Erős tornyokat, szép palotákat, templomokat építettek, de az uralkodói pompa részeseinek, a királynéknak, gyakran a nevét sem tudjuk megmondani, mert a krónikások nem tartották érdemre méltónak, hogy feljegyezzék. Aba Sámuel kabar törzsfő, majd király, 1010-ben vette feleségül Szent István későn született húgát. I. András felesége a kijevi fejedelem lánya volt, Szent Lászlónak lehetett egy korábbi házassága, ugyanis Adelheidet csak 40 éves korában vette feleségül. Korai királyaink törvényei szerint a feleség-gyilkosságért a büntetést az szabta meg, hogy a férfi milyen gazdag volt, annyi mennyiségű tinót kellett adnia az asszony rokonainak, egy ispán például 50 tinót. Az asszonyok mégis hagytak jelet maguk után, és ha nagyon keressük, megláthatjuk, mint a barlangrajzot a derengő fáklyafénynél. Egy elveszített fél pár vert arany fülön függő a XII. század második feléből már jelzi, hogy a Várban nemcsak katonák laktak. Tulajdonosa nagyon gazdag, nagyon előkelő hölgy volt. Az ékszer parányi épületet ábrázol négy hengeres toronnyal, kupolával fedve. Kosarán öt igazgyöngyökből felfűzött csüngő lóg. Évszázados háborúkat vészelt át az esztergomi Vár törmeléke között, s üzenete: „itt jártam!". A pénzverők településén, Kovácsiban egy kevésbé gazdag nő sírjában töredékes bronz párta volt, mely a könnyű fátyol főkötőt szorította a leány hajára. 1231-ben fontos végrendelet készült Bors ispán házában, mely Esztergomban a prédikátorok kúriája mellett állt. Abban az időben, amikor a nőknek alig volt tulajdonuk, különös engedély, királyi privilégium volt szükséges hozzá, s akkor is csak a család tagjaira és az egyházra vonatkozhatott. Esetünkben is ez áll fenn. Bors comes (főispán) felesége Anna asszony, Velek bán (dux) leánya. Bors is magas rangú családból, a Miskolc nemzetségből származott, fia volt Domonkos bánnak, akit III. Béla király kedves rokonaként említett. Ezért nem meglepő, hogy Anna asszony végrendelete dúsgazdagságról árulkodik. Unokahúgának hagyta drága ruhatárát: 2 köpenyt, 2 dolmányt, 2 felsőruhát, 2 arannyal átszőtt pártát és ékszereket. Ezen kívül „bíborszínű, dúsan prémezett ködmönömet, továbbá barnabíbor palástomat, dolmányomat". TV. László vámtarifája szerint 2000 mókusbőr után 5 deka ezüstnek megfelelő vámot fizettek a kereskedők. Ha ezzel bélelték a köpenyt, vajon hány darabot kellett megölni a csöpp állatkákból. Egy prémes női ruha ebben az időszakban 6 márkába került (1 márkasúly kb. 2,3 kiló ezüstnek felelt meg). Milyennek képzeljük el ezeket az öltözeteket? Kevesebb háborús pusztítást megélt területeken fennmaradtak XIII. századi ábrázolások, mint például a naumburgi donátor szobrok. Ruhaviseletüket nyugodtan irányadónak vehetjük, mert az uralkodó családok - és az ezáltal közvetített divat - nemzetközi volt. A magyarországi királyok és előkelők házasság révén kapcsolatba kerültek Európával. „Egy nő, ha tisztességét őrzi, nem fog köpeny nélkül kilépni" lakosztályából. Á súlyos gyapjúkelméből készült palást, köpeny, melyeket még prémmel is díszítettek, béleltek, lassú, méltóságteljes mozgást kívánt, egyenes, szinte hátradőlő tartást eredményezett. Anna asszony az egyházra készpénzt, lovakat hagyott. Az esztergomi dominikánusok Szent Katalin templomára testálta „az ezüst serleget fedelével együtt, melyet (III.) Béla királytól kapott ajándékba". A végrendelet tanúi sem akárkik voltak, Róbert esztergomi érsek erősítette meg pecsétjével, tanúk „férjem kúriájának áldozópapjai és katonái". Nagyméretű volt a palota, ahol ennyi ember élt s előkelő vendégek sokaságát látták el, „díszes asztalterítőkön terítettek meg, a díszes családi asztali készlettel". Ez a gazdagság lett a tatárok martaléka. A városban összegyűlt „gazdag polgár, vitéz, nemes és úrasszony", de a fatornyok, faházak, paloták nem tudták tartani magukat a túlerő ellen, „sok értékes szövetet, ruhát égettek el, leölték a lovakat, az aranyat, ezüstöt a földbe ásták" - írta Rogerius mester Siralmas énekében. 1510-ben a kolostorokban voltak már olyan apácák, akik tudtak írni, így maradt ránk Szent Margit legendája Ráskai Lea leírásában. O említi meg sorstársát, Katerinát, az esztergomi Senye ispán leányát. 1543-tól Esztergomban megjelentek a törökök. Az asszonyokat ők mégjobban elrejtették az idegenek elől az ablaktalan házakban, fátyollal fedve. Ittlétük nyoma mégis megtalálható, háztartási edények, egy-egy fésű és ékszer bizonyítja. Á XVI. században Balassi Bálint a lovagias katona, a hölgyeket a szép szavak zenéjével megajándékozó költő a reneszánsz életkedv-lendületével bizonyította, hogy a társadalom másik részéről, a nőkről is lehet írni. A násfa mellé még egy verset is ajándékozott: „kegyes vidám szemű, piros rózsa színűlén édes fejér hölgyem,/Hangos fülemile gyönyörű- szép kertbe/zöld ágak között csattog/én is szegény rabod új verssel kiáltok/hozzád, hogy lelkem buzog." Dalainak húrját Esztergom várfalánál tépte szét az ágyúgolyó. A török alóli felszabadulás után nagyon lassan indult meg az élet, s a város soha nem nyerte vissza régi fényét. A jövedelem nagy része a mezőgazdaságból és a céhes iparból folyt be. A város lakosait nem érintette meg a felvilágosodás szele. Az ország vitázó kedvű férfijai és hölgyei között évtizedeken át tartott a hangos véleménynyilvánítás. Folyóiratokban megjelent cikkek hatása nem mutatkozott meg a gondolkodásmód megváltozásában. Bár az is igaz, hogy a városi tanácsban nem győzték iktatni a Helytartó Tanács által küldött leiratokat, hogy a cenzúra által jegyzékbe vett röplapokat és más írásokat fogják el, terjesztőit büntessék meg. Pedig fontos dolgokról szóltak az írások, nem értetek egyet az oktatás ügyében, a nő hivatásában, a magyar nyelv tanításában, sőt még abban sem, hogy a karzaton ülve részt vehessenek az országgyűlésen, minek, hiszen „a nők nem képesek mély gondolatokra"\ Jókai Mór kelt elődeink védelmére: „Új időket élünk. Március 15-én mindnyájan másodszor születtünk a világra. A szabadság első reggelén lelkesült nők tűzdelték föl az első kokárdákat". Vajda János szerint a nők kulturális jogainak korlátozása a nemzet érdekeinek megsértése. Levéltári jegyzőkönyvek nőket csak akkor említettek meg, ha bűnt követtek el, nem ritkán boszorkányságban találták vétkesnek. Ezek legtöbbször gyógyító „füves" asszonyok voltak, akik segíteni szerettek volna embertársaikon, de akik ezt nem jó szemmel nézték, feljelentették őket. Esztergom megyében, 1700-ban „Nóvák Zsuzsanna boszorkány, az ördöggel cimborált ... egyeseket vesztett, másokat gyógyított". O az ügyészi ítélet szerint szomorú véget ért, megégették. A felső körökben, majd a gazdagodó polgári családokban a kicsi gyerekek nevelésében dajkák vettek részt. Nagyrészük vidéki asszony volt, akik még ismerték a régi meséket. Azokban a családokban, ahol különösen az asszonyoknak nem sok szava volt, esténként gyönyörű, varázslatos tündérlányokról szólt a történet. A női álmokat, hogy ők is tudnak tenni, és szebb világot teremteni, ezeken keresztül élhették át. A céhekben nők csak akkor űzhették az ipart, ha férjük halála után nem mentek férjhez a segédhez, vagy egy másik mesterhez. 1799-től dolgozott Hutter Klementné „öveges" özvegye, később már csak Hutter Anna „övegesné"-ként emlegetik, amikor a város munkára köt vele szerződést. A többi mesterasszonynak a nyomára csak családkutatás alkalmával bukkanhatunk, ők a névtelen, sokat küszködő, sokat dolgozó emberek közé tartoztak, sokszor alig becsülték meg őket. Bár kivétellel is találkozhatunk: Viola Imre csizmadia mester, a város másodszószólója feleségéről, az írni sem tudó Bulits Erzsébetről végrendeletük (lásd a hasonmást!) elkészítésekor elismeri, hogy „köz akarattal tették, hogy nélküle nem jutott volna többre, ezért, mint köz keresményükből ekép rendelkezünk, a nagy fáradsággal s erőnk megfeszítésével szerzett javakról", melyekkel „az Isteni gondviselés iparkodásunk után megáldott". A lányokban, ha meg is lett volna a késztetés a tanuláshoz, akkor is nehezen jutottak magasabb iskoláztatáshoz. Esztergomban 1891-ben nyitották meg a Szatmári Irgalmas Nővérek a leány polgári iskolájukat, de ez érettségit nem adott. Az 1930-as évekig a lányok csak magántanulóként érettségizhettek a bencés főgimnáziumban, vagy a főreáliskolában. Az érseki tanítóképzőben szintén csak magántanulóként vizsgázhattak, például az 1897/98-as évben „Magánvizsgálatot tett Nóvák Vilma és Pethes Mária". 1922-ben nyílt csak meg a lányok számára a tanítóképzés lehetősége, szintén az irgalmas nővérek iskolájában. A háborúkkal terhelt századokban egyre több nőnek kellett kenyérkereső munkát vállalni a család ellátása mellett. Ezért sokan elvégezték az óvónő- és tanítónőképzőt, és az évek folyamán egyre többen megállták a helyüket a munkahelyeken. Az iskoláskor szépsége azért megmaradt, jutott idő a vidámságra, a kézügyesség fejlesztésére. 1904. május 29-én írta az Esztergom című hetilap: „A szőlőhegyek közt lévő Orbán kápolnához búcsú-menettel mentek ...ez úttal helyezték el és használták azon díszes terítőt, melyet nehéz kézimunkával és valószínűleg nem kis idő alatt Kitzinger Irma kisasszony készített és ajándékozott az oltárra ". Az esztergomi nyelv használata szerint apácák iskolájában tanulhatta meg az igényes kézimunkázás technikáját. A XX. századi lányok és asszonyok már más lehetőségeket kaptak, és bizonyítottak a művészet, az irodalom és a mindennapok terén. Városunkban is! Hetvesné Barátosy Judit v. A- ayz. ÍL - / • •'- • * ^ at. B^yr^C -C'Y A., ^ cr\j fa* ^ 'ISad-'éy crr^ • X v A , • CS 4L y-r-t-/ , y y t •St. A— '>„y^jt v -