Esztergom és Vidéke, 2002

2002-12-19 / 51-52. szám

6 Esztergom és Vidéke 2002. szeptember 19. 07Ó és vona Czirok Ferenc: Egy író vallomásaiból üzvek es művelEFVoK, - Elmer István: Az időbe terítve élünk. S mert benne vagyunk, nincs rálátásunk. Életünkkel teremtjük meg az időt, s ezáltal a lét nagy kalandját. Ugyanakkor bele is szorulunk (beleszoríttatunk) az idő kalodájába. Olyan erős a szorítása, hogy mindent idő-mértékkel mérünk. Az idő egyirányú haladása abszolút hatalom: mintha kívüle semmi nem lenne. Ha a középpontot is kiszolgáltatjuk a létünk által teremtelt időnek, azaz önmagunkat önmagunknak, a bizonytalanság végtelenül megnő. Mit tehetünk? Ne féljük az időt, merjünk magunkon kívül mást is bátran elképzelni. Meg kell kísérelnünk lét-szárnyainkat kiterjeszteni. Számomra ezt jelenti a kötődés a tájhoz, emberekhez. Ahol, akik között el tudopi hinni, mindez lehetséges, ott vagyok én otthon. Kántor János 55 rajz című albumából: Szárnykészítő JFtajzok -jrajz-ok Úgy ötven esztendeje érintett meg először a vonalak mágiájának varázslata, valahogy olyan módon, mint az első rajzolgató embert: ösztönösen, még tudatlanul, csak beleérezve a tétova, gomolygó firkálásba a csodát az akkor még felfoghatatlant, amiről ma már talán sejtek valamit, s ha megadatik az idő, talán sikerülhet megközelítenem a megértést is. (...) A rajzoló meghosszabbított idegszálai a rajzeszközök, mintegy áramló vére a rajztoll végén elfolyó, lecsöppenő tinta és tus. Életrezdüléseinek nyomhagyó őrizői a kréta, a rajzszén, a ceruzák finomhangú szürkéi, a sikoltó fényölelő mélyfeketék és az ezüstösen megcsillanó vonalsóhajok. A vonal, ez a megfoghatatlan: a valóságban nem is létező elvont jelenség önmagában is a legtisztább, legkendőzetlenebb kifejezőerő, szellemi jegy, mindenre képes: összeköt és elhatárol, épít és rombol. Fel-felröppenve ívet húz a végtelenre, majd hirtelen aláhull, hogy rebbenve, titokzatosan tovatűnjön, mint az élet. A gyermekkorom az első keresgélő firkák, bizonytalan ártatlanság, pszinte csodálkozó felfedezések. Átrajzolt órák, évek sorjáznak azóta is. Bizony távol már az ártatlanság kora, elröppent a kamaszkor és az ifjúság szárnyaló ábrándozása is

v miként a fiatalság is elhagyott. Ám telirajzolt papírlapok röppennek, kavarognak szárnyas lényekként, angyalmódra kísértő lélekárnyak: megrajzolt éveim, az Eletem. Gubancos, bizonytalan, megmegtörő és torpanó vonalnyomok: ki vagyok, hol vagyok, hová tartok, mi az igazság, mi a jó, és mi a rossz? Ezernyi kérdés közepette válaszé a szabálytartó, rezzenéstelen egyenes, vagy talán a töredezett, megtorpanó kérdező, a kesze-kusza haloványuló, majd hirtelen fölerősödő kéznyomok rejtegetik a válaszokat? A finom, alig érintő vonalsimogatás akar egy mozdulat a múltból, egy pillantás, séták a puha havas tájban, egy madárka pihés röpte a kert bokrai között, távoli harangkondulás az alkonyatban. Majd ívek, hajladozások, ölelkező, körbefonó hangzatok: Mozart a fuvolák szavával, a barokk kápolna díszei közt bujkáló Bach korál, lombok suttogásába bújt szerelmek összefonódó, szétrebbenő titkai. Kemény, határozott, hegyes tüskés feketék: szabályok, törvények, (igazak és igaztalanok) félelmek, életárnyékok, az eltávozottak emléke, betegségek, hántások, a magány sötétlő megidézői, melyek ellentétükbe fordulva arcunkra írják finom szövedékű ráncaikat. Vonalhálók reszkető szöveEFV

2K

2 - Kipke Tamás: Az ember eleinte azt hiszi, jelen van. Aztán jön az ijesztő fölfedezés, hogy csak nagykövete önmagának. S az idő múlásával egyre alacsonyabb szintű a képviselet. Már csak amolyan ideiglenes ügyvivő. (Búcsú) Elvittem a holmimat. És a tükörből az arcom. tében bujkáló fényjelenségek, a vándor kiázott köpönyegévé súlyosodé, elfedő titokzatosság. Merre, hová tart a vonalak vándorútja? - kérdezi a rajzoló, és próbálja keresgélni az elérhetetlennek tűnő választ, mely talán csak egy vonalvastagságnyira rejtőzködik. Ötvenöt év, ötvenöt rajz: teremtményeim nem az elmúlt évek illusztrációi, nem képregénynek szántam őket, vallomások, mindarról, amit sejtek a világról, amit érzek a szívem mélyén, ki nem mondható eltitkolt vágyak, remények vagy keménnyé fogalmazott, vállalt vélemények az angyal és ördög árnyékában. Mint ahogy a vonal sem megfogható, éppen ezért hordoz valamiféle transzcendenciát, misztikumot - így a művészélet sem értelmezhető egyoldalúan. Van a szélsőségeiben valami túlzó, érzékenységében valami megindító, ettől az ami: Művészet. Költő és Bohóc, földre csapódó bukott angyal és saját tökéletlenségével tisztában lévő, de akkor is fel-felröppenő Szárnykészítő-. ítélők, Káinok, Júdáspénz-kuporgatok között és ellenükre ő a vén Bohóc, aki eltakarja a gonoszság üres tekintetét, és marad, mert a dolga ez, az elküldetése erre határozta meg őt. Maradnia kell, hogy segítsen tudni igaz emberségünket, emlékeztessen örök értékeinkre. Az öregedő rajzoló bohóc és a próféta között talán csak egyetlen vonalnyi a távolság. Szeretném, ha az emberek s közöttem sem lenne sokkal több. Nem eltávolodni, felülemelkedni sarkallnak vágyaim, mint ahogy senkinek sem szeretnék meg- és elítélő bírája lenni, csak teszem a dolgomat Rajzol - Ok\ Azt, hogy milyen is a jó rajz; még nem tudom megmondani, ám hiszem, hogy önmagában rejti megítélhetőségét, mert önmagáért való, ő álló létező: rajz. Nem hasznossága, közgazdasági értéke vagy ideig-óráig fennálló esztétikai kategóriák határozzák meg, legkevésbé pedig a hasonlítást értékként követ(el)ő álügyeskedés. A rajz az emberiséggel egyidős, örökkön változó, kifejező, olyan, mint az ember maga; lehet bizonytalan, esendő, törekvő s bizonyságot sugárzó, halk és hangos, a semmiből előtűnő, majd ugyanoda visszatérő, ám létének lényege az igazság: a Teremtés Igazság a. Esztergom, 2002. november 5. Kántor János Úgy jött elém mint egy kedves, finom csoda, a hatvanas évek szürke kisvárosában. Enyhe, még lombos november este volt. Talán az égen még csillagok is ragyogtak, de ha ők nem, a gyertyák, mécsesek visszfénye a temető fölött. Illatozott a sült gesztenye és minden olyan volt, mint egy álom. Ahogy már meséltem neked: kapcsolatunknak azért voltak előzményei középiskolás korunkból. Ekkor a hatvanas évek közepén járunk. Sétáló csizmák és idegenek az éjszakában. Mert ha ma nincs tej, akkor még a fekete is feketébb. Körülfolyt minket az új zene. Okay, mondtuk rá, és ők elmeséltek még Xanadu legendáját. Ám, mikor a másik sráchoz bújt a busz hátsó ülésén, hazafelé jövet a Mátrából, Beatles ide, Illés oda, könnyes szemmel énekeltem a többiekkel, hogy: „Csak annyit szeretnék elmondani néked, ne menj el, ne hagyj itt, fáj a szívem érted..." Ez még a harmadik év elején volt. '68 májusában végeztünk. Jázmin-illat volt és Orion űrhajó. Úgy emlékszem az egészre, mint a szabadság nyarára. Párizsban diákok harcoltak, Prágában a csehek szabadságukért. A párkányi csónakház falán még a mi oldalunkról is - látszott a felirat:, „Hívjátok haza katonáitokat!" És jött az ősz, és jött ő piros bársony kosztümben. Úgy öltözködött finom eleganciával, mégis divatosan, hogy bárhova mentünk, a lányok mindig irigykedve bámultak. Engem mégsem ez ragadott meg, hanem az a belülről áradó kedves szépség, amivel úgy vett körül, mintha finom selyem-hálóba burkolt volna. Erre mondták a költök régen: rabul ejtett. Ha mellette voltam, nem láttam a rajongástól, ha nem volt velem, őrült vágy kergetett felé. Öröm volt vele minden. Innen nézve, túl az ötvenen, egyszerű a válasz: szeretni kellett. Akkor élt, kinyílt, lobogott. Ha megbántottam vagy hiú sértődöttséggel bandukoltam mellette, akkor fakó lett és szomorú, fájó tekintete kis fénypont volt csupán. És jött a tavasz, az élet születése. A mi kapcsolatunknak meg, vége lett. Buta büszkeségem nem kert bocsánatot. Szétszakadt mielőtt összekötöttük volna. Jöttek új kalandok és az aggodalom, hogy egyedül maradok. Hamar nősültem, mert jött a gyerek. Kömíves-kelemeni évtizedek következtek. Akkor hallottam újra róla, mikor negyedik kötetem megjelent. Mint frissen díjazott pályakezdőt nyilvános beszélgetésre hívott meg szülővárosom könyvtárigazgatója. Az esténk borivásba torkollott és a borozóba tartván, ott mentünk el az erkélyük alatt. A kisvárosi „hírügynökség" jelentése szerint ő sem volt boldog a házasságában, bár nem vált el kétszer, mint én, de több öngyilkossági kísérlet árán próbált a család és a szűkebb környezet elvárásainak megfelelni, és beletörődni egy rossz választásba. Gondoltam, megkeresem. Anyám megtudta a telefonszámát. Nem kis izgalommal hívtam fel. Furcsa volt, idegen, hangja ismeretlenül rekedtes. Az egyik kísérlete után - tudtam meg később - a torkát is műteni kellett. Megígértem, ha kijön az új kötetem, felviszem neki. A forgatókönyv azonban másképp alakult. Kiadóm ünnepélyes iró-olvasó talákozót szervezett egy jónevű fővárosi könyvesboltba. Természetesen az elsők között küldtem neki meghívót de nem jött el. Pár nap múlva hívtam, de nem vette fel a telefont. Anyám keresett, telefonja Németországban ért utói egy hónappal később. Halva találták a sárhegyi sziklák alatt az erdőben. Leugrott a szikláról, állítólag nem halt meg rögtön. Órákig szenvedhetett. Reggelre megfagyott. Döbbenten álltam, kezemben a kagylóval. Fájt a hír és nem értettem. Hibásnak éreztem magam. Miért nem kerestem meg? És ha megkeresem, tehettem volna valamit? („Csak annyit szeretnék.") Igen, a sziklák. Velük nekem is volt dolgom. Nyolcadikban Zsolti haverommal megmásztuk, csak úgy utcai cipőben minden segédeszköz nélkül. Emlékszem a turisták riadt arcára, ahogyan szinte a lábuk alól bukkantunk fel. Egy év múlva, szép, verőfényes őszi napon felmentem a sziklákhoz. Próbáltam kitalálni: honnan lenne a legjobb leugrani. Nem volt sehol senki, a turistaház zárva. Átléptem a korláton és kimentem a kiszögelés szélére. Alattam úgy huszonöt-harminc méteres mélységben aranylott a fák teteje. „Most elmondom, figyelj! Ha itt vagy valahol, bocsáss meg, a lelkem együtt repül veled!" Ne tarts szentimentális léleknek, de hidd el: akkor, ott, a deres őszi erdőben egy darabka bennem is megfagyott. Balla Gergely 1974-ben Esztergomban született; a Dobó gimnáziumban érettségizett, majd elvégezte a Dési Huber fényképész szakiskolát (1995). A következő évben felvették a Magyar Képzőművészeti Egyetemre (MKE), amelynek képgrafikus szakán tavaly diplomázott. Ezután Rómában volt tanulmányúton, elnyerve az Eper Stúdió ösztöndíját. (A díjat - a vizuális-kommunikációs tervező kft. ügyvezető igazgatójaként - Kacsán György alapította, aki táti születésű, Esztergomban érettségizett grafikusművész.) 2001 óta tanársegéd a VJRK Tanítóképző Főiskola vizuális-nevelési tanszékén. Síkfilmes kamerával 1994-től kezdve készített fotósorozatai négy Fotóbiennálé esztergomi és budapesti kollektív tárlatain szerepeltek. Két „fotóesszéje" (Pilis mészégető kemencék, Dorogi bányászfürdő) az országos Sajtófotó Kiállításon 3. díjat kapott (1995), majd az 1996-os Fotóbiennálén Esztergom város díját nyerte el. Az első külföldi bemutatkozás lehetőségét - a bányászfürdő-sorozattal - egy római meghívás hozta meg a számára (Fotoesordio '98). 2002-ben a XIII. Fotóbiennálén a zsűri Esztergom város díját másodszor is az ő munkáinak ítélte. (Budapest - Róma - Budapest című díjnyertes panoráma-képsorából mellékletünk következő oldalain láthatnak bemutatót.) 1999 óta kísérletezik a fotolitográfiával. Ilyen alkotásaival hét tárlaton mutatkozott be, köztük az MKE diploma-kiállításán (2001), és elnyerte a Barcsay Jenő-díjat.