Esztergom és Vidéke, 2002
2002-12-19 / 51-52. szám
2002. december 19. Esztergom és Vidéke 5 NAGYFALUSI TIBOR szerkesztésében VII. évf. 23.szám EOV 2K 2 - Elmer István: Mostanság ismét fordulóponthoz érkeztünk. Az újkor nagyszerűnek nevezett gondolkodási bon mot-járól, amellyel az ember gondolkodása középpontjába saját magát helyezte, mára lassacskán kiderül, olyan, mint a virágárusok fagyasztott virágai: míg el nem adják őket, s tart a fagyasztás hatása, elevenek és szépek, amikor azonban múlik a szirmokat jegesítő merevség, összelottyad az iménti szépség, menthetetlenül.(...) Az emberiség, múltjának a mi tekintetünkkel befogható idejében, néhányszor megváltoztatta gondolkodásának lényegét, s nem csoda, ha ma fejtörést okoz: ki vagy mi kerüljön, kerülhet létünk rivaldájába? Volt Isten, volt az Ember, volt a Föld, volt az Ég, volt a Semmi, volt a Minden... mi jöhet? Bizonytalan az ember. Már nem felel meg tovább önmagának, s keresi, aki helyébe léphet. Manapság az irodalom nagyrészt arról szól, hogy a szereplők kimaradnak saját sorsukból. 2002 * IDO ES TER * SZO ES VONAL * KEP ES BESZED December 4. Az Esztergomi Művészek Céhe kiállításának megnyitója Minden ízében esztergomi kiállítás megnyitóján vehetünk részt. Egymás közt vagyunk - helybeli születésűek, itt lakók, itt dolgozók - a modern alapítású, de immár hosszú múltra visszatekintő művészcéh éves seregszemléjén. Amikor előzetesen megnéztem a bemutatásra szánt műveket, prekoncepcióval érkeztem. Azt szerettem volna látni, hogy a sokarcúan történelmi Esztergom, az „esztergomiság" megmutatkozik-e az alkotásokban? Felületesen szemlélődve, bárki rávághatja: nem, én mégis azt mondom: igen. A Város (nem mondok vele újat) olyan, amilyenné mi magunk formáljuk; és minden megnyilvánulásunk, kivált az alkotóművészi cselekvés - vonal és kép, szó és írás(beszéd) - időben és térben városunkat építi. A formálás tehát rajtunk múlik. Ezzel a felismeréssel leginkább mintha az utóbbi 12 évben maradtunk volna magunkra. Csak az fog alakítani Esztergomon, amit megteszünk; amit nem - az nem. Sőt ez az utóbbi, vagyis a közömbös tétlenség korrodál, pusztít. De a művész soha és sehol nem tétlen: belső kényszerből keres kifejezésmódot a belső képhez. Feltár valamit, nézőpontokhoz segíti a szemlélőt, új nézőponthoz! A művészi nézőpont kiemelt tájékozódási pont az érdeklődő, művelt szemek számára, sokat elárul. Árulkodik a városról (is). Különleges városunk, amely története folyamán minduntalan elalszik, majd újraéled, most ébredési fázisba kezdett. Ez hétköznapi nézőpontból - azaz nemcsak fentről, hanem innen lentről is szemmel látható. Az utóbbi időben - szinte természetes módon, a maga arra rendelt helyén - számos, új nézőpont nyílt meg számunkra. Űj hidakról, utakról nézhetünk, szemlélődhetünk előre, vissza, fel-le, térben és időben egyaránt. Még a padok is megújulva sokasodtak elmélkedő kedvünk szolgálatára. Egyszerű dolgok, ebben a városban mégis innen kell elindulnunk. A várost mondom, nem a Várat. Az 1000 évnél is idősebb vár hozzátartozik, de - bocsássanak meg - nem szerves része a városnak. A mi sajátosan egyedi értékünket országra-világra szólóan felnagyító kincsünk, de mi a Vár körül élő váraljaiak nem háríthatjuk-tolhatjuk odafentre városias, polgárias feladataink megoldását. (Ez utóbbi szót minden politikai mellékzönge nélkül használva.) Az életünk lent a városban zajlik, a Várhegyre feltöltődni megyünk, és lenézni Esztergomra, ahol élünk, amelyhez művészeink is tartoznak. Kézzel fogható távolságban vannak tőlünk a világszerte ismert remekművek, általuk (és rajtuk is) ültünk jó hírünket növelő millenniumot. Ebben a két évben megfordult itt a fél ország és a velünk ünneplő külföld apraja-nagyja... A nemzeti műemlék-együttes tovább gazdagodik: országos jelentőségű kortársi mesterek munkái újabban is gyarapították a helyi gyűjteményeket. Hogyan hat mindez a városra, benne művészeinkre - hat ez rájuk egyáltalán? E kérdésre alkalomadtán szívesen keresném a választ egy tematikus kiállítás tükrében. (Például ilyen címmel: Nézőpontok - Esztergom 2003.) Igen, ez a mostani is „esztergomias" kiállítás, mert sokszínű, tele van lehetőségekkel. Meggyőzött arról, hogy tematikusan nem érdemes valami Esztergomra utalót keresni a művekben. (Ilyen egyébként nem is „érhető tetten".) Nem is kérhetünk számon a Céh laza kötődésű közösségétől ilyesmit, most csak az egyéni utak bejárását vizsgálhatjuk. Ám tágabb értelemben, összességében nézve, erre a tárlatra is vonatkoztathatjuk városunk sajátosságait. Főként a legjellemzőbbet: tudniillik azt, hogy a lehetőségek egyes helyeken erőteljesebben, másutt kevésbé vannak kibontakozatva. Egyéni utak, egyéni állomásokkal - többségük az elmúlt évből, mások kissé lemaradva, régebbről... Be kell vallanom: nem ismerem mindenkinek az életművét, vagyis nincs elég megalapozott benyomásom, így személyre szólóan néhány utalásnál többre és mélyebbre nem merészkedhetem. A fotósok magas színvonalú teljesítménye bár megszokott, de újra szembetűnő. Mint külön érdekességet is öröm felfedezni a „két Balla" apa és fiú - közötti folyamatosságot. Az iljú grafikus-fotós Gergely már hat évvel ezelőtt - a X. Fotóbiennálén - „berobbant" az élvonalba; de szülővárosa csak az idén - a Dobó gimnázium galériájában rendezett - első egyéni kiállításán ismerkedhetett meg merész, lendületes technikai újításaival, új nézőpontú fotóival. (Andrást pedig a jó Isten segítse, hogy a sikeres csípőműtét után mielőbb megkezdhesse fotós vándorlásait.) A két velem egykorú hölgy: Brassai Gabriella és Kovács Melinda bátor fantáziával a valóság elemeit felhasználva összetéveszthetetlenül egyéni, szürreális világot teremt. Kókay Krisztina „szövött grafikái" éteri kékségben oldódnak fel. Wiest József emléket állít Mednyánszky- nak, a másik képén pedig elgondolkodtató modern szimbólumot alkot a januári télbe kihajított, kiszolgált karácsonyfából. A céb nem régiben leköszönt titkára, Kapós Endre régi festészeti toposzokhoz közelítve újít: két táblaképe egyikén éles rajzolatú örök arc: Mozarté, a másikon pedig misztikusan sötétlik fel az örök zarándokhajó. A jövőre nézve nagyon fontosnak tartom, hogy ez az összefoglalóan évzáró kiállítás „idelenn", a városban kapott helyet. (Országos intézményben ugyan, amely egyébként - hadd említsem ismét lokálpatrióta büszkeséggel - idén elnyerte Az év magyar múzeuma címet.) Egyre több biztató jelét látom annak, hogy megindult egy folyamat, amelynek eredményeként van már néhány kis galéria, ahol a helyi művészek alkotásaiból is vásárolhatunk; a város hivatalos vezetői pedig hangsúlyos gesztust tettek, amikor az országos pasztellbiennálét - vele tehát a kortársi művészetet - Esztergom régi Megyeházába fogadták be. Talán mindez a legtávlatosabb reményeink javára is írható: ez pedig nem egyéb, mint egy önálló múzeum-galéria, de legalább egy külön kiállító-terem a mai - benne a helyi - képzőművészet számára. Mert az lenne az igazán üdvös, hogy művészeink - akik köztünk élnek - velünk is élnének. Úgy látom, bízhatunk benne, hogy - a nem túlságosan távoli jövőben - megérkeznek oda, ahová valók: közénk, ide, a város szívébe! Kontsek Ildikó EFV 2K 2 - Kipke Tamás: Egy korlátolt felelősségű állampolgár följegyzéseiből (Életmű helyett) A túlélők optimizmusával nézünk a múltba. Az emlékezet kérdése: mi fog történni tegnapi * Volt köztünk valami hasonlóság. O olyan volt, amilyen én leszek majd az ő korában. * Nincsen múlt - jelen van. Hogyne lenne múlt, hát jelen van... Szárnyszegetten Ferenczi Gábor barátomnak Gyár című kiállítása alkalmából tisztelettel és testvéri szeretettel Téren kívül Én igazából nem akarok közölni semmit. Kajánkodni kár, röhögni sértő, sajnálkozni sovány (vigasz), amikor romokon üldögélünk és körbetekintünk. Mert igenis tragikomikus az a szárnyaszegett, sértődött méltóság, amivel a Gyár magára hagyottságát viseli. De mi ne sírjunk, és ne nevessünk. Csak nézzünk. Üres a Gyár. Bástyái, büszke tornyai omladozóban. Vitézei szélnek eresztve. Pragmatikus, megkérd őjelezhetetlenül konok csarnokai úgy oldódnak szimbolikus terekké, mint ahogy hangyatársadalomnak hazudott dolgozói koptak lézengő kísértetekké. Üres a Gyár. Mindenkit hazaküldtek. Hiába sír a satupad: senki nem rúg már belé. Mert nem volt jó itt dolgozni - és nem volt rossz. Muszáj volt. Gondolkozni nem kellett, megmondták, mit csinálj. Unalmas volt. Vidám volt. Korán kellett kelni. Hamar letelt. Büdös voltál és koszos. Mindenki haver volt. Lehetet bevinni piát. Nem ugráltatták állandóan az embert. Biztos megélhetés volt. Mert elég volt a (magán)zsebedbe pár sonkás szendvics, és a (köz)levegőbe néhány jó bemondás, hogy enyhíts a helyzet abszurdumán. Megéltél néhány Mindenkit hazaküldtek. A kemény beszédű, bajuszos férfiakat piros overálban, egyforma bőrtáskákkal. A pajzán nevetésű nőket az irodából, akiket mindenki lányoknak szólított, mert csinosak voltak, és szép volt a lábuk konyakszínű harisnyáikban. A zsémbes takarító néniket kék köpenyben. A mindenható portás bácsikat micisapkában. A kertészt, aki füvet is nyírt, de többnyire csikket söpört az udvaron. Az igazgatót, akit sose lehetett látni, de nem is hiányzott senkinek. Mindenkit hazaküldtek. Rosszul főztek. Lehetett lopni. Lehetett rádiót hallgatni. Mindenki egyforma volt. Mindenki egyformán volt megviselt. Mindenki egyforma tízóraikat hozott, melyekről egyszerre szedegették le az egyformán odaragadt, egyforma színű szalvéta-darabkákat. Mindenki egyformán nevetett, és mindenki egyformán volt kócos. Mindenki tudni vélte, hogy hova tartozik. Mindenkit hazaküldtek. Most üres a Gyár: többé senki nem kalapál. Maradtak a koszos falak, a tisztára söpört padlók, a gépek szaga, a magány és a csend. Időn kívül Valaki padlóra ejtette az Időt, és az darabokra hullott. Szilánkokra esett szét, és ezek a szilánkok mind-mind a múlt egy-egy darabja. Na, most ez rendben is van így, ezzel nincs is baj, viszont a tájékozódást mégis csak megnehezíti, mert ezek a szilánkok nem forrnak össze jelenné. Nincs jelen. Én legalábbis nem nagyon tudom tetten érni. Valamiféle vákuumban élünk; vannak perceink, óráink, éveink - de nincs korunk. Nincs igazából mit megélnünk. Ezért aztán minden élményünk egyfelől vagy retro, vagy nosztalgia, másfelől egy megsürgetett jövő előlege - attól függően, hogy andalodni vagy szédülni szeretnénk. Nem biztos, hogy ez baj. Lehet nézelődni. Szappanbuborékok szállnak és romlik, savanyodik bennük egy kis 50-es, egy kis 60-as, egy kis 70-es, 80-as évek. Szállnak és kipukkadnak halkan. Puskás Attila 2002 * VONAL ES KEP - Válogatásunk a Céhbeli megnyitó függeléke: visszatekintés a kiállítások idén is nagyon gazdag kínálatára. A legfőbb helyszínekről - a krónikás számára emlékezetes „nézőpontként" - egy-egy tárlattal. Május: Brassai Gabriella grafikus-művész (Balassa Bálint Múzeum). Június: Pituk József Viktorián grafikus- és festőművész (1906 - 1999; Keresztény Múzeum), Kollár György festőművész (1950 - 1992; Vármúzeum, Rondella). NézőpontváltásII. Egyre természetesebb közlekedés Hidunkon. Júliusban Kántor Jánossal (Párkány, Városi Galéria) - egy évzáró „viszonzás" odaátról, Lábik Jánossal (december 13., Sugár Galéria). Nézőpontváltásul. „Rendhagyó" helyszínek és alkalmak. Júliusban Ferenczi Gáborral - pince galériája, Lépcső-tárlatai után - a „régi dicsőségű" kanonoki palota (legutóbb gyárépület) néhány romosodó termébe (Puskás Attila - volt esztergomi tanítóképzős - megnyitójával). Az idén 33 éves („krisztusi korba" ért) Ferenczi, Balla Gergely mellett a helyi Céh egyik legfiatalabb tehetsége - novemberben egy tisztes kocsmába „tért be" képeivel (Nyergesújfalu, Száz éves), a megnyitóra Kántor Jánost kérve fel. (Őt és Kaposi Endrét afféle „atya-mestereiként" is tiszteli.) Évzáró a másik szélső ponton: az örök értékekből építkező szépmívesség jegyében könyvbemutató-tárlat az idén 55 éves Kántor Jánossal (Duna Múzeum, december 17. - lapzártánk után).
