Esztergom és Vidéke, 2002

2002-12-19 / 51-52. szám

2002. december 19. Esztergom és Vidéke 11 300 éve: Kurucok szikrája az erdők belsejében A kuruc kort egy bujdosó mozgalom vezeti be, amelynek kapcsán feltevődik a kérdés, vajon milyen előzmények járultak hozzá a nincstelenné vált tömegek, egyre gyarapodó számának növekedéséhez ? Mint ismeretes, a középkori nagybirtokon a különféle „udvari emberek", szolgák nagy számban találtak megélhetést. Ez a helyzet a XVII. század folyamán kezd lényegesen megváltozni. Az udvari emberek közül - akiknek a földesúr gazdaságában már nem akadt konkrét dolga - mind többet elbocsátanak. Rákóczi Györgyről jegyezték fel például, hogy amikor átnézte lednicei jószága számadásait és úgy találta, hogy a jövedelem csökkent, utasítást adott arra, hogy a szolgák egy részét bocsássák el „mert akármilyen is, szép dolog a takarékosság". Az Esterházyak is figyelmeztették szentmiklósi uradalmuk udvarbíróját, hogy „ott való (...) cselédet csak annyit tartson (...) a kik nélkül (...) el nem lehet ő kegyelme, megkímélvén az iránt is a költséget". Wesselényi Ferenc pedig lelkére kötötte szendrői udvarbírájának, hogy „haszontalan és csak kenyérvesztegető szolgákat ne tartson, és azokat, akik nélkül (...) el lehetnek elbocsássa, mert az mit a féle heverő haszontalan szolgára költ, maga vallja kárát". Az ily módon elbocsátott udvari emberek, szolgák, cselédek a nincstelenek egyre gyarapodó tömegének részévé váltak. Ugyanebben a vonatkozásban kell felfigyelnünk egy másik jelenségre, a végvári katonaság elbocsátására, szélnek eresztésére. Az ellenreformáció erőszakos eszközeitől sújtott elkergetett, elbujdosott jobbágyság számára a XVII. század első felében még vonzó lehetőséget nyújtott a katonáskodás, a véghelyeken való vitézkedés. A törvények hosszú sora (1622: XXVII. tc.-től 1681: LXVII. tc.-ig) határozottan ellenezte, hogy a jobbágyok végvári katonának álljanak, de éppen ezek a tilalmak mutatják, hogy ez a folyamat jelentős méreteket öltött. Még 1681-ben is azt panaszolják, hogy „a jobbágyok családjukkal, gyermekeikkel a végek vidékére mennek, s innen a végbeli katonák magukhoz veszik." A végvári katonáskodás azonban csak átmenetileg mentette meg ezeket az elűzött és szökevény jobbágyokat sorsuktól. Attól, hogy szabad prédává váljanak. A harmincéves háború befejezése után, amikor a bécsi udvar részéről Magyarország gyarmatosítására irányuló tendenciák egyre világosabbá váltak, mind nagyobb számban jöttek csapatok Magyarországra. A vasvári békét kővető időben pedig a bécsi haditanács Kollonics Lipót javaslatára azt az eszmét vetette fel „vajon nem volna-e helyesebb, ha csak papíron tartanának magyar katonaságot, a valóságban pedig mindnyáját elbocsátanák". A Wesselényi-féle összeesküvés felszámolása után, még radikálisabb eljárásokhoz folyamodtak. A bécsi körök ismét a magyar haderő megszüntetésének szükségességét hangoztatták, de mivel egyszerre az egész magyar haderőt megszüntetni veszedelmesnek látszott, úgy döntöttek, hogy a felső-magyarországi, a bányavidéki mintegy 11 000 főből álló magyar haderőt 3000 emberre szállítják le, 8000-et pedig a szolgálatból elbocsátanak. A karlócai béke megkötése után a haditanács végleg kimondotta, hogy a magyar katonaságot fel kell oszlatni és a magyarországi várakat le kell rombolni. A végvárak lebontásával viszont együtt járt a végvári katonák elbocsátása is. A haditanács az elbocsátásokat már 1700-ban elkezdte. Sok helyen csak erőszakos eszközökkel lehetett a végvári vitézeket lefegyverezni és szélnek ereszteni. Az említett intézkedések nyomán a magyar végvári katonaság szinte teljes számban minden létalaptól megfosztottá vált. De már előzőleg, amíg szolgálatban állottak addig is hasonló helyzet fenyegette őket. „Néha évekig nem kaptak semmi zsoldot, s a kincstár elmulasztotta rendesen fizetni a fogadott katonaságot. A katonák vagy nem kaptak fizetést, vagy pedig nagy ritkán posztóval, sóval és fegyverekkel fizették ki őket (...) a nyomor némelyik végvárban irtóztató volt." Csupán csak Pápán és Győrött száznál több magyar vitéz halt éhen, s a pápai várban még háromszáz súlyos beteg feküdt. Érhető tehát, hogy a magyar végvári vitézeknek már elbocsátásuk előtt sem volt más választásuk, mint bujdosóvá lenniök. Ilyen körülmények között az elbocsátott végváriak egyre többen váltak igazi szegénylegényekké. A bujdosóknak az a tömege nemcsak a végváriakból került ki, ott vannak közöttük a Wesselényi-féle összeesküvésben kompromitált vagy gyanúsított főurak, birtokfosztott köznemesek, akik „Erdély felé húzódtak és ott a hajdúságon és a Partiumban félreeső községek határai, várai alatt meghúzódva várakóztak az idők jobbrafordulására. Ezek a házuktól, tüzüktől, tábori életre menekülő fegyveres csapatok nevezték magukat bujdosóknak. " Sokféle néven emlegetik magukat irataikban „az mi Istenünk dicsőségéért, édes hazánk lelki testi szabadságáért bujdosó végbeli, mezei, gyalog hajdú rendén levő tisztek és az egész vitézlő rendek közönségesen, mi az nemes magyar hazából kibujdosott grófi, úri, fő, nemezlő és vitézlő lovas és gyalog mindenféle rendek", vagy egyszerűen a „bujdosó s fegyvert viselő magyarság közönségesen". Mindezek az aláírások fényt vetnek arra, hogy a bujdosók tömege milyen heterogén volt, hogy a végvári vitézekből lett szegénylegények mellett, milyen sokféle elem verődött össze. Döntő többségükben olyanok voltak, akik elvesztették földjüket, létalapjukat, megélhetésüket. A század utolsó évtizedeiben különösen nagyszámú jobbágy csatlakozik hozzájuk. A diadalmaskodó ellenreformáció erőszakos módszerei, a császári csapatok beszállásolása és eltartása, az idegen zsoldosok visszaélései elviselhetetlen terhet róttak a jobbágyokra. A bujdosók nagy része elvesztette földjét vagy általában régebbi megélhetési lehetőségét, s elkeseredetten keresték a kiutat, jóval elszántabban mint a parasztság azon tömegei, amelyek még jobbágytelken gazdálkodtak. Az üldözött, a birtokaitól megfosztott protestáns nemesek elbujdosnak Erdély határszélére, a Partiumba, és 1672-ben fegyverbe szólítják a haza szabadsága védelmére nemcsak a nemeseket, de a császári katonaság által elkínzott jobbágyságot is. Például egy kuruc sereg Teleki Mihály vezetésével 1672-ben Szatmárt akarta elfoglalni. És ami az akcióban érdekes, hogy hozzájuk csatlakoztak a szatmári gimnázium diákjai is, az adatok alapján ötven ifjú esett el. Az esemény! megörökítő okirat leírása szerint középen haladt a gyalogság, két oldalról a lovasság támogatta azt. A szatmári őrség értesülvén szándékukról, a nyílt összecsapást választotta. Sajnos a felkelőknek hiányos volt a tüzérsége, s hogy elkerüljék az ellenség ágyúinak pusztítását az ütközetet kézitusává szándékozták változtatni. Ezért a gyalogság azt a parancsot kapta, hogy mihelyt az ágyúk eldörögnek rögtön a földre vessék magukat. Ugyanekkor ezt a fortélyos tervet elmulasztották közölni a lovassággal. így történt aztán, hogy a gyalogosok az első ágyúlövésre mind elterültek a földön. Erre a lovasság azt hitte, hogy az ágyútűz ölte meg őket, s ezért zavarukban mind visszafordították lovaikat, s Batizon, Gombáson át menekültek. A cserbenhagyott gyalogság a földről felkelve szétszórtan menekült Batiz irányába. Itt érte utol őket az ellenség, s valamennyiüket, beleértve a diákokat is, mindet lemészárolták. Közös sírban nyugszanak a batizi temetőben. A nemesség - bár rendi sérelmei és gazdasági érdekei is szembeállítják a bécsi udvarral - mégis, a jobbágyok megmozdulásaitól tartva, beletörődik az ország katonai megszállásába. Mint ismeretes, 1662-ben Szatmár várába német őrség kerül, mely végig sarcolja a falvakat, s ezáltal a Tisza-vidéki jobbágyság helyzete elviselhetetlenné vált. A legsúlyosabb a zsoldosok uralma volt, melynek kihatásait elsősorban a parasztság érezte. A porció (a katona és a ló fejadagja) mellett számolatlanul maradtak azok az értékek is, amelyeket a katonaság elrabolt és azok a szenvedések, amelyelvet a szegény népnek okozott. A császári tábornokok az adók behajtásában kérlelhetetlenek voltak és a legnagyobb kegyetlenségektől sem riadtak vissza. Szatmárban pedig éppen Caraffa Antal generális parancsolt. Az új kormányrendszer nem kérdezte többé ki a nemes, ki a jobbágy, mindenkit egyformán megadóztatott. Az általa követelt adó nagyságát a városi levéltárban őrzött okiratok alapján rekonstruálhatjuk. Például az 1685-1686. évi téli félévre 21 000 forint, az 1686-1687. évi téli félévre 16 800 forint, az 1688-1689. évi téli félévre 13 560 forint pénzösszeget fizetett a város. Az említett összeghez a polgárok 9856 forinttal, a nemesek 3784 forinttal járultak hozzá. Mikor pedig a nemesség egy része vonakodott a reá kivetett személyes adót kifizetni, a közgyűlés többsége 1686-ban olyan határozatot hozott, hogy az ellenszegülőket meg kell fosztani jobbágyaiktól, s azokat olyanoknak kell adni, akik befizetik az adót. 1690 után a porták számát sem igen nézték, hanem a kormány egyszerűen hatalmi szavával 3200 úgynevezett porciót vetett ki a vármegyére. Egy 1690-ből fennmaradt adólajstrom szerint, ebben az évben a vármegye 4413 köböl gabonát, 9690 köböl zabot, 4546 szekér szénát és 1000 darab szarvasmarhát adott. Természetes, hogy ezt a terhet a lakosság képtelen volt elviselni. De azért a törvényhatóság kénytelenségből kegyetlen rendszabályt foganatosított a porciók behajtására. Elrendelte ugyan, ha valamely földesúr nem akar, vagy nem tud fizetni, más is leteheti helyette az adót, de aztán az lesz a jószág haszonélvezője mindaddig, míg a tulajdonos őt ki nem elégíti. 1692-ben a magas adók miatt erősen feljajdultak a megye lakosai és könnyítésért a királyhoz folyamodtak, de eredménytelenül, mert válaszképpen Caraffa Antal ismét újabb adónöveléssel próbálkozott, melynek nagyságát a kormány úgy határozta meg, hogy az egész országra eső összegből Szatmár 146 porciót fizet, vagyis a város, egész adója 20 440 forint volt. így folytak a terhes adózások 1703-ig, viszont a sűrűbb népességű vármegyék könnyebben kiállották az adóprés szorításait. De a lakosság itt a háborús idők miatt rémítően megfogyott, vagy elmenekült, s útonálló, haramia lett belőle. Teljesen pusztán maradtak az alábbi községek: Pis káros, Csaholy, Domahida, Gencs, Dobra, Béltek, Esztró, Gilvács, Kálmánd, Görbed, Józsefháza, Lázári, Udvari, Batiz. Ezek után már csak egy szikra kellett, hogy felgyújtsa a szunnyadó parazsat. Az elnyomott parasztság csak jeladásra várt és kész volt felvenni a harcot elnyomói ellen. így a kuruc paraszttömegek első nagy megmozdulása 1697-ben Hegyalján tört ki. A felkelés méreteiben és céljában túlnőtt a helyi parasztmegmozdulások keretein. A hegyaljai felkelés szervezői a szegénylegények és Thököly kurucai közül kerültek ki. Szatmárban és Beregben Kis Albert gyűjtötte maga köré az elégedetlen szegénységet. Kis Albert a Bereg megyei Gersenőn szolgáló örökös jobbágy volt, amikor talpasnak állott be Thököly hadseregébe. Ott a hadnagyságig vitte. Thököly bukása után átállt a németekhez és egy darabig a császári csapatok kötelékében a tatárok ellen harcolt. De talpasaival együtt rövidesen otthagyta a császári szolgálatot s katonai képességeit Szatmár megye használta fel. Kis Albert embereivel együtt Károlyi Sándor első hívására a megye szolgálatába lépett, a rablókat szétverte, a közbiztonságot helyreállította. A megye azonban nem tudott nekik további zsoldot fizetni, ezért amikor az idő őszbe fordult Kis Albert hajdúi maguk is az erdőbe húzódtak, s bár magukat kurucoknak nevezték, valójában rablókká lettek. Kis Albert legényeivel tehát 1695-ben a nagybányai hegyekbe rejtőzött, s ebből az időből ered, Kis Albertnek, Esze Tamással való ismeretsége. A kuruc szegénylegények postása, aki üzeneteiket hordozta, rokona volt Esze Tamásnak. E híres Pap János ismertette meg Esze Tamással az erdők belsejében készülő kuruc szervezkedést. Hamarosan tudomást szerzett róluk a szultán is, aki újabb magyarországi hadjáratra készült. A tervek szerint Kiséknek is szerepet szánt abban a felkelésben, amelyet Thököly vezetésével az ország keleti részén kellett volna kirobbantani. Károlyi Sándor ezáltal kínos helyzetbe került, hiszen széles körben ismerték a Kas Alberttel kialakult kapcsolatát, amelyet, mint hűtlensége bizonyítékát, különösen két császári kamarás igyekezett terjeszteni. Az olasz származású Nigrelli generális a magyarokkal szemben is korrekt kassai főkapitány azonban nem adott hitelt a mendemondáknak, s nem jelentette a hallottakat Bécsben, hanem értesítette Károlyit. A főispán tudva, hogy „az rossz hír szárnyon szokván járni", ennek ellenére szükségesnek tartotta az önigazolást. Ezért levélben tájékoztatta az ügyről Kollonics Lipótot, akinek megnyugtató válasza ellenére, Károlyi tettekkel is bizonyítani akarta ártatlanságát. Anyósa közreműködésével a Bereg megyei Csonkapapiban 1697 júniusában kézre kerítette Kis Albertet és a károlyi börtönbe csukatta. Egyidejűleg elfogató parancsot adott ki Esze Tamás ellen is, aki ekkortájt csatlakozott Kisékhez. Ekkorra a szegénylegények szervezkedése behálózta az egész Felső-Tisza vidéket, tehát a beregi részek vezetőinek elfogásával, már nem lehetett elfojtani a készülő felkelést. Véleményem szerint Kis Alberték mozgolódása, annak a hangtalan, rejtőzködő szervezkedésnek az eltakarására szolgált, amelyet a zempléni részeken végeztek a felkelők. * A szegénylegények valóban a szervezés mesterei voltak, s nemcsak a jobbágyokat, hanem egyes várak magyar őrségét is megnyerték céljuknak. Ott lobbant fel a láng, ahol senki sem várta, Hegyalján. Kiáltványuk így határozta meg a felkelés célját, amely a nemzeti összefogás jegyében indult: „Isten szenvedésünket nem nézhette tovább, ütött a szabadság órája! Itt az ideje, hogy elnyomóinkon bosszút álljunk! Hatalmas isten, adj nekünk erőt és szerencsét hozzá!" (Folytatjuk.) Mandula Tibor A régiók Európája: Szigligettől Esztergomig Lapunk egykori főszerkesztője, Sebő József ma Veszprémben tanárkodik. Eddig két önálló kötete jelent meg Bakony-mítosz, a Bakony a magyar irodalomban címmel, illetve a dr. Brusznyai Árpád klasszika-filológusról, az 1956-os forradalom mártírjáról, a Veszprém megyei nemzeti tanács egykori elnökéről; továbbá egy tankönyv társszerzője is. A Közép-Dunántúli Regionális Fejlesztési Tanács által hirdetett pályázat eredményeként várhatóan a jövő év első negyedében jelenik meg következő könyve, a Szigligettől Esztergomig, A királyi régió című kötet, amely a Közép-Dunántúli Régiót mutatja be. Erről kérdeztük. - Veszprémben, Fejérben, Komárom-Esztergomban a magas hegyek és a tenger kivételével megtalálható minden, ami egy virágzó gazdasági élethez, test és lélek megújulásához szükséges. A három megyét magába foglaló Közép-Dunántúli régió területe (11263 km

2) az ország területének 12,1 %-a, lakossága 1 107 000 fő (2001), népsűrűsége 98 fő/km

2, amely alacsonyabb, mint az országos érték (108 fő/km

2). Változatos felszínén nyugat-keleti irányban húzódik végig a Dunántúli-középhegység, a dél-keleti térségében terül el lankás és síkvidéki jellegű Mezőföld, a két jellegzetes táji egység között pedig a Balaton és a Velencei-tó. A régiót északon és - egy szakaszán - keleten a Duna határolja. E kissé huzatos táj a történelem sodrában sokszor nem kedvezett a békés építőmunkának - de az idesodródott népek, kultúrák számtalanszor megtermékenyítően hatottak egymásra. Bizonyára az sem véletlen, hogy a kora középkor századaiban itt jött létre a három királyi város: Esztergom, Székesfehérvár és Veszprém. Régiónk számára a prosperitást, a gazdasági erőt a sajátos és egyedi táji atmoszféra, a természeti adottságok jelenthetik. Ahogy az E.S.D.P, az Európai Unió 1999-ben kelt dokumentuma fogalmaz: „A kulturális tájképek eredetiségük révén járulnak hozzá a helyi és regionális identitáshoz, tükrözik a történelmet, illetve az ember és természet kölcsönhatását. Jelentős értéket képviselnek, például a turizmus vonzerői. E tájképek megőrzése igen fontos, de a gazdasági életet sem gátolhatják túlságosan". Mit mondhatunk a hely szelleméről, agenius loci-ról ? - A hely színeiről, a couleur locale-ról először a romantikusok beszéltek. A Dunántúl - Pannónia - nevének hallatán íróink-költőink elsőként a táj latin jellegét, a klasszikus nyugalmat, a harmóniát szokták volt emlegetni. A Velencei-tó partján, Kápolnásnyéken született Vörösmarty versvilágáról egy ugyancsak Pannon ég alatt közénk érkezett költő-utód, Babits Mihály írta: „ ...a pannóniai táj titkos és mély latinsága zenél benne." Osszehangzó, idillikus szépségű, benső bájú vidék, a mélyebb kedély hazája és kifejezője is. Nem a forradalmak hazája. A magyar gondolat sokszor indult el innen történelmi útjára, de a cselekedet ritkán. Az Esztergomhoz is kötődő Babits szerint „A Dunántúl kedves, harmonikus színeivel könnyű és elegáns, szinte klasszikus formaérzékre nevelő, enyhe kék vidék. Nem csoda, ha a dunántúli írók állnak a latin könnyedséghez és eleganciához legközelebb." Szólj a jelenéről-jövőjéről is! - A XXI. század Európája a régiók Európája lesz. Magyarországon azonban e regionális gondolkodás - történelmi okokból - még meglehetősen kialakulatlan. A tervezéssel foglalkozó szakemberek számára azonban mindennapos fogalom. >>>>>>>>>>