Esztergom és Vidéke, 2002

2002-05-16 / 19-20. szám

6 Esztergom és Vidéke 2002. március 150. Egy évvel ezelőtt lapunk május 17-ei számában az Esztergomban felnőtt Kipke Tamás Roncshíd című kisregényéről a kortárs Horváthy Péter Franciaországból küldött „olvasónaplóját" közöltük. Hajtman Béla ugyancsak tavaly, de a túlpart felől épített „hidat"gyermek- és ifjúkorának élményanyagából. Felkérésünkre a Párkány és Vidéke munkatársa, Jakab József ismertette hasábjainkon ezt a művet (ÉVID, 2002. március 7.), amelyből most néhány szemelvényt is bemutatunk. Kosztolányi Válltáskádból a narancssárga szöveggyűjteményt vetted ki. Kedvenc költőd egyik versénél ütötted fel. Kisiskolásként az ő versei ragadtak meg leginkább: „Világító, nyugodt szemei kékek. Komoly szigorral lép be a szobába, szemébe nézek és csöppet se félek." A gyermekről szóló, a gyermekhez írt, a gyermeket féltő verseit magadénak érezted. Mintha rólad szólnának, neked íródnának, téged féltenének ezek a versek. Sorról sorra. Evek távolából visszaemlékezve. S ott a Nagydomb völgyében végignyújtózva, hanyatt fekve, a napellenzőként arcod elé tartott könyvből olvastad verseit. Nagydiákként újra őt. „Menj, drága gyermek, édes kisfiam. A te utad a végtelenbe visz ... irigy szemek kereszttüze közé menj, hadd nézzék benned, mi az irodalmi. Mezítlenül születtél, meztelen mégysz ... Menj, menj szegény." Az első novellád Foxi kutyádhoz írtad. Mikor megdöglött. Öreg volt már. A kert végében temetted el. Egy A 4-es méretű négyzethálós füzetlapra. Könnyen ment az ásás. Puha volt a-föld a sok esőzés után. Sokáig gondolkodtál a címen. Apád megnézte, megfelelő-e a gödör a kutyatetemnek. „Hiányzol Foxikám avagy búcsúvétel elaggott ,kutyámtól." Keresztként két lécet ütöttél össze. Átlátszó irattartóba helyezted az írást. Apád magadra hagyott a vézna testtel. Felolvastad a másfél oldalas szöveget. Lapáttal könnyebb lett volna betemetned. A tartóba csúsztatott lapokat a keresztre tűzted. Dátummal is elláttad. A napra nem emlékszel. Másnap újra esni kezdett. Egy példányban íródott novellád elmosta az eső. Á vékony, zacskószerű tokkal együtt. Bemosódott a csontok közé. Az első vers (részlet Az edző című novellából) (...) A négysoros versikét kémiaórán írtad. A Béke címet választottad, ami átvitt értelemben a hőn áhított tízperces szünetet jelentette. Minél többször elolvastad, annál elcsépeltebbnek tűnt. Az is volt. Sohasem tudtad igazán, mitől jó egy vers. A tied így hangzott: A zsarnokok réme, Hazafiak szépe, Csak béke lenne a határon, így lenne szép az élet akárhol. Közben a kicsöngetést vártad. A határ szó alatt az akkor olvasott, kadétokról szóló magyar regény címébe komponált fogalmat, valamint határ menti szülővárosod két országot elválasztó csonkahídját értetted. Gyermekfejjel nem igazán fogtad fel, miért szakad vége a folyó közepén a vaskonstrukciónak. Azt hitted, így tervezték, hogy ne lehessen átjutni, vagy azért ilyen hiányos, hogy a magas hajók fönnakadás nélkül átúszhassanak az innenső és túlsó parti hídcsonkok között. „Lebombázták. Fölrobbantották." Kurta, egyszavas feleletekkel intézték el kíváncsiságodat. Eszerint még háború van, gondoltad, ha nem építik újjá, nem kötik össze. „Nincs rá pénz." Hangzott az újabb lehangoló, s minden további felvetendő kérdést hiábavalóvá tevő, lakonikus válasz. (...) Esztergomi történet A ráérősen hömpölygő fodros, tarajos víz választott el tőle. Egy ifjúsági lapban akadtál a nevére. Piroska. Á túlsó parti városból. Ahová anyáddal jártál. Oda üresen. Vissza megpakolva. Friss pörköltkávé-illattal. Te az ezüstpapírba csomagolt mogyorós keksznek, a zizegő, rizsszem alakú színes cukorkáknak meg az ugyancsak többszínű, cukormázzal bevont mogyorónak örültél a legjobban. A komphajó vaskorlátjára támaszkodva az alattad fodrozódó víz fölé hajtottad fejed. A hullámtarajokba képzelted bele magad. Két part közé. A hídmaradványok mint két öreg, tehetetlen rinocérosz álltak, egymásnak hátat fordítva. A túlsó parton valahogy szabadabbnak érezted magad. Talán a kirakatok tetszetősebb elrendezése, a bolti árusok kedves, szolgálatkész tekintete, a két-, ütemű motorok várost befelhőző, pöfögve befeketítő, de számodra mégis illatos benzinfüstje miatt. Ott lakott Piroska. Szülővárosoddal szemközt. Naponta láthattad a város jelképét: a Duna fölé épített főtemplomot, a tájból méltóságteljesen kimagasló bazilikát. A délutáni napsütésben figyelted, hogyan tükrözi vissza a napfényt a hatalmas kupola aranykeresztje. Egy alkalommal, mikor anyáddal az üzleteketjártátok, elbolyongtál a bevásárlószatyor mellől. Egy szűk utca macskakövein haladtál. Kíváncsi voltál, meddig vezet a kikövezett út. Közben meg-megálltál egy-egy díszes, boltíves kapualjban. Nagyon megnyugtatott, hogy sem ruha-, sem ékszer-, de még élelmiszerboltra sem akadtál. Az egymás mellé épített, vakolatukat vedlő házak mentén bicegő nénikékre, araszoló bácsikákra lettél figyelmes. Tekinteted egy tolókocsis kisfiúra tévedt. Középkorú férfi tolta. Az apja lehetett. Gyorsan elfordítottad a fejed, úgy tettél, mintha észre sem vetted volna őket. Egy sötét betonfolyosón vezetett át útjuk. Az egyik kapualjban nagy port kavarva söpört egy őszes, kontyos asszony. - Mit söpörsz annyit, várd meg, míg esni fog - szólt rá egy díszes, fakeretes ablakból kikönyöklő néni. Majd így folytatta: Olyan nagy port csapsz, hogy be kell csukogatnunk az ablakokat. A kontyos a porfelhőből fel sem tekintve tovább söpört. - Látod, hiába mondja neki az ember, a süketjét játssza velem fordult feléd az ablakban könyöklő. Megrezzentél, nem vártad, hogy megszólít az asszony. Hangjában volt valamilyen megmagyarázhatatlanul bizalmas, nagymamásan kedveskedő melegség. Úgy szólt hozzád, mintha te is idevaló lennél. Zavarodat kérdéssel próbáltad leplezni: - Tessék mondani, merre kell a komphoz menni? S ebben a kérdésedben benne volt az is, hogy „néni, nekem semmi közöm magukhoz, én először járok ebben az utcában, a városukba is csak évente háromszor járhatok át anyámmal, de azért büszkeséggel tölt el, hogy napjában többször láthatom a bazilikát". - Ja, te a túloldalról vagy? És milyen jól beszélsz magyarul. Hallod, Terka, egy külföldi fiatalúr tévedt be az utcánkba szólt a kontyoshoz, abban reménykedve, hátha erre abbahagyja a seprést. - Kivel jöttél át? - Anyukámmal. - És ő hol van? - Valamelyik üzletben lehet. - Te hogy kerültél ide? - Meguntam az üzleteket, megtetszett ez az utca, főleg a macskakövek, ezek a nagy fakapuk, meg az is, hogy nem járnak erre autók. - Mi szép van ezeken az öreg házakon?! Nézd meg ezeket az omladozó falakat, tatarozni kéne, csak erre nem jutott az állam kasszájából. Nem törődnek velünk. Látod, mennyi port söpör össze az is ott. És csak gyülemlik, rakódik a por. Itt jóformán minden úgy maradt, mint Balassi korában. Hallottál már Balassiról? - Igen, nagy költő volt meg harcos is. A vitézekről írt. - Úgy van. Nos, az a monda járja róla, hogy itt, ebben az utcában, ott fenn a dombon, ahol az az egyablakos házikó áll, ott érte a halálos találat. Amint tekinteteddel a házikót kerested, feletted a hatalmas kupolájú főtemplom magasodott ki. Nagy keresztjével óriásmadárnak tűnt, amelyik lecsapni készül pöttömnyi áldozataira. - Jól látod, itt lakunk a kupolák alatt. Olyan közel vannak, hogy észre sem veszed őket. Mi is csak akkor látjuk, amikor az esőt várva az égre nézünk. No, gyere közelebb, elmesélek egy történetet. Az ablakához mentél. A kontyos most a belső udvarban söpört. Nem lehetett látni, csak a cirokszálak ütemes suhogását hallottátok. Az ablakban támaszkodó asszony jóval csendesebbre fogta mondandóját, mintha hétpecsétes titokba akarna beavatni. Mintha úgy érezte volna, egyedül te vagy az a személy, akinek bátran elmondhatja baljós sejtelmekkel teli történetét: - Amit most elmondok, azt nem szabad senkinek sem megtudnia. Ha ezt valakinek elárulod, bajba keverheted magad. Ismertem egy embert, aki megszegte esküjét, rá egy hónapra meg is halt. Ebben az utcában, ott átellenben, a 6-os számú házban lakott egy fiatal házaspár. A férj fiatalon halt meg. Sokan úgy tudták, torokrák vitte el A véres fekete front szele itt is végigsöpört még akkor is, ha Hitler csatlósai voltunk egy ideig. Ezt az utcát zömében ma,is zsidók lakják. Ide már nem jönnek fiatalok lakni. Az előbb láthattad azt a bajuszos embert a tolókocsis kisfiúval. Annak az embernek a szüleit és két testvérét elhurcolták innen. Valamelyik meszesgödörben vagy hullakazánban végezték. Egyedül őt sikerült megmenekítenie az asszonynak. - Milyen asszonynak? És ki az a tolókocsis kisfiú? - törtek elő belőled a kérdések. - Várj, kisfiam, mindent sorjában megmagyarázok. (...) * A történet folytatásával együtt a könyv íróját és kiadóját is megismerhetik a május 24-én megrendezett könyvtári találkozón. Műhely-hidak, 2002. A sorozat következő találkozójára - amely Az olvasás évében „előhang" az ünnepi könyvhéthez - május 24-én, pénteken 17 órakor kerül sor a Babits Mihály Városi Könyvtárban. Az intézmény és a Párkány-Esztergom Barátainak Egyesülete közös rendezvényén író-vendégeink: Hajtman Béla, Haraszti Mária és Balázs F. Attila könyveiket, illetve a pozsonyi AB-ART Kiadó tevékenységét bemutató beszélgetésre várják az érdeklődőket - a házigazdával, Nagyfalusi Tiborral együtt. Hajtman Béla író 1966-ban, Párkányban született. Iskoláit ugyanitt, továbbá Nyitrán végezte, majd a Pozsonyi Komensky Egyetemen szerzett tanári diplomát. Ala^iskolás kora óta rendszeresen publikált a szlovákiai magyar sajtóban. Első elbeszélése középiskolás korában a Vasárnapi Új Szó irodalmi rovatában jelent meg; Későbbi műveit az Irodalmi Szemle, a Kalligram és a Szőrös Kő című folyóiratok közölték. Hídon című első önálló kötete az AB-ART Kiadó gondozásában tavaly látott napvilágot. A szlovákiai magyarság történeti emlékei és mai élete témában meghirdetett pályázaton (1996) harmadik díjat, a Szőrös Kő novellapályázatán (2000) első díjat kapott. Barsbaracskán egy mezőgazdasági szakközépiskola igazgató-helyettese, az ottani önkormányzat Magyar Koalíció Pártja-képviselője, a helyi könyvtár vezetője; a Szlovákiai Magyar írók Társaságának (SzMÍT) tagja. Haraszti Mária, szerkesztő, író 1959-ben Alsószeli községben született. A pozsonyi magyar gimnáziumban tett érettségi után, 1984-ben a Komensky Egyetem magyar-orosz tanári szakán diplomázott. Ezután a Madách Kiadó nyelvi szerkesztője, majd az Irodalmi Szemléé, 1989-1994 között pedig a pozsonyi rádió magyar adásának szerkesztő-riportere volt, aztán Medián néven önálló vállalkozást indított. Foglalkozott kórus- és népdalénekléssel, színpadi előadói vizsgát tett, tevékeny részt vállalt különbféle műkedvelő színpadi csoportok alapításában, illetve munkájában. Jelenleg az AB-ART Kiadó művészeti vezetője és a Szőrös Kő című folyóirat vezető szerkesztője. Cikkei, versei, elbeszélései és műfordításai rendszeresen megjelennek a szlovákiai magyar sajtóban; önálló kötetei: Buborék, Buborék a szigeten (mesekönyvek, 1993 és 1995.), Mályvák és madarak (versek, 1993.), Pimpimpáré (kisregény, 2001.). Az SzMÍT választmányi tagja. Balázs F. Attila író, kiadó, szerkesztő 1954-ben Marosvásárhelyen született. A ditrói gimnáziumban tett érettségi után, 1973-1976 között a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola hallgatója. Miután bábszínészképző tanfolyamot, majd könyvtáros továbbképzőt is végzett, a Marosvásárhelyi Állami Bábszínház tagjaként (1976-77), ezután pedig Csíkszeredán a megyei könyvtárban könyvtárosként (1978-1989) dolgozott. 1978-ban a Jelenlét Irodalmi Színpad alapítója volt. 1989 óta Pozsonyban él, felesége: Haraszti Mária. Munkatársa volt a Szlovák Rádiónak, több magyar újságnak, menedzsere a Madách Kiadónak. 1994-ben létrehozta az AB-ART Kiadót, amelynek máig vezetője. A szlovákiai, valamint magyarországi lapokban, antológiákban egyaránt rendszeresen publikál; önálló kötetei: Maszkok (versek, 1992.), A macska leve (novellák, 1992.). 1984-ben a galaci Duna balladái költészeti fesztiválon második díjat nyert, 1994-ben Maszkok című verseskötete pedig Madách Nívódíjat kapott. 1999-2001 között az SzMÍT elnöke volt.