Esztergom és Vidéke, 2002

2002-11-07 / 45. szám

2002. október 31. Esztergom és Vidéke 5 Pisze is túlélte. Apámmal esténként a Szabad Európát hallgattuk: „Rakj meg tíz tonnát, rakj meg húsz tonnát, mit kapsz ezért ? Keserű napot és keserű bért!" - énekelte egy mélabús hang, míg el nem hangolódott s fütyülni nem kezdett a készülék. Unalmában apám elkezdett franciául tanulni; néha a Radio Montecarlo-ot hallgatta, hogy gyakorolja a nyelvet. Lelkesedésében engem is megtanított: a Vaillant-t, a Francia Kommunista Párt ifjúsági lapját olvasgattuk. Mire iskolába kerültem, már kevertem a két nyelvet. 53 után (vagy csak 55-ben ?) - nagybátyámék eljöhettek az internálásból. A Petőfi iskolával szemben szerzett nekik apám egy szobát. Később a szomszéd szobát is kiutalták számukra; ott konyhát rendeztek be. A szobához - sőt mindkét szobához - vezetékes rádió járt. Az egyiket a Petőfire, a másikat a Kossuthra állították; így semmiről sem maradtak le. Dodó bácsi nagybátyám - emlékezetem szerint - nem dolgozott: Nagyon rozoga lett az internálás során. Mária néni, a felesége - igazi, törékeny úrinő - a Fürdő Szálló adminisztrációján kapott munkát. Ekkortájt érkezett Esztergomba Huszti bácsi, az első világháborús ezredes is a feleségével. Előtte ők is internálva voltak valahol. A tábori bányagépészeti főiskola kollégiumában kaptak szállást és munkát: a nagyothalló, idős Zoltán bácsi WC tisztító volt, apró lábakon guruló felesége éjszakai portás. Vasárnaponként vagy ők jöttek hozzánk, vagy mi mentünk hozzájuk bridzspartira. Azóta utálom tiszta szívemből a kártyát: nálunk is, náluk is, csak egyetlen szoba volt, és ott csöndben kellett maradni! A tortúra felsőfoka! Hogy Gérecz Gyula bácsi mikor érkezett Esztergomba, nem tudom; valószínűleg ő is internálva volt, hiszen Szolnokon, ahol apámmal megismerték volt egymást, alezredesi rangban szolgált. Gyula bácsi Nyitráról származott, aholis a női nem - különösen a színésznők - nagy hódolója volt. Most, agglegény éjjeliőrként minden nap felugrott hozzánk. Apám, ha tehette, ottfogta ebédre: neki is jutott a mindennapos bablevesből. Ilyenkor evés után nekem adta aznapi ebédre tartogatott kétforintosát. Nagyokat sakkoztunk. - „Hetló, boy" - integetett már messziről, ha meglátott. Kedves Arany János kötetét is nekem adta; Szabolcsi Bence zenetörténetéért, meg Romáin Rolland zenei miniatűrjeiért pedig Pestre utazott, mikor megjött az értesítés az Antikváriumtól. (...) Eszperantó utcai házát eltartásért adta el Gyula bácsi, csak a szobáját tartotta meg. Ha épp otthon volt, akkor a Révai lexikont bújta. Az olvasottakat mindig gondosan kommentálta, széljegyzetekkel látta el. Nagy fájdalmam, hogy mikor meghalt, külföldön voltam: hitem szerint szívesen hagyta volna rám „illusztrált" Révaiját. Pechére sokat járt a szája, és minden alkalommal bezsuppolták. Többet volt Tökölön, mint otthon. „Ha az embernek csomagja jött, mondjuk tojással, akkor megkérdezték: hány darab? És ha nem jól tudta látatlanban - akkor ott, a szeme láttára törték össze." - mesélte. Apám óvatosabb duhaj volt. A Forradalom idején is életének aranyszabályát alkalmazta: - „Mindenből kimaradni, nem szemet szúrni, eltűnni!" így, mikor a kapu alól néztem, hogy vonulnak el a ház előtt a tüntető diákok, és én is kiabálni kezdtem velük, hogy „Rákosit a Dunába", apám lekevert egy hatalmas pofont, és bezavart a házba. Rövidesen jött a sötétkapui vérengzés híre. A Széchenyi-téri lövöldözés ropogása odahallatszott hozzánk. Akkor derült ki, hogy Pisze, kedvenc piros plüss mackóm ottmaradt valahogy! Anyám lóhalálban varrt nekem egy Pót-Piszét - de megfelelő anyag híján csak barna bársonyból, még csak nem is pirosból! A lövöldözés utáni hajnalban aztán nagymamám kisettenkedett a Széchenyi térre - a Szentháromság-szobor szét volt lőve - és egy pad alatt megtalálta az Igazi Piszét! Később, hogy ki lehetett menni, láttam a Kaszárnyán lógó lyukas közepű zászlót. Horváthy Péter Velünk élő történelem 1956 emléke - magánkrónikák lapjain Horváthy Péter és Czirok Ferenc 1951-ben születtek, kisgyermekként voltak a korszak és a forradalmi fordulat esztergomi szem- és fültanúi. Saját emlékképeiket egy-két éve kezdték tudatosan kiegészíteni családjuk archívumaiból és legendáriumáiból, hogy - előbbi szerzőnk a franciaországi Tours-ban, utóbbi az ausztriai Zell am See-ben - „magántörténelmi" krónikává formálhassák. (Horváthy Péter Ós-történet című feljegyzéseiből most először közlünk részleteket; Czirok Ferenc „leveleivel" már több számunkban is találkozhattak olvasóink.) Nádai Demeter 27 évesen - mint a SZIM Marógépgyár esztergályos-szakmunkása - élte meg forradalmunk boldog, majd szomorú napjait. Nyugdíjba vonulásáig (1989) ott dolgozott; 1994 - 1998 között Kertváros (az egykori Tábor és Kenyérmező) egyik választott képviselője volt Esztergom önkormányzatában. Kérésünkre leírt emlékezése tartalmaz néhány olyan részletet, amely sem az eddig publikált - és általunk ismert - memoárokban, sem pedig Fakász Tibor könyvében (Esztergom 1956-os históriája, 2001) nem szerepel. Ezeket a szövegben dőlt betűkkel emeltük ki. 1956. október 26-án - ugyanúgy, mint minden nap - az Esztergom-tábori (ma kertvárosi) állomáson a Komárom felől érkező vonatra szálltam fel, hogy munkahelyemre, az esztergomi marógépgyárba utazzam. A vonaton a jól ismert útitársaknak Szénási Mihály, aki szintén a marógépgyár dolgozója volt, olvasta fel azt a 16 pontból álló felhívást, amelynek végén „kibocsátóként" A Magyar Ifjúság szerepelt. Ezen a napon már több városból érkeztek hírek forradalmi megmozdulásokról és tüntetésekről. A vonaton határozták el, hogy a szerszámgépgyári és sportárugyári munkások is kivonulnak az utcára. A gyárba érkezve, az említett röplapot valaki a forgácsoló műhely bélyegző órájára tűzte ki. A marógépgyári munkások úgy 8-9 óra között gyülekeztek a Széchenyi téren, a postánál. Indulás után én még visszamenten a röplapért és magamhoz vettem, hátha szükség lesz rá, hogy valahol ismertessék. A Széchenyi téri hangulat óriási felszabadultságot éreztetett. Horváth Csaba szintén a mi gyárunk dolgozója emlékezetem szerint elszavalta a Talpra magyart, majd Kossuth-nótákat énekelve indultunk el és érkeztünk a Hősök terére, ahol bevártuk a sportárugyári dolgozók menetét. Itt is Horváth Csaba szavalta el - a Hősök emlékművének kerítésoszlopára állva - a Talpra magyart, majd a Kossuth utcán vonultunk tovább. A tömeg énekelt és jelszavakat hangoztatva éltette a forradalmat, és követelte a szovjet csapatok távozását. A Sissay közhöz érve, egy magas fiatal pap állt a menet elé, és „Esztergomba Mindszentyt" kiáltott a tömegnek, amely ezt a jelszót is átvéve vonult tovább a város főutcáján. Közben mind többen csatlakoztak a menethez. A Sötétkapuhoz érve, az ott őrségben álló katonáknak kiáltott oda a tömeg: „Vegyétek le a csillagot!" (Az ötágú jelképet, szovjet mintára sapkarózsaként viselték.) A felszólításra levették és eldobták. A tömeg megtapsolta és éltette a magyar katonákat, majd békésen folytatta útját Szentgyörgymezőn át a Prímási Palota elé, ahol ismét követelték, hogy Mindszenty hercegprímás jöjjön Esztergomba. Ezután a Kis-Duna parton haladva tértek vissza a Széchenyi térre, ahol a pártházról is leverték a vörös csillagot. A főtéren a tüntetők éltették a forradalmat, a lengyel-magyar barátságot és ismét követelték a szovjetek kivonulását. Úgy emlékszem, hogy Horváth Csaba ismét elmondta a Nemzeti dalt, majd több beszéd következett, közben egy 1848-as zászló maradványának átadásával. Ezt követően egy küldöttség a megyei börtönhöz ment, és - tudomásom szerint - három foglyot szabadított ki. (Fakász Tibor dokumentumokon alapuló könyve szerint 13-at. 34.o. -a szerk.) Közülük kettő egészen fiatal volt, velük személyesen is beszéltem, tiltott határátlépésért voltak lecsukva. A harmadik idősebb volt náluk, ő ún. KMK-s Három nap vétségért („közveszélyes munkakerülésért"). A magam részéről ezután hazautaztam egy Dorog felé tartó autóbusszal Esztergom-táborba; így a további eseményekről csak utólag értesültem. Fakász Tibor Esztergom 1956-os históriája című könyvében olvasható, hogy ezekben a napokban gyárunkban dr. Körmöczi Lajost választották meg a Munkástanács elnökének. Én viszont határozottan úgy emlékszem, hogy először Szénási Mihály esztergályost választottuk meg, és csak az ő lemondása után következett Körmöczi. (Egy tavalyi beszélgetés során munkatársam, PL. igazolta ezt, azzal kiegészítve, hogy ő is akkor volt a Munkástanács tagja, amikor Szénási az elnöke.) 1956. október 27-én délelőtt otthon hallottuk az első híreket a sötétkapui vérengzésről. Feleségem édesanyja aggódott Esztergomba lakó fia miatt. Én dél körül bementem a gyárba, hogy felvegyem a minden hónapban 27-én esedékes fizetést, majd besétáltam a városközpontba, hogy sógorom felől érdeklődjem. Őt nem találtam otthon, de megnyugtattak: nincs semmi baja, nem is volt ott a Sötétkapunál. Ezután gyalogosan indultam haza - a buszközlekedés ugyanis már szünetelt -, de a Kiss János utcában, ott, ahol ma a Rendőrség van, egy tank állt az út közepén, lövegtornyát Dorog felé fordítva. Mellette katonák, akik a járdán sem engedtek tovább menni, mondván: senki sem hagyhatja el a várost. Itt találkoztam újra azzal a két fiatalemberrel, akiket a börtönből szabadítottak ki. Mutatták a katonáknak elbocsátó irataikat, amelyeket a börtönparancsnok állított ki számukra. Ok Tatabányára szerettek volna eljutni. Hármasban megpróbáltuk a lezárt útszakaszt a Bartók Béla és a Virágos utcákon át kikerülni. így sikerült is kijutnunk a városból, azonban a 6-os kilométerkőhöz érve, a vasút felőli oldalról csatárláncban katonák futottak felénk. Nekünk eszünkbe sem jutott, hogy értünk jönnének, ezért meg sem állva folytattuk utunkat. Már annál a háznál jártunk, amelyben ma egy gazdabolt s faiskola működik, amikor a katonák az országút közelébe érvén, sorozatlövéseket adtak le a levegőbe és megállásra szólítottak fel bennünket. Az említett házból egy fiatalember kint állt a kapu előtt, és nézte a fejleményeket. A katonák körbefogtak, és a parancsnok utasítására elindultunk a vasút felé. A nézelődő fiút is el akarták hurcolni, de az édesanyja kiszaladt, és a fiúba kapaszkodva megakadályozta ezt. Hármunkat - elkülönítve egymástól - fegyveres őrök kísértek, és útközben kiderült, hogy azzal gyanúsítanak: előző éjszaka a sötétkapunál ott lehettünk azok között, akik a szeminárium - akkor a hadosztály-parancsnokság - épületére lövöldöztek. Én az őrömnek hangosan magyaráztam, hogy a fizetésemért jöttem be a gyárba és Esztergom-táborban lakom. A parancsnok ezt hallván, kikérdezett, hogy kit ismerek a gyárból, majd megnézte a fizetési cédulámat, és elengedett. Két társamat tovább vitték a laktanya felé. Pár nap múlva értesültem, hogy ez a laktanya is átállt a forradalom oldalára. A harmadik nap, amely örökre megmaradt emlékezetemben: 1956. november 3. Budapestről sok hír érkezett, amely feleségem szüleit - Pesterzsébeten élő fiuk és menyük miatt - személyes okból is nyugtalanította. Elhatároztam, hogy megpróbálok feljutni a fővárosba. Mivel akkor - már és még semmiféle tömegközlekedés nem működött, Dorogra gyalogoltam, és többekkel együtt a Tárna nevű étteremnél várakoztam valamilyen járműre, amely felvesz. (Meg kell jegyeznem: ekkor, a forradalmi összefogás egyik jeleként, minden sofőr segítőkész volt.) Nemsokára jött egy nagy sima-platós teherkocsi, amelynek csak a vezetőfülke mögötti drótkötelébe lehetett kapaszkodni. Oldalfalai sem voltak, így velem együtt csak három jelentkező akadt, akik vállalkoztak az utazásra. A jármű a Margit-híd budai hídfőjéig vitt el; innen már gyalog folytattam utamat, végig a Nagykörúton, a Boráros térre. Útközben minden újságot megvettem és sokféle röplapot gyűjtöttem össze. (Máig őrzöm ezeket.) Az embereket mindenütt vidámnak, felszabadultnak láttam, annak ellenére, hogy a város csata utáni képet mutatott. Betört kirakatok, amelyekben érintetlenül ott volt az áru: senki sem nyúlt hozzá, hogy eltulajdonítsa. A Blaha Lujza téren, az akkor még álló régi Nemzeti Színháznál egy ládában pénz halmozódott. Felnyitott tetejére 100 forintost ragasztottak, ez alatt állt a felirat: „így gyűjtünk mi az elesettek hozzátartozóinak." A ládát senki sem őrizte, s aki arra járt és tehette - ahogy én is - hozzájárult valamennyivel az adakozáshoz. Tovább sétálva, a Kilián laktanya szétlőtt épülete tárult elém, előtte az úttesten kilőtt harckocsik. Az épületek mindkét oldalon többé-kevésbé romosán, tele- golyónyomokkal. Az úton nagyon sok helyen törmelék-halmokat kellett kerülgetni. A Boráros térről már közlekedett a villamos Pesterzsébetre, így gyorsabban eljutottam célomhoz, ahol szerencsére rokonaimat kivétel nélkül épségben találtam. Mindnyájan - ahogy az egész ország - bíztak a normális élet közeli megindulásában. Egyedül a szűkös kenyér-ellátás aggasztotta őket. Ismervén az utazás bizonytalanságát, nem időztem sokáig. Hasonló körülmények között jutottam vissza Esztergom-táborba, mint ahogy onnan Budapestre. Amikor hajnalban a rádióból hallottuk a tragikus hírt, hogy a szovjet csapatok megtámadták a fővárost, hálát adtam az Istennek, hogy még az előző nap folyamán hazavezérelt. Nádai Demeter ,Megy a gőzös...' Majdnem napra pontosan öt és fél éves voltam 1956. október 23. táján, nagycsoportos óvodás a belvárosi oviban. Kis kölyök, csodálkozó barna szemekkel. (...) Még semmit sem értettem, látni is nagyon keveset láttam a helyi eseményekből; viszont annál több hang vett körül: számomra ez az ősz főként a zajosságával különbözött a többitől. A felnőttek jöttek-mentek, szaladgáltak és vitatkoztak izgatottan, szólt a rádió éjjel-nappal: lenn a konyhában - az ún. néprádión - a Kossuth, fenn az utcai nagyszobában, a világvevő Philipsen a Szabad Európa, vagy Czirok nagyapám kedvence, a BBC magyar nyelvű adása; az utcáról kiabálások hallatszottak, olykor lövöldözés. Azt szerettem az egészben, hogy nem kellett korán az ágyba bújni, mert az izgalmak közepett sokszor elfeledkeztek rólam. Ott aludtam el általában valakinek az ölében, vagy a nagyfotelben. És a napi nyüzsgés, zsibongás rám tapadt, mint valami álom-maszat. Aztán belén ivódott, könnyűvé varázsolt, lebegtetett, röpített, miközben a felnőttek világa körülöttem tovább zörgött, zajongott. A kívülről beszivárgó hangok alakították álmaimat is, amelyekben tovább „történtek" a dolgok. Ezek a lelkem emlékei 1956-ról. Azután találkoztam a valósággal is. Az egyik nap, talán délelőtt volt, úgy emlékszem, félelmetes dübörgés rázta a Mártírok (Lőrinc) utcai keramit-kövezetet. Kirohantam a kapuba, de a tömegtől először szinte semmit sem láttam, míg csak a lábak közt tolakodva nem értem olyan helyre, ahonnan megbámulhattam az ágyút, amelyet ugráló, kiabáló emberek toltak, vontattak. (...) Az első évforduló idején már iskolába jártam. A Petőfibe. (Apám még úgy járt oda elemibe, hogy az intézményt Szent Imrének hívták; öccse, Ernő nagybátyám már a Petőfiben végzett 1954-ben.) Én' 1957. szeptember 1-jétől lettem petőfis. Közefedett az október vége. A szovjet hadsereg segítségével újra hatalmon lévők nekünk - illetve inkább a felsőbb osztályosoknak „ellenforradalmat" taníttattak. Az utcákon a falak tele plakátokkal. A kerítéseken fehér festékkel írt propaganda szövegek. Az egyik legemlékezetesebb „szocreál" kedvencem az a plakát volt, amelyről egy vadarcú vörös csillagos karhatalmista kimutatott a járókelőkre, a felirat szerint emígyen mennydörögve: „Te, sötétben bujkáló ellenforradalmár, reszkess!!!" Féltünk is tőle akkoriban, de bennünket már legalább nem biztattak arra, hogy jelentsük fel szüleinket, ha otthon „rendszerellenes" kijelentést tesznek, ahogy az ilyenfajta „hírszerzés" a '30-as évek sztálini Szovjetuniójában vagy nálunk, a Rákosi-diktatúra idején mindennapos volt. Zsigárdi Józsefné volt az első tanítónénim. Akkoriban gyakori és szigorú ellenőrzések folytak az iskolákban, az első évforduló őszén talán a szokásosnál is inkább. Egy szép november végi napon tanfelügyelő látogatott osztályunkba. Tudtuk, hogy most aztán tényleg Jónak kell lennünk"! Tanítónénink természetesen igyekezett büszkélkedni velünk. - Na, Borlai Gabi, számold ki nekünk, hogy... És ő számolt okosan. - Czirok Feri olvasson a tegnap tanult olvasmányból; olvastam. (Ébből a „tudományból" a tanítónéninél aranycsillagos ötösöm volt.) - Na, és most Rosensteiner Józsi énekel valami szépet. „Rozi - mert ez volt a beceneve felpattant, és feszes vigyázzban elkezdte énekelni, vasutas gyerek lévén, hogy: „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára"... Rozinak szép csengő hangja volt, határozott lendülettel ért a csúcsig, ahol aztán büszkén vágta ki a „poént": „Elől ül a masiniszta, hátul meg a - krumplifejű kommunista!" Szegény Zsigárdi tanítónéni elsápadt, a tanfelügyelőnő ellenben - milyen érdekes, gondoltuk - elvörösödött, majd „ennek a provokációnak lesz még folytatása" kiáltással kirohant az osztályból. Tanítónénink utána. (Negyvenöt év távlatából már nem emlékszem semmilyen következményre, de gyerekszemmel „jó buli volt", annyi szent.) (...) Áz első osztályban karácsonykor nagyapám segítségével - már pár sort írtam anyámnak az ausztriai menekülttáborba. Czirok Ferenc