Esztergom és Vidéke, 2003

2003-08-14 / 31-32. szám

2003. szeptember 11. Esztergom és Vidéke 7 A Duna partjától a Tisza partjái

g A reggeli órákban érkezik meg az Inter City a szegedi pályaudvarra, s én szorongva készülődöm a leszálláshoz. Gondolataim egyre azon járnak, vajon megismerem-e, illetve megismer-e engem az én kedves gyerekkori barátom, Andrejcsik István, a Szegedi Nemzeti Színház operaénekese, hiszen negyedszázada nem láttuk egymást. Aztán a tömegből kimagaslik alakja, ahogy ott áll a peronon, s mint mondta, ugyanilyen gondolatokkal várt rám. S hát persze, hogy megismertük egymást. Istvánnal a Széchenyi tér 18-20. szám alatti, ún. Farkas-házban nőttünk fel. Mind a kettőnket az anyai nagymamánk nevelt. István most negyvennyolc éves és öt kislány édesapja. Valójában a zenei pályánk együtt indult, de aztán más irányt vett. Én azért kezdtem el zongorázni, mert Istvánnak is tanulnia kellett egy hangszeren. A zongaratanárnőnk is ugyanaz volt. Évekig tanultuk, aztán ő egy kis kitérővel megtanult gordonkázni is, majd énekelni kezdett. Én huszonhét éves koromig zongoráztam, napi hat-nyolc órát gyakoroltam, aztán elegem lett az állandó gyakorlásból és már nem kívántam művész lenni, pedig Chopin-játékosnak képeztek - nincs is ilyen játékos az országban. (Fischer Annié például Beethoven-játékos volt.) Férjhez mentem, megszületett András fiam és a születése után négy évvel újságíró lettem. WH mm - István, folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Te elkezdtél énekelni tanulni, én pedig elmentem dolgozni és magánúton folytattam a konzervatóriumot. Hogyan is lett belőled operaénekes ? - A véletlenek sorozatával. Zongorázni tanultam tizenhárom évig, de amikor pályaválasztásra került a sor, akkor annyi realitásérzékem volt, hogy zongorista nem leszek. Annyit soha nem gyakoroltam az életben, amennyi ehhez a hivatáshoz szükséges, illetve én nem voltam olyan szorgalmas, mint te. A katonaság helyett választottam az elektronikai műszerész szakmát. Tehát az érettségi után ezt tanultam még két évig és az utolsó évben megláttam egy hirdetést, a Rádió Újságban, hogy a Rádió Énekkara keres tagokat és oda elmentem felvételizni mindenféle hangi előképzettség nélkül. így természetes volt, hogy nem is vettek fel. Azonban egy kedves kolléga felfigyelt a hangomra és beajánlott az énektanárához. Nos, itt már sínre kerültem és az egyik dolog hozta maga után a másikat. Az énektanár egy másik növendéke a Honvéd Művészegyüttes tagja volt és általa elmentem fél évnyi énektanulás után az együtteshez felvételizni. Ide felvettek és itt ismét volt egy kolléga, aki arra biztatott, hogy menjek felvételizni a Zeneakadémiára, és ezt is sikeresen vettem. Aztán a Zeneakadémián eltöltöttem hét évet. Öt év után szereztem egy énekművészi és tanári diplomát, két év szakosodás után operaénekesi diplomát is. 1983-ban fejeztem be a tanulmányaimat. - Hová vezetett a további utad, mert végül is erre az időszakra tehető, hogy teljesen elszakadtunk egymástól. Én 83-ban férjhez mentem, 84-ben megszületett a fiam és 85-ben elköltöztem Esztergomból... - Utam a diplomaosztás után mindjárt Szegedre vezetett, tehát azért is szakadtunk el, mert mind a kettőnknek egy teljesen más irányt vett az élete és valójában mind a ketten elhagytuk Esztergomot. Én akkor két város közül választhattam: az egyik Szeged volt, a másik Debrecen. Nekem akkor a város és a zenei vezetés is itt volt szimpatikusabb. Oberfrank Géza akkor került ide zeneigazgatónak és nem bántam meg, hogy hozzá csatlakoztam, mert nagyon szép feladatokat kaptam tőle hosszú éveken keresztül. Talán nem is tett minden szerep jót nekem, mert nagyon sok, a hangom adottságait is túlhaladó feladatot kaptam. Ezeket a szerepeket színészileg jól meg tudtam oldani, de a hangomat megterhelte, amelynek az lett az eredménye, hogy hat-hét év pályán töltött idő után ki kellett hagynom másfél évet, hogy pihentessem a hangszálaimat. Akkor viszont megújulva és sokkal okosabban kezdtem el énekelni és onnantól kezdve semmi problémám a mai napig. Sőt az addigi tapasztalataimat most már jó néhány éve a tanításban is jól tudom kamatoztatni. - Tehát akkor hány éve élsz megszakítás nélkül Szegeden ? - Most éppen húsz éve. Közben dolgoztam két évig Debrecenben és volt még néhány év vendégeskedés, de ez valójában csak egy kis kalandnak tekinthető, mert a főhadiszállás mindig Szeged maradt. Innen soha nem költöztem el. Nagyon megszerettem a várost és azóta érzem magam szegedinek, amióta itt, egy közeli kis településen, Sándorfalván vettem egy telket, és ha az embernek már valahol van egy földdarabja, ami az övé, akkor már egy kicsit odatartozik. Addig azért csak haza húzott a szívem és a családi kapcsolataim is a szülővárosomba, Esztergomba... - Esztergom nem hiányzik ? - Édesanyám ma is Esztergomban él. A nagyon szép emlékek természetesen odakötnek, de az emlékek nem hiányoznak, mert azok megvannak, veíem vannak. De hát azért hazamenni még mindig nagyon jó. Ha hazamegyek, akkor valóban hazamegyek, még akkor is, ha már minden, immár az öt megszületett lányom ideköt Szegedre és ők már szegediek, nekik Esztergom csak egy kuriózum. - Mi a különbség a két város között, amely természetesen a nagyságrendre is vonatkozik ? - Nagyságrendben, hegyek-völgyek között is van különbség. Ami nagyon jó, hogy megvan mindkét helyen: & Folyó. Észtergomban a Duna, itt Szegeden a Tisza. Nekem a víz az mindig sokat jelentett. Szeretem. Lehet, hogy tudat alatt is ez volt, ami inkább Szeged és nem Debrecen mellé tette le a voksot. Tehát öröm számomra, hogy itt is van egy nagy folyó. - Milyen a vidéki színészek művészi élete? - Izgalmas, változatos. Ha az ember Pesten kezdi a pályáját, akkor nagy valószínűséggel az a sorsa, hogy hosszú éveken keresztül kis szerepeket, epizódszerepeket kap és várnia kell a sorára, hogy valami jelentősebb feladatot kapjon. Viszont ha vidéken kezd, akkor biztos lehet a mélyvízbe dobásban, mert itt valóban sorozatban jönnek a nagy szerepek. Már az sem mindennapi, ahogy a pályám elindult. Készültem az első bemutatkozásomra, a debütálásomra. Leoncavallo Bajazzók c. operájában Szilvió szerepét énekeltem volna elsőként a színpadon. Már közeledett a premier, amikor az egyik hangstím-kollégám, Egri László megbetegedett és a másnapi előadáson nem volt aki elénekelje Bánk bán Biberachját. Nekem való a szerep hangilag és egy fiatal fej gyorsan beveszi a dolgokat és amikor megkérdezték, hogy vállalnám-e? Örömmel vállaltam, mert jól ismertem felvételekről és előadások megnézéséből a darabot, de azért volt izgalom, mert minden színpadra lépés előtt még gyorsan lapoztam a kottát, hogy, most mi is jön, mit is kell énekelni. És akkor bementem, elénekeltem a jelenetet, majd kirohantam és készültem a következőre. Nos, így indult a pályám, egy beugrással, azért ezt kevesen mondhatják el magukról. Aztán kaptam sorban a nagyobbnál, nagyobb feladatokat és még ha már az említett módon minden esetben nem is tett jót hangilag, azért mindegyik örömet jelentett és azóta is hihetetlen skálán mozognak a feladataim. Tehát nincs az a veszély, mint egy nagyváros, nagy színházában a: beskatulyázás. Itt operettől, a lírai szerepeken át a hősi szerepekig mindent el kell tudni énekelni. - Volt-e olyan híresség, akivel szerettél volna és lehetőség is adatott énekelni? - Sok hírességgel nem tudok büszkélkedni, mert itt vidéken nem fordulnak meg világsztárok, de az országos vezetőénekesek gyakran eljönnek Szegedre és akkor természetes, hogy összekerülünk. Amire a legbüszkébb vagyok, hogy többször énekelhettem Melis Györggyel, aki stím-kolléga, szintén bariton. Nagy példaképem volt. Magyarországon messze a legkimagaslóbb énekesnek tartom ebben a fachban. Amikor én egyáltalán az énekléssel kapcsolatba kerültem, tehát a Honvéd Művészegyütteshez jutottam, ő már akkor a pályája csúcsán volt, hihetetlenül felnéztem rá és csodáltam a művészetét. Minden előadása - ez nem túlzás - azóta is élő élmény bennem. Én a beugró szerepemmel, a Biberach-hal vele együtt léphettem fel, sőt - és ez egy nagyon kedves kis emlék, fénykép és videófelvétel is készült róla - Bánk fiát, Somát az én édes kis Bóbita nevű lányom alakította. Tehát Melis Györggyel két Andrejcsik is volt egyszerre színpadon. - Elmesélnél egy-két humoros történetet, amely megesett veled ? - Ilyen hosszú pályán természetesen adódnak jópofa történetek. Utólag minden olyannak tűnik mintegy katonaélmény, de akkor azért sokkal húzósabb volt. Például a Bánk bánhoz is kötődik egy. Vidéken szerepeltünk. Ültünk az öltözőben II. Endrét éneklő kollégámmal és csendben vártuk a hívást a színpadra, ami nem jött. Hát olyan is előfordul, hogy az ügyelő elalszik és elfelejt hívni és mire észbekapott, hogy itt valakinek bent kéne lenni, addigra már valóban bent kellett volna lennem és riadtan kiabált a hívóba a hangszórón keresztül, hogy Andrejcsik gyere gyorsan, lekésel. A hangjából éreztem, hogy nem babra megy a játék és mint akit puskából lőttek ki rohantam fel a színpadra. Eléggé hosszú út volt az öltözőből a színpadig - egy vidéki színháznál nem minden a leglogikusabban van megépítve - és hallottam, hogy ez a zene már az a zene, bementem a színpadra és ott konstatáltam, hogy éppen, a végére értünk a jelenetemnek. Úgyhogy körülnéztem és kisétáltam. A Bánk bánt éneklő szereplő egy egyébként is igen indulatos ember volt, s én menekültem előle a szünetben, mert hangosan követelte a felelősök megbüntetését, mert ilyen botrányt nem lehet csinálni. Aztán lecsillapodott a dühe, de ez hosszú ideig rémálmokat okozott nekem, mármint az, hogy nem voltam bent a színpadon, amikor egy drámai kulcsjelenetet kellett volna elénekelnem. Egyébként ez az a jelenet, amikor Biberach közli Bánk bánnal, hogy jó lesz, ha körülnéz, mert Melindát elszeretik tőle. Tehát nem egy akármilyen jelenet maradt ki a darabból. Egy másik hasonló: egy Bohémélet-előadást valami miatt elcseréltem egy kollégámmal, ami azt jelenti, hogy amikor ő volt kitűzve, akkor én énekeltem volna és fordítva. Csak éppen azt nem mondta meg senki és én sem figyeltem rá -, hogy az az előadás, amit én énekeltem volna, az egy este hét órai előadás, amire cseréltem az viszont délután háromra volt kitűzve. Én tehát erről nem tudván, nyugodtan kapálgattam, gereblyéztem és végeztem a kertbeli teendőket a sándorfalvai kertemben, s három óra körül úgy gondoltam, most már ideje hazamenni, hogy az esti előadásra felkészüljek. Beültem a Trabantomba, elhajtottam a színház előtt - arra vezetett hazafelé az utam -, és amint otthon kiszálltam a kocsiból, már ott várt a család riadtan: menjek azonnal a színházba, mert nagyon keresnek! No hát többet nem is kellett mondani. Azonnal leesett, hogy miért keresnek engem annyira. Rohantam vissza, már negyednégy is elmúlhatott mire odaértem és - bár ez az idő oda-vissza nem volt több öt-hat percnél - döbbenten láttam, hogy a közönség távozik, a zenekar már az utcán szállingózik... Végül egy kis büntetéssel megúsztam az esetet. - Mennyire fogadja be a fővárosi művészvilág a vidékieket ? - Azt hiszem, ezzel ilyen téren nincs baj. A gond ott van, hogy tőlünk messze van a főváros. Tehát akár próbálni kell, akár egy gyors beugrásra szükség van, senkinek nem jut eszébe, hogy egy két-háromszáz kilométerre élő kollégát keressenek. Ennek ellenére az utóbbi időben többször is volt alkalmam fellépni Pesten. A pesti kollégák úgy fogadnak és úgy dolgoznak velünk, mintha mindig együtt lettünk volna, mert a zene egy nemzetközi nyelv és mindenkit összehoz. Ami a dolgoknak gátat szab, az az hogy még a közlekedés sem ideális a főváros és Szeged között, és ha ott kell tölteni a próbaidőszakot, akkor szállásról is kell gondoskodni, és ez már megdrágítja az adott lehetőséget. - Külföldön hol jártál ? - A színházzal eíég sok helyen felléptem. Egy-két operát elviszünk egy-egy hosszabb útra. Már bejártuk a Benelux-államokat: Belgiumot, Hollandiát, Luxemburgot. Németországban sok helyen voltunk, s annak idején Nyugat-Németországban is, valamint Spanyolországban, Portugáliában. A szomszédos (volt) Jugoszlávia magyarok lakta területein is vendégszerepeltünk. Megfordultunk Finnországban és most néhány hete Svájcban, St. Moritzban a Traviátával. St. Moritz egy kimagasló síparadicsom, de ilyenkor nyáron holtszezon van és ezt a művészi élettel próbálják pótolni, ötödik éve rendezik meg a Pallas Hotelben az opera fesztivált. Nagy sikerünk volt. - Mennyire köt le a tanítás ? - A Főiskolán tanítok. A Konzervatórium betagolódott a Szegedi Tudományegyetembe. Ott van tíz növendékem, de emellett magánúton is tanítok és sok kolléga megkeres, hogy segítsek nekik. És szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy az évek alatt összegyűjtöttem annyi tapasztalatot, hogy bőven van átadni valóm. Én azon kevesek közé tartoztam, aki egy előadáson, ha vége volt a jelenetének, nem rohant le a büfébe, hanem maradt a színfalak mögött és figyelte a kollégákat. Mert igaz az a mondás, hogy a rosszból is lehet tanulni és akár jó, akár rossz kollégát hall az ember mindig tanulságos megfigyelni, hogy mit, miért és hogyan csinál. Vagy figyelni egy tönkrement énekest, akiért rajongtak, vajon mit tett rosszul, mert annak, hogy lecsúszott, oka van. Szóval engem érdekelt a szakmának a technikai összetevője és ennél fogva tényleg nagyon nagy örömet szerez számomra a tanítás. - Van már ismert tanítványod ? - Mindjárt a legelső növendékem, aki kezdetben a színház énekkarában volt. Nagyon büszke vagyok rá, mert ő is - bár szegedi énekes maradt - eljutott a Operaházig, ahol magánénekessé léptették elő. A neve: Merényi Nikolett. Rajta kívül is vannak utódok, akik bár még nevet nem szereztek, de bízom benne, hogy néhány év múlva ők is jó nevű énekesek lesznek a pályán. - Mondani szoktuk: többet kell tudnia a tanítványnak, mint a mesternek... - Nagyrészt az adottságon múlik, mennyit tud egy tanítvány. Egyébként ez a pálya úgy működik, hogy ami meghatározó az a vele született hangi adottság, amit hozni kell, mert megtanulni nem lehet. Megtanulni, és én megtanítani azt tudom, hogy a hangi adottságát a legideálisabban használja ki a tanítvány. De egy rossz hangból jó hangot, csoda hangot nem lehet csinálni. A jó hangot viszont el lehet rontani, de azt remélem -, hogy nem én teszem. - Ismered azt a nézetet, hogy amennyiben valaki jó zenész, jó matematikus is. En állítólag nagyon tehetséges zongorista voltam, de sokat szenvedtem a matematikával... - Igazad van. Mondják, hogy a matematika hasonlít a zenéhez vagy legalábbis, aki az egyikben jó, az a másikban is jó. De én úgy látom, hogy a zenét két oldalról lehet megközelíteni: így a matematika oldaláról elemezni és boncolgatni, de lehet közelíteni hozzá érzelmi részről is. Van, akire nagyon hat a zene érzelmileg. Tehát átéli, felkorbácsolja őt és ezt tolmácsolni is tudja, de ugyanakkor gyengébb a dologok elemzési részében és nyilván ez az ember matematikából is gyengébb. Egy jó előadóművészben keveredik mind a kettő, de az sem baj, hogy ha érzelmi emóciókból több van és kevesebb a dolgok áttekintéséből. - István, nem bántad meg, hogy ezt a pályát választottad ? Annál nagyobb szerencsét nem tudok elképzelni, mint amikor a hivatás és a hobby abszolút egybe esik. Például, ha én hazajövök egy hosszú, fárasztó és igen kimerítő nap után és lazítani szeretnék, akkor a hatalmas lemezgyűjteményemhez lépek, kihúzok valamit és felteszek valamilyen klasszikus zenét, mert engem ez nyugtat. - A ház nappalijába lépve bizony meglepett a rengeteg lemez látványa, amely úgymond a földtől a plafonig borítja az egyik falat. Hány darabból áll ez a szép gyűjtemény ? - Tizenhat éves koromtól gyűjtöm a lemezeket. Legutóbb hatezer darabot számoltam, de azóta már jöttek hozzá CD-k, amelyek száma kb. kétezer felett van és ezen felül magnókazetták, videókazetták. Ez az egész gyűjtemény a klasszikus műfajt teszi ki. - Mit üzensz haza ? Esztergom a szülővárosom. De nemcsak „a" szülővárosom, hosszú ideig, kamaszkoromig ez az a város, amely felnevelt, tartást adott és ahová mindig is kötődni fogok. Az iskoláimhoz, a Dobó Gimnáziumhoz és egy-egy kedves tanáromhoz, akik közül egyet megemlítenék név szerint is: Marton Kálmán. Ő volt a matematika tanárom a gimnáziumban és ő volt az egyetlen, aki engem megbuktatott tanulmányaim során. Egy félévi gimnáziumi bizonyítványomban szerepel a matematika egyes. De büszke vagyok, hogy végül hármasra érettségiztem nála. Azt nagyon sajnálom, hogy nincs Esztergomban Operaház, mert boldogan énekelnék ott is, de amikor lehetőség adódik, és ha csak tehetem elvállalom az otthoni fellépéseket. Legutóbb a Zeneiskola jubileumi koncertjén énekeltünk egy másik Esztergomból indult kolléganőmmel, Nádor, azaz Nitti Magdolnával együtt és nagyon emlékezetes koncertet adtunk az új Dobó gimnáziumban is. Ezek után talán mondanom sem kell: mindig igen nagy érzelmi pluszt ad, ha az ember otthon énekelhet. Ott, ahonnan elindult... Kun Marianna