Esztergom és Vidéke, 2002

2002-06-13 / 23. szám

6 Esztergom és Vidéke 2002. június 13. POSTALADANKBAN TALALTUK A Szentgyörgymezői Olvasókör gyermek rajzszakkörének kiállításáról Az utóbbi években nem győzünk eleget csodálkozni és örülni azoknak a híreknek, amelyek a Szentgyörgymezői Olvasókör házatájáról érkeznek. Mint azt a helyi sajtóból is tudhatjuk, itt nemcsak a nagy múltra visszatekintő, hagyományos közösségek életereje lankadatlan, nemcsak az ünnepek szinte családias megülése és megélése történik meg évről-évre, de újabb közösségek is születnek. Ilyen például a néptáncegyüttes vagy a kézműves kör, és ilyen a gyermek rajzszakkör is. (Zárójelben: kísérletet tettek egy fúvósegyüttes létrehozására is, de úgy tűnik, Esztergomban ennek nincs esélye. Ez pedig nagy kár és nagy szégyen, de semmiképpen sem az olvasókör szégyene, mert Polgár József igazgató igazán sok mindent képes megtenni, és meg is tesz a kultúra érdekében, de zenészeket képezni talán mégsem neki kéne.) No, de itt és most egy nagyon is létező, és kitűnően prosperáló közösséget ünnepelünk, a Kreivich Gyula által irányított gyermek rajzszakkört. Az ide járó, és itt kiállító 17 gyermek a 4 és 14 év közötti korosztályt képviseli, így kitűnő példáját láthatjuk a kisgyermekek élménygondolkodására épülő képi nyelvezetnek, csakúgy, mind a már perspektívaábrázolással birkózó felső tagozatosok tudatos képszerkesztési törekvéseinek. És mindezt pasztellel, ezzel a korántsem könnyű festészeti eljárással létrehozva. A gyerekek szinte lubickolnak ebben a lágy és mozgékony technikában. Természetesen dolgoznak ők más eszközzel is - és talán egy következő bemutatkozásuk alkalmával más technikát is felvonultatnak majd de úgy látszik, hogy ez nagyon fekszik nekik. A vaskos körték, az elegánsan „feldobott" almák, a tömegükben összefogott épületek robosztus egyszerűsége irigylésre méltó természetességgel buggyan ki a gyerekek keze alól. A figurák és az arcok karakterisztikus, mégis álomszerű megjelenítése, a technika gátlástalan szabadsággal kezelt virtuozitása olykor lenyűgöző és meghökkentő. A virágokat mintha csak oda lehelték volna. A fák rejtelmes árnyak, hol szövevényes hálót alkotva, hol véznán nyújtózkodó kalligráfiák módjára mutatkoznak a sárgában izzó, v^gy vörösben, kékben tündöklő égbolt előtt. A természet nagy színpada ezeken a képeken megtelik rejtelmes történetekkel. Úgy vélem, hogy a látottak alapján minden néző nevében csak gratulálhatok a szakkör vezetőjének és tagjainak, és kívánok nekik további töretlen alkotókedvet és megérdemelt sikereket. Kaposi Endre A hősök és emlékezetük V.M.-né szignóval kaptunk egy levelet a minap. Bár levélírónk nem vállalta a teljes nevét, mégis úgy gondoltuk, közreadjuk néhány sorát: „... Már minden hősi halottat megünnepelnek, egyszemélyes szobrokat csinálnak, de a sok hősi halott emberről mindenki hallgat, elfelejtkezik." Levélírónk saját magának mond ellent ebben a mondatban, hiszen ha Esztergomban valóban „minden hősi halottat megünnepelnek", akkor nem lehet azt állítani, hogy elfeledkezünk, hallgatunk róluk. A későbbiekben ezt írja: „A Könözsy úr többször megígérte, hogy lesz rendes márványtábla, nevekkel ellátva, rátéve az I. világháborús síremlékre, de ez csak ígéret maradt. Többen kérték az Önök újságjukon keresztül is, de a válasz nem volt elfogadható. Egyszer pénz nem volt, aztán hely nem volt, utána meg eltűnt a polgármester úr, és így nem lett síremlék. Szentgyörgymezőn van, mert még akkor a Könözsy úr létezett ott... Itt már a Hősök szobra is meg van csonkítva, mert kellett a körforgalom. Most lesz-e a fakereszt helyett egy rendes, nevekkel ellátott síremlék ? Vegyék ki a fakeresztet, hogy ne lássák a szlovákok, milyen szegények vagyunk. Vigyék fel a Vaskapuba, ott nem fogja látni senki!" E sorokból kiderül, hogy V.M.-né, amikor azt állítja, városunk megfeledkezik a hősi halottakról, akkor nem is az ünneplésekre gondol, hanem az emlékművekre. Ebben viszont nagyrészt igaza van, hiszen valóban máig sincs Esztergomban megfelelő emlékműve a II. világháború hősi halottainak, áldozatainak. Lehet ezért a városvezetést elmarasztalni - akár a korábbit is -, de ezt az ügyet inkább a helyi civil szervezeteknek kellene felvállalniuk. Van belőlük jócskán, sőt már „kerekasztaluk" is létrejött, összefogásuknak egyik eredménye talán éppen egy, a levélíró által hiányolt emlékmű lehetne. Szentgyörgymezőn is az ottani lakosság összefogása eredményezte az említett világháborús objektumot. Megértjük levélírónk aggódását, és egyetértünk azzal, hogy a világháborúkban elesett hősökre nemcsak szavakkal, de illő műalkotással is emlékezni kellene. A magunk részéről ennek érdekében annyit tehetünk, hogy nyilvánosságot adunk e fölvetésnek. Morgolódok Nem tudom, hogy a háziasszonyok hogy vannak vele, de én szeretek kényelmesen vásárolni. Ideális helyen én egy ideális vásárló vagyok, a kereskedelem szemszögéből nézve. Amikor elugrok két deka élesztőért, mindig ezren felül fizetek a pénztárnál, mert mindig eszembejut, hogy még azt is kellene venni, meg de jó hogy megláttam, ez is kéne. Legalább is régebben így volt. Ha bemegyek egy „normális" boltba, bevallom ma is így van. Előre bocsátom, következő sirámomat nem valakik ellen írom, csak egyszerűen ki kívánkozott belőlem. Nekem a normális bolt az, ahol ha megállok nézelődni, nem nyomják bele a derekamba percenként háromszor a vásárlókosarat. Ahol ha elmegyek egy polc mellett, nem azt kell néznem, hogy nehogy lesodorjak valamit róla, hanem azt nézhetem mi van kirakva, és az nekem kell-e. Ahol nem arra kell figyelnem, hogy a másik vásárló el tud-e menni mellettem. Én biztosan tudom, nem vagyok kukacosan igényes. Egy nagymúltú áruház megkopott fényű üzletébejártam vásárolni, és szerettem. Hangulata volt, kétség kívül kissé kopottas volt már, ráfért a felújítás. Sajnos át is alakították. Megnyitása után én is örvendeztem, szép lett és nagyobb lett. Aztán, ahogy nap mint nap állom a soromat és előzékenykedek, hogy más is elmehessen mellettem, egyre inkább visszasírom a közelmúlt megkopott csillogású boltját. Lehet, hogy csak ki kellene dobni egy sor oda nem illő terméket, és már is lakájosabbá válna a dolog, nem tudom. De egyre bosszúsabbá válok, mikor vásárolnom kell. Én hűséges típus vagyok, ha vásárlónak néznek, de egyre inkább úgy érzem, már nem az vagyok, csak egy palimadár, aki nézelődjön kint kirakatokat, és ne bent a boltban. Ezeket a nagyon drága négyzetmétereket nagyon ki kell használni, a vevő menjen nyaralni, és ott érezze magát jól. Nagyon várom, hogy felépüljön az új áruház, és megláthassam, hogyan tudok majd ott vásárolni. Ha úgy ahogy szeretek, még egy pohár tejfölért is oda fogok menni, mert mint mondtam, ha valahol kedves vásárlónak néznek, akkor én hűséges vásárló vagyok. Molnár László Szépül a Déli városrész is. A közelmúltban átadták a tabáni Árok utcát, befejezéséhez közeledik a Vasas utca, most érkezett fotónkon pedig már a Terézia utcán zajló munálatok nyomait láthatjuk Fasiszták a Gerbaud előtt Ha egykoron az újságokban olyasvalamit olvasott az ember, hogy mondjuk „felvonulást tartottak a feketeingesek Róma utcáin" vagy „horogkeresztes zászlókkal tüntettek szélsőséges csoportok a Reichstag előtt", akkor a tisztességesen gondolkodó olvasó hátán borsózni kezdett a diszkriminációt elutasító humanista tiltakozás, hazament fölcsavarta a lámpát és a cselédlány felkínálta vacsora csöndes elköltése közben arról elmélkedett, hogy mivé is hasonlott a világ a XX. század első harmadában. Ám ha 2002-ben, az egésznapos rohanás után, holtfáradtan hazatér a magyar (uram bocsá') polgári értelmiségi, vacsoraképpen „arca mögé rejti" az aznapra rendelt húszdeka párizsit, majd leül szörfözni az Interneten, hogy tájékozódjék a világban történtekről, nos akkor például azt olvashatja, hogy fasiszta csőcselék (sic!) kifütyülte a Vörösmarty téren a Könyvhét alkalmából megjelent Medgyessy Péter miniszterelnököt. Döbbenetes! Hagyjuk is most Medgyessyt, meg a választásokat! Beszéljünk egyszerűen Európa azon vidékéről, amelyet Magyarországnak neveznek. Árról az országról, ahol fasiszta a Kossuth-téren összegyűlt és eltagadott, példa nélkül valóan fegyelmezett másfélmillió ember, fasiszta a Testnevelési Egyetemen és a Dísztéren megjelent jobbára fiatal értelmiségiekből álló, véleményét puszta jelenlétével kinyilvánítani szándékozó fegyelmezett tömeg, nacionalista, vagyis kis híján fasiszta, akinek szent a Szentkorona és a kánonokba emelt első királyunk jobbja, mocskos, országmegosztó, árkokat ásó neonáci, aki június 4-én Trianonra emlékezik - és sorolhatnám. Jobbára EZEK a fasiszták és a szüleik váltottak itt rendszert 1990-ben azzal a céllal, hogy visszavezessék a magyarságot abba az európai kultúrkörbe, amelyben fogant. Na de „végre" '94-ben föl lehetett lélegezni, szó nem esett négy esztendőn át Istenről, hazáról és családról, igaz nem is volt fasisztázás! Nbandrás és társai ismét nyugodtan köszörülhették a tollúkat ezer év minden tisztességes nemzeti érzésén. Aztán újra négy esztendő Jobboldali diktatúrája". Megint Szent István napok, meg kokárda, meg státustörvény, meg „magyarkodás". Persze akadtak azért a Jobboldali diktatúra" közepette is állandó félelmekben élő szószólói az igaz hitnek, mint Eö vagy Kd, bár szigorú illegalitásba kényszerülve! Na de most ennek vége! Tisztogatni gyerekek, gyorsan tisztogatni! Szüntessétek meg a közszolgálati televíziókat, de könyörgöm, legalább az egyiket! Liberalizáljátok hamar-hamar az oktatást és képezzetek funkcionális analfabétákat az iskolákban, akiknek ugyan fogalmuk nem lesz arról, hogy mi is az a fasizmus és a náci diktatúra (főleg a kettő közti különbségről nem lesz halvány gőzük sem!), fasisztázni azonban minden bizonnyal intenzíven tudnak majd. Ez kell, a műveletlen, ostoba, bármit átgondolni képtelen amerikanizált, hamburgeren és hotdogon élő primitív, ám jól irányítható és befolyásolható arcnélküli TÖMEG! Dobjatok hát rá még egy lapáttal! (B-ton nem fog múlni!) Tegyétek nevetségessé a kétezer esztendős erkölcsi értékeket hordozó történelmi egyházakat és képezze röhej tárgyát a nemzeti történelem! (Ha kevés lenne? Tegyétek fakultatívvá belőle az érettségit!) És mindehhez sugározzatok vég nélkül akció, horror meg pornó filmeket, kultúrpolitika címen zúdítsátok az emberekre a szemetet és közben fennhangon és önfeledten fasisztázzatok! Diktálja az értékrendet juszt is a László fiú gyűlöletriportjaival és „ócsítsatok" mindent a H7-es öncélú mocskolódásainak „magasságaiba"! De mindezt gyorsan és eredményesen tegyétek! Mert amíg van, aki a Könyvhéten kimegy a Vörösmarty térre; amíg akad, akinek érték az „Isten-család-haza" Széchenyi gondolataiban fogant nemzetmegmentő eszméje és már képtelen megnézni a TV képernyőjén V-t és társait; amíg van aki képviseli a jövő magyarságát és a határokon túl élő egynyelvűek közösségét féltő gondolkodást, addig - úgy tűnik - mindig lesz kit „lefasisztázni". Mert jó ha tudják az idővel majd az ismeretlenség homályába süllyedő gátlástalan média- és kultúrdiktátorok - J-tok, V-sek, F-ak és GG-ok -, hogy a francia forradalom polgári liberalizmusát egykor éppen a francia forradalom küldte a vesztőhelyre. Amint kultúrbolsevik elődeik is tették egymással, hogy mára az egésznek csak a mocska maradjon. Ez a pusztán politikai tartalommal bíró, minden európai értéket meghazudtoló és megkérdőjelező szemét. És hogy meddig még a liberálisnak nevezett libertinista győzelmi mámor? Amíg végtére is valaki meg nem elégeli, hogy emberségében, humánumában és tisztességében nap mint nap a porig alázzák és pusztán polgári meggyőződéséért lefasisztázzák ripacsok és gyűlölködő internacionalista bértollnokok. Amíg egyszer ki nem mondja majd ez a Mansfeld Péternek szobrot emelni szándékozó, Nagy Imrét és Tóth Ilonát éltető, Széchenyiben és Szent Istvánban jövőképet kereső „fasiszta" tömeg, hogy „legyen vége Varga Péter A romlás virágai Igen tisztelt Mindnyájan, kik ez ügyben illetékesek! Sokan közülünk jártak már e patinás történelmi város határain túl, (Nyergesújfalun, Táton, Dorogon stb.), s bizton állíthatjuk, csak a hazatérés tölt el mindnyájunkat szomorúsággal, kiváltképp, ha a Hősök terén túlhaladva, eljutunk városunk főteréig. (Megjegyezni kívánjuk, hogy a Hősök tere voltaképpen megüti az európai mércét.) Bátran s „hőslelkúen" "kijelentjük: Esztergom „e méltán történelmi" városunk elhanyagolt, takarítatlan, koszos, poros, bokaficamító burkolatú és utoljára de nem utolsósorban barokk főterünk birkalelegelőhöz hasonlatos. Ez utóbbi maliciózus megjegyzést tovább finomítva: a fehér rózsák feltehetőleg tradicionális okból emberöltőnyi időtől az ártatlanságot jelképezve színes virágözön helyett szerényen szegélyezik a rágott pázsitot. A történelem ködéből elősejlő sudár fenyők árnyékot borítanak a kopár anyaföldre, kivéve azokat, amelyek kiszáradván csonkként meredezve ejtik bámulatba az itt lakót és idegent. (Mit bámul, menjen haza...) A főtér repedezett, dísztelen burkolata, és „mélyenszántó" parkoló automobiljai csak habot képeznek azon a bizonyos tortán. Tudom, bűnös e sok kritikus ige (melléknév), de kisvárosunkban ezen észrevételek honatyáról honatyára szállva keringenek sok-sok éve már, s legfőbb atyáink is legfeljebb ha néma önvizsgálatig jutottak virág és burok ügyben. Ja, vannak honanyák is. Azt hiszem, tévedésből magukra öntötték a virágillatot. Főtér, Bazilika. Az itt lakók megsúgták: gyakran hallják, hogy luxusbuszokkal érkező turisták méltán dicsérik e város természeti adottságait, s méltán ócsárolják elhanyagolt, lepusztult állapotát. Az elegánsan ódon hangulatú Prímás pince tőszomszédságában kellemes kontrasztot áraszt a „hamisítatlan magyar" népművészeti termékdömping. Mondják azt is, lopják a palántákat - igen, valóban, viszont lopnak villanykörtét és gőzekét is, mégis világítanak és szántanak az emberek. Ámde térjünk vissza Mammonhoz, s egy lehetséges megoldás felé. Megtudtuk, hogy van a városban főkertész, alkertészek és fold, azt meg eddig is tudtuk, hogy vannak olyan virágok, melyek magot hullatnak, s a jó kertészek abból palántát nevelnek, azt meg már csak ki kell ültetni térre, villanypóznára, háztetőre, Bazilika mellé, Erzsébet-parkba, dísztelen Sziszi mellé, Duna-sétányra, Béke térre... aztán ha lopják, újat ültetünk a helyére, és nyerünk: egyszercsak több lesz a virág, mint a tolvaj. S ha a derék polgár ültet az erkélyére, kertjébe, attól szép lesz a lelke és a város. Ápropó, iskolaváros! A tanulók agya fogékony, szeretnek palántát nevelni, ha kevés a főkertész. Nem szóltunk még az égi áldásról, már amikor nem adatik. Talán kellene locsolni. Lehetne egy kanna vízzel több? N. E.