Esztergom és Vidéke, 2002

2002-03-28 / 12-13. szám

4 Esztergom és Vidéke 2002. március 28. Bayer Zsolt Esztergomban A LELKÜNK VÁLTOZOTT MEG A NÉGY ÉV ALATT Március 18-án az esztergomi Fidesz-MPP vendége volt Bayer Zsolt író, publicista, a Duna TV kulturális igazgató-helyettese volt. A Szabadidőközpont nagyterme már jóval a kezdés előtt zsúfolásig megtelt, köztük sok fiatallal. A bevezető gondolatokat dr. Latorcai János országgyűlési képviselő mondta, majd Bayer Zsolt előadását hallgathattuk meg, melyben szó esett a magyar sajtó elmúlt 12 évéről, a magyar és a világmédia kapcsolatáról és a globalizációban betöltött szerepükről. Hangsúlyozta, csak úgy tudunk fellépni a globalizáció káros hatása ellen, ha megerősítjük azokat a törekvéseket, amelyek független és növekvő lélekszámú országunk fejlődését biztosítják. Reményét fejezte ki a továbbiakban arra vonatkozólag, hogy eljön az az idő, amikor lesz Magyarországon egy konzervatív értékrenddel bíró tőkés csoport, mely jobban részt tud vállalni a médiában, ezzel is elősegítve a liberális túlsúly csökkenését. Ehhez azonban még időnek kell eltelnie, bár már jó úton halad az ország. A választásokat illetően biztos a jobboldal sikerében. Négy év alatt megtanultunk ünnepelni is - mondta. - El kell érnünk, hogy büszkék legyünk magyarságunkra, és emelt fővel járhassunk saját hazánkban. Vendégünk volt Balogh János akadémikus, a világhírű természettudós (s) Március 23-án délután a volt Vármegyeháza dísztermébe várták korunk egyik legnagyobb tudósát, a Corvin-lánc egyik tulajdonosát, dr. Balogh János akadémikust, ökológus professzort (fotónkon). Az Esztergomi Polgáregylet nevében dr. Horváth István múzeumigazgató köszöntötte a vendéget, akinek előadása kezdetére minden ülőhely "elkelt", a kicsit késve érkezők már csak a terem szélén és végében jutottak állóhelyhez. A neves vendéget előbb Meggyes Tamás köszöntötte, majd Latorcai János országgyűlési képviselő mutatta be. Tőle tudtuk meg, hogy Balogh professzor életpályája 1913-ban Nagybocskóról (ma Ukrajna) indult, Túrkevén, majd a Fasori Evangélikus Gimnáziumon át vezetett a Pázmány Péter Tudományegyetemig. A diploma megszerzését követően tanársegéd, adjunktus, magán- és rendes tanár, számos kutatás vezetője lett. 1968-tól az ELTE állatrendszertani tanszékét, 1970-től az MTA talajzoológiai kutatócsoportját irányította. Latorcai János a tudós méltatását eképpen folytatta: - Jelenleg nyugalmazott egyetemi tanár, az Akadémia Botanikai és Ökológiai Kutatóintézetének tudományos tanácsadója, állatrendszertannal, ökológiával, talajzoológiával és zoocönológiával foglalkozik. Az Acta Zoologica Hungarica főszerkesztője. 1963 és 1978 között 28 tengerentúli expedíciót vezetett, végigkutatta Dél-Amerika országait. Elkötelezett híve a tudományos ismeretterjesztésnek, 1959-től írta és szerkesztette a rádiós és a televíziós sorozatokat. Könyvei, cikkei sokasága jelzik munkásságát. A hazai Akadémián túl az Osztrák Akadémia tiszteletbeli tagja, az ELTE díszdoktora. Birtokosa a Kossuth- és a Széchenyi-díjnak, az Akadémiai Aranyéremnek, a Pro Renovanda Cultura Hungáriáé fődíjának. Elnyerte a Magyar Örökség díjat, a Magyar Köztársasági Érdemrendet és múlt év augusztus 20-án a Corvin-láncot is. Az életének kilencedik évtizedéhez közeledő Balogh professzor energikus előadását feszült figyelem kísérte. Hallhattuk a környezetünkért, a népünk jövőjéért aggódó és mindezekért egy emberöltőn át munkálkodó ember szavait. Buzdított minket a soha ki nem múló lelkesedésre és kitartásra. Elmondta, hogy kezünkben van a bioszféra jövője, ugyanúgy, mint a magyarság megmaradásának kérdése is. Szívünkhöz szólt, amikor az oktató-, nevelőmunkát hangsúlyozta, beszélt az ifjúság neveléséről, az áldozatvállalásról. Kiemelte nemzeti gyökereink és hagyományaink jelentőségét, óva intett a mindannyiunkat veszélyeztető elidegenedéstől. A zoológiáról, az ökológiáról elhangzott mondatai, ifjúságunkról, a magyarság kérdéséről szóló gondolatai egyaránt egy hiteles embert rajzoltak elénk. Mondataiból kiérződött egy fontos felismerés, mely különösen az utóbbi évek munkásságát jellemezte: „Miután az oktatás sebességét elhagyta a tudomány fejlődésének sebessége - egy megoldás maradt: letenni a talárt, odaállni a mikrofon vagy a kamera elé, és közvetlenül elmondani az embereknek azt, ami sürgős". A szombati estén is ezt bizonyította mindannyiunknak. A közönség pedig szeretettel és hálásan fogadta. Dormán-fotók a Sugár Galériában (-s) Március 22-én kora délután a Sugár Galériában nyílt meg Dormán László Csantavéri Cigánybál című fotókiállítása. Az esztergomiak Dormán Lászlót leginkább a Kossuth rádió Határok nélkül című műsorából riporterként ismerhetik. E sorok írója már többször is találkozott az alkotóval, hiszen három fiú- és két leánygyermeke közül Bertalan évekkel ezelőtt iratkozott be az Esztergomi Evezősök Hajós Egylete tagjának. Minden találkozásunkkor a fényképezőgép is volt Dormán Lászlónál, bár legutóbbi esztergomi szereplésével a Mária Valéria híd átadásánál rádiósként jeleskedett. A fotókiállítás megnyitóján közreműködött Maronka Csilla színművésznő, valamint Balla András fotóművész. Mint kiderült, a jelenleg Piliscsabán élő alkotó délvidékről származik, miként a művésznő is. A vajdasági Tanyaszínház társulatánál találkoztak, Dormán ezúttal ott készített fényképpel kedveskedett neki. Két évtizede tudtak egymásról, de személyesen azóta városunkban találkoztak először. Balla Andrással a fotózás hozta össze őt. Együtt vettek részt a Nagybaracskai Fotó Alkotótáborban, ahol barátságot kötöttek. Az alkotót jeles fotóművészünk mutatta be és elemezte képeit (fotónkon). A viszontagságos életpálya 1944-ben indult Bácskossuthfalváról (ma Omoravicaként szerepel a térképen). Dormán László a családi hagyományokhoz kötődően zenét tanult, harsonázott, furulyázott, citerázott. Kitanulta az újságírást is, Újvidéken a Képes Ifjúság szerkesztője volt. Újságíróként a tudósításai során fényképezett is, így jutott Csantavérre. Az ottani cigánybál, a jellegzetes figurák, az elmaradhatatlan verekedés, a bicskázás megragadta figyelmét, hihetetlen helyzetekben készültek a képek. A sorozat harmincöt felvétele már jó évtizede járja a határon túli és belüli városok galériáit. Sokan látták Jugoszláviában, Szegeden, Győrben, Pécsett. Most Esztergomban is zsúfolásig telt a Somogyi iskola aulája a megnyitón. Tolnai Ottó neves fotókritikus írta a képek láttán: „Minden bizonnyal nem fotóriporteri, nem művészi, nem dokumentarista indíttatásból dolgozott ilyen megszállottan. Élvezte a ramazurit. Es legjobban a lencsén keresztül tudta élvezni. Mert megszokta, hogy a lencsén keresztül lát". A fekete-fehér képek megtekintését jó szívvel ajánljuk! Szentandrássy István, Bada Márta, Dávid Beeri, Balogh Balázs András, Dilinkó Gábor - néhány kiragadott név a magyarországi cigányság jelentős kortárs festőművészei közül. Annak ellenére, hogy egyikük több mint egy évtizednyi művészeti stúdium után lépett önálló pályára, s van közöttük külföldön már hírnevet szerzett mester is, hazánkban nem örvendenek különösebb ismertségnek. Ez azonban nem meglepő, ezzel a magyar alkotótársaik sem büszkélkedhetnek. Az említett művészek gyökerei alapvetően egy talajból táplálkoznak, ám kifejezőeszközeik, művészi világuk élesen különböző, világosan megkülönböztethető. Stílusuk zavarba ejtően eltér nemcsak egymásétól, de {Bada Márta és Balogh Balázs András kivételével) az úgynevezett „cigány - értsd: naiv - festészettől" is. Munkásságukkal, műveikkel kapcsolatban ezért korábban már felmerült a kérdés: etnikai hovatartozása vagy festésmódja alapján kell-e valakit „cigány festőnek" tekintenünk? Az utóbbi esetben a nem roma származású naiv festők példája mutat rá arra, hogy a „cigány" és a naiv művészet nem CigányJtépzőművészek alkotásai a belvárosi plébánián használható egymás szinonimájaként. Az imént felsorolt festők pedig a közös hagyomány határait lépték át. Létezik-e akkor a „cigány művészet"? Jelenthet-e mást, mint roma alkotók művészi tevékenységét? A belvárosi plébánián március 17-én nyílt kiállításon választ kaphatunk erre a kérdésre is. A fent idézett mesterek itt csak egy-egy művel szerepelnek - ami még az alkotók stílusa megismeréséhez sem elegendő -, de a többi kiállító nagy száma és az általuk képviselt formai sokszínűség alapján képet alkothatunk a romák művészetének jellegzetességeiről. Legfőképpen az tűnhet szemünkbe, hogy legtöbbjük bár naiv festő és környezetét, a cigány családok életét, a családtagokat örökíti meg, már ebben is jelentős különbségek fedezhetők fel. Azon túl, hogy létezik a stiláris (és olykor tematikai) szempontból világosan elválasztható, már korábban említett csoport, magát a naiv stílust is különböző formában képviselik az egyes festmények. Minthogy azonban zárt, öntörvényű képi világgal bíró festőegyéniségek műveivel állunk szemben, ez mégsem annyira meglepő. Az esztergomi tárlat kínálata vegyes; egyes művek az amatőr modorosságnál megragadt ízlésről, feltűnően halvány művészi kvalitásról tesznek tanúságot. Mégis, ezzel együtt, s különösen a naiv képek túlsúlya miatt ez a válogatás hívebben tükrözi a magyarországi cigányság festészetét annál, mintha csak a legkiemelkedőbb művészek képeit láthatnánk. Le sem lehetne tagadni: a kiválogatás és a tárlat rendezése a festményeket és a szobrokat biztosító intézmény, a Fővárosi Önkormányzat Cigány Háza munkatársainak érdeme. A kiállítás tehát inkább a roma festők és fafaragók sokféleségét, formakincsük, stílusuk különböző voltát képes érzékeltetni. A műveket szolgáltató, a Cigány Ház által létrehozott Cigány Képzőművészeti Közgyűjteményből természetesen csak mint egy adott készletből lehetett műveket kölcsönözni: a kiállított darabok nem feltétlenül a megidézésre érdemes művészek legértékesebb és legihletettebb munkái. De Balogh Balázs András Hadirokkantja, Ferkovics József Dallama, Túró Zoltán Illusztrációja így is maradandó emlékképekként kísérik haza a látogatókat. A nagyszámú festményt és a szobrokat szemlélve szakítanunk kell tehát a cigányok művészetével szembeni sztereotípiáinkkal és (esetleges) előítéleteinkkel. Elbizonytalanodunk a kérdés hallatán: mi teszi „cigány festőkké" ezeket a művészeket? Ha csak a származás, akkor nincs értelme e kifejezést művészettörténeti értelemben (s különösen értékkategóriaként) használni; e szókapcsolat ezek szerint csupán az alkotók etnikai hovatartozását jelöli, azt is elsősorban tájékoztató jelleggel. Miként a „magyar" piktúra meghatározása is meglehetősen kérdéses, annak ismeretében, hogy a nagy történelmi sorsfordulóinkat, hőseinket, irodalmi alakjainkat illetve a tájainkat megörökítő úgynevezett nemzeti festészetünk (a 19. század második felében) szintén csupán a téma és az alkotók származása miatt volt magyarnak nevezhető. Kifejezési eszközeit, felfogását ugyanis német, osztrák és olasz mintákról vette át. Az esztergomi kiállítás helyválasztása a belvárosi templom oratóriumában nem mondható szerencsésnek - a megnyitón Michels Antal plébános a Romano jGlaso együttes meghívásával, a zene eszközeinek segítségével igyekezett áthidalni a kulturális szakadékot. A tárlat létrejötte ugyan a plébános szervezőmunkáját dicséri, a megvalósulás nem az ő elképzeléseit tükrözi. Korábban ugyanis csak egyetlen fiatal cigány festőnek kívánt itt kiállítási lehetőséget biztosítani, akit még pesti káplánsága idején ismert meg. A fiú anyja közbenjárására azonban helyette a Cigány Ház közgyűjteményének alkotásai kerültek Esztergomba, s így ez a kiállítás kapott helyet, szerény körülmények között, a templom melléktereiben. Mindent összevéve mégis inkább örülnünk kell e ritka, gazdag, értékes tapasztalatot kínáló kiállításnak. Megtekintésére április közepéig kínálkozik alkalom a szentmisék alatt és a plébánia délelőtti ügyeleti idejében. Istvánffy Miklós