Esztergom és Vidéke, 2001

2001-03-22 / 12. szám

12 Esztergom és Vidéke 2001. április 12. Ha emlegettek, köztetek leszek. De fáj. ha látom könnyetek Ha Mm qondoltok. mosolyogjatok! Emlékem így AltMs lesz rajtatok! Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Besey László ny. tanár Esztergom és Bény díszpolgára 2001. március 10-én életének 87. évében elhunyt Hamvait március 24-én, szombaton 14 órakor kísérik végső nyughelyére - felesége, Tatárik Erzsébet és Zsuzsa leányuk mellé, az érsekújvári köztemetőben. Esztergomi búcsúztatását 23-án, pénteken 15 órakor tartják a Belvárosi temető ravatalozójánál. Ezt követően gyászmisét mondanak érte a Ferences templomban. Besey László 1914. június 24-én Barsendréden, hét gyermekes pedagógus családban született. A pozsonyi magyar tanítóképzőt elvégezve, 1933-ban Bény községben kezdte meg hosszú pedagógusi pályáját. Ezt 1945-1947 között a szovjetunióbeli hadifogság, majd a kitelepítés szakította meg. Családjával Táton kaptak új otthont, itt tanított 1949-ig, amikor a tankerületi főigazgatóság munkatársa lett. 1950-től Esztergomban élt. A budapesti egyetem levelező tagozatán magyar-orosz szakos tanári diplomát szerzett; 1952-től Tatabányán dolgozott, a megyei tanács művelődési osztályának vezető-helyetteseként, majd vezetőjeként. Mivel 1956 októberében a megyei tanács munkástanácsa elnökhelyettesévé választotta, december végén elbocsátották állásából. Néhány hét internálás után nem fogták ugyan perbe, de 1958 - 1961 között csak a megyén kívül, a piliscsabai általános iskolában taníthatott. A küzdelmes életútját megörökítő, Viharos évtizedek című emlékirata 1999-ben jelent meg, majd tavaly utánnyomás is készült belőle, amely alkalomból december 12-én az Esztergomi műhelyek című könyvtári sorozat vendégeként még a rá olyannyira jellemző mesélő kedvvel elevenítette meg élete krónikáját. A kiegyezést követő ipari fejlődés vetette fel a szervezett mentés szükségességét. 1887-ben alakult meg a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület. Esztergomban már az I. világháború előtt voltak kezdeményezések a mentés szervezésére. 1910. augusztus 20-án például dr. Áldori Mór városi tiszti főorvos a Bazilika harangtornyának alsó szintjén orvosi segélyhelyet hozott létre a Várhegyen tartózkodó ünneplő tömeg ellátására. Az ünnepségek végével ezt a segélyhelyet felszámolták. Az első nagy világégésben szerzett tapasztalatok egyértelműen bizonyí-tották a szervezett mentés szükségességét. 1919. május l-jén dr. Péter Imre hat mentővel a Széchenyi téren, dr. Schleij'fer Mátyás négy mentővel a Szent Anna zárdában, dr. Berényi Zsigmond a vízivárosi képezdében várta a segítségre szorulókat, dr. Darvas Géza és dr. Bíró Imre pedig 14 fővel a várost járta és biztosította az egészségügyi ellátást. A fővárosi példa nyomán az ország más városaiban is sorra alakultak szervezetek az akut betegellátás és a betegszállítás céljából. Ennek nyomán 1926-ban létrejött a Vármegyék és Városok Országos Mentő Egyesülete. Szent István városában ezen egyesület fiókintézményeként 1928. augusztus 14-én alakult meg a helyi szervezet. A megalakításban jelentős szerepet vállalt a megye akkori tiszti főorvosa, dr. Sajó lxijos. A szervezet ügyvezető igazgatója dr. Gönczy Béla kórházigazgató főorvos, a pénztáros pedig Morvái Antal, a kórház gondnoka lett. 1928 szeptemberében a város 16 ezer pengő értékű mentőautót kapott. A város az autó elhelyezését biztosiVárosunkban ez volt utolsó közszereplése: igazi évszázadzáró beszélgetés a „velünk élő történelem" egyik legidősebb és leghitelesebb helyi tanújával. Az emlékiratot immár hagyatékként lapozhatjuk fel, hogy - addig is, míg búcsúztatásáról beszámolunk és emlékéhez méltó nekrológot közlünk - a saját szavaival idézzük föl mostantól örökre hiányzó személyiségét. - A Pest megyében eltöltött négy esztendőre szívesen, jó érzéssel emlékszem vissza. Az ottani tevékenységem az életemnek egy viszonylag nyugodtabb szakasza volt. Azzal zárult, hogy áthelyezéssel 1962. szeptember hó l-jével Esztergomba kerültem vissza, a Berzeviczy Gergely Közgazdasági Technikumba, ahol volt egy üres állás, amit felajánlottak számomra. Ekkorra már ugyanis Komárom megyében bizonyos vezető körökben elült a harci zaj körülöttem, és sem a Megyei Pártbizottságnak, sem a megyei művelődésügyi osztálynak nem volt kifogása az ellen, hogy beosztott tanárként a továbbiakban lakóhelyemen, Esztergomban taníthassak. Innen mentem nyugdíjba 62 éves koromban, életem egy újabb mozgalmas szakaszának a lezáródása után 1976. szeptember hó l-jén. Esztergomban ezt követően még hat évig óradíjasként tanítottam a város középiskoláiban; továbbá egyrészt idehaza, másrészt külföldön cseh, szlovák, lengyel és orosz turistacsoportok mellett - idegenvezetőként tevékenykedtem. (299. o.) Úgy érzem, hogy mind a magam, mind pedig boldogult feleségemmel történt ama közös és egyöntetű elhatotta (ez a tűzoltóságon történt meg), az egyesület pedig az üzemeltetést. Az első közgyűlést 1929 márciusában tartották. Ezen az ülésen ott volt a budapesti központ titkára, dr. Kiirthy Tibor is, aki beszámolt arról, hogy már 64 vidéki városban van kirendeltségük. (Az esztergomi a 25. volt.) Addig 2 200 ápolót képeztek ki és 16 000 embernek nyújtottak segítséget, mentőautóik kb. 550 ezer kilométert futottak. Gönczy Béla ügyvezető elnök elmondta, hogy várják a lakosság támogatását. Az örökös tagsági díj 500 pengő, az alapítók díja 50, a rendes tagok díja 5 pengő volt. A tagok mentőszállítás esetén 40 százalékos kedvezményben részesültek. Az 1929 novemberében tartott következő egyesületi ülésen Gönczy Béla arról számolt be, hogy míg 1928-ban I 032 kilométert futott a mentő és 361 beteget szállított, 55 balesetnél szegédkezve, addig 1928-ban a közgyűlésig II 967 kilométert tett meg az autó és 361 beteget szállítottak. 1929-től már Kisbéren, majd rövidesen Tatabányán és Komáromban is beindult a szervezett mentés. Az 1931. április 26-ai mentőegyleti közgyűlés anyagából megtudhatjuk, hogy az előző évben 8 766 kilométert tett meg a mentőautó és 352 kivonulást teljesített. Városunkban a mentőállomást a tűzoltósághoz telepítették, 1947-ig egy mentőautó látta el a feladatokat. 1947-ben indultak meg a tárgyalások és a Vármegyék cs Városok Országos Mentő Egyesülete kilátásba helyezte a második mentőautó beállítását is. tározásunkról is kell írnom, mely szerint a tragikus körülmények között elhunyt, kiváló tehetségű Zsuzsa leányunk emlékét kívántuk megörökíteni kimagasló pedagógiai és egyéb tevékenységéhez méltó emlékkel, a Besey-Tatárik díjjal, melyet a Rákóczi Szövetség gondozására bíztunk. íme részlet az alpító okiratból: „ Alulírott Besey László és neje Tatárik Erzsébet - mindketten Esztergom, Monteverdi u. 1/11. sz. alatti lakosok, nyugdíjas pedagógusok 1993. március 6-ával bezárólag 250.000 Et, azaz kétszázözven-ezer forint alapítványi támogatási összeget fizettünk be a Rákóczi Szövetség Alapítványa javára. (1995. december 20-ig az alap kiegészítve 500.000 félmillió -forintra.) A befizetett összeggel kapcsolatos kikötésünk, hogy ezt a Rákóczi Szövetség Alapítványa elkülönített alszámlán köteles kezelni és csak az alábbiakban meghatározott célokra jogosult fordítani. 1948. április 10-én a Budapesi Önkéntes Mentő Egyesület és a Vármegyék és Városok Országos Mentő Egyesületének összevonásával létrejött az Országos Mentőszolgálat. 1949-től az esztergomi szervezet a kórház területére költözött. Kezdetben a kápolna mellett kapott helyet, majd a Fertőző Osztály mellé került. Az 1956. október 26-ai sötétkapui sortűz során kiemelkedő szakmai tevékenységet végzett a Mentőszolgálat. Erre a kórház falán 1993-ban elhelyezett tábla is emlékeztet. 1973-tól sikerült a gépkocsik számát kettőre növelni, hat év múlva pedig háromra. A Mentőszolgálat fokozatosan kinőtte a kórház melletti helyét. Pénzhiány miatt azonban új mentőállomás építésére nem volt lehetőség, így került 1989. augusztus 15-én az OMSZ a Papnevelde úti bölcsőde helyére. A '90-es évek elején nagy nehézségek közepette, óriási erőfeszítések árán végezte feladatát az esztergomi szervezett. Pénzhiány, létszámhiány és a közalkalmazotti törvény bizonyos paragrafusai megkeserítették a mentésben dolgozók mindennapi életét. 1992. november 1-jétóÍ a Máltai Szeretetszolgálat segítségével önkéntes orvosok és mentőtisztek kerültek az új Toyota mentőgépkocsikra. A megoldás nem bizonyult véglegesnek. A mentőszervezet saját létszáma, bérkerete terhére, az OMSZ Főigazgatósága segítségével (Mercedes esetkocsit adott és szerelt fel az esztergomi állomás részére) 1995. április l-jétől megszervezte az állandó esetkocsiszolgálatot. A környéken az a gyakorlat alakult ki, hogy Esztergom-Dorog vonzáskörzetében a sürgős esetek zömét az esztergomi esetkocsi látja el, a betegszállításokat pedig a Dorogi Mentőállomás. 2000-ben az OMSZ Esztergomi Állomása 2110 sürgős feladatot látott el, 1033 elsősegélyt nyújtott. A meglévő négy helyett gyakran csak 2-3 autóval 102 059 kilométert tettek meg. Jelenleg a mentőállomás Szentgyörgymezőn van. Tizenegy éve sokan úgy gondolják, hogy ez az elhelyezés csak ideiglenes lehet. A szentgyörgymezőiek örülnek minden náluk lévő intézménynek, de belátják, hogy a Mentőállomás egy korszerűbb és talán a kórházhoz közelebbi elhelyezést érdemelne. Az állomáson jelenleg négy orvos, részállásban -dr. Gál Zsuzsanna, dr. Hámory Zsolt, dr. Csordán Zoltán, dr. Szabó Gergely -, négy mentőtiszt - Katona Ferenc, Tiba Gábor és Turi Lajos főállásban és Morva László részállásban -, hat ápoló (Pintér Dávid, Daróczi Tibor, Jurák Krisztián, Kaszner János, Német Attila, Bata István), hat gépkocsivezető (Magdák Sándor, Csépke Attila, Bozó László, Puizl Zoltán, Dávid Gábor, Rostási Krisztián) dolgozik. Szolgálatvezető: Pintér Veronika, gazdasági vezető: Huzsvár Károlyné. Mindannyiunk egyetértésével találkozott Esztergom város képviselő-testületének az a döntése, hogy március 15-én ünnepélyes keretek között az Országos Mentőszolgálat Esztergomi Szervezetének Pro Urbe Esztergom kitüntetést adományozott. Osvai László dr. Betegvélemény kórházunkról és a fekete angyalról Kórházunk működéséről számolt be több héten keresztül az Esztergom és Vidéke. A leírtakhoz szeretnék hozzászólni személyes tapasztalataim alapján, érintve lévén a sokat vitatott eutanázia kérdésében is. Legutóbb több alkalommal vettem igénybe a kórház különböző osztályainak gyógyító segítségét. Ezek közül is kiemelném a röntgen osztályt, ahol rendkívül barátságosan, gyorsan, figyelmesen kezelik a nagyszámú beteget, akiket a kedvező fogadtatás mellett jó érzéssel tölt el az is, hogy hálapénzt nem fogadnak el. Mindezért a legteljesebb elismerés illeti az osztály vezetőjét dr. Gréger Ottilia főorvost. A betegek nagy száma mindenütt hosszas várakozást igényel, ami viszont az adminisztratív munka jobb megszervezésével csökkenthető lenne. Ha például a kezelő orvosok nem foglalkoznának a számítógépek kezelésével, több idejük jutna a betegek kezelésére, a várakozási idők megrövidülnének. Minden osztályon rend, tisztaság uralkodik, a betegek ellátása zavartalanul folyik. Problémát okoz - mint tapasztaltam - a betegek szállítása. A több órás várakozások elkerülésére úgy vélem - a mentőszolgálat sürgős átszervezésre szorul. E hiányosságok ellenére kórházunkra büszkék, munkájukkal elégedettek lehetünk! Mint 83 éves, sokat tapasztalt, számos kórházi szolgáltatást igénybevevő, sok beteg véleményét ismerő honpolgár szeretnék foglalkozni az eutanáziával hiszen koromnál fogva is az érintettek közé tartozom. Kórházaink tele vannak idős, tehetetlen betegekkel. Többségüknél - magas koruknál fogva - igen kevés remény van javulásra. Sorozatosan lépnek fel náluk különböző betegségek, rendellenességek. A fokozódó szenvedések a beteg életkedvét csökkentik. Ápolásuk az átlagosnál több időt, törődést igényel, ennek a családok többsége agyonhajszolt világunkban nem tud eleget tenni, a nagy teher az ápoló személyzetre hárul. Kevesebb idejük jut így akönynyebb, fiatalabb betegek gyógyítására, akiket az ellátásra szoruló család, gyerekek hiába várnak haza. Nehezen megoldható kettősségek ezek, melyeknek megítélése az érdekelteket két táborra osztja. Ha a már gyógyíthatatlan betegség esetében a beteg és családja az eutanáziát választja, minden ezzel ellentétes magatartás farizeusság. Mintahogy farizeusság és undorító a médiumoknak a „fekete angyallal" kapcsolatos szenzációkeltő hírverések is. Az ápolónő magatartása - szerintem - indokolható segítő készséggel, én elhiszem, hogy az egyre fokozódó szenvedéseket önzetlenül akarta megszüntetni. E szándékát vállalja és ügyvédi tanácsok ellenére sem akarja magát mentegetni. Magatartását minden bizonnyal alátámasztja az az érdektelenség, melyet a hozzátartozók tanúsítank, sok esetben, a súlyos beteggel szemben. Biztos vagyok abban, hogy a hozzám hasonló magaskorú betegek többsége - akiket az elmúlás szele már megcsapott és nincs remény arra, hogy szenvedéseiktől megszabadulva ismét értelmes életre képesek legyenek - hozzám hasonlóan az eutanáziát választanák. Ennek intézményezett jogi szabályozása a legtöbb beteg és gondozójának javát szolgálná. Tudom, az egyház részéről elítélik az eutanáziát. Beavatkozásnak tekintik az isteni rendbe. Holott a transzcendentális világnézet szerint a halállal az élet nem szakad meg, a halhatatlan lélek él tovább. így a természetes isteni renddel szemben az is ellentétes lehet, ha az életet mesterségesen meg akarjuk hosszabbítani. A felesleges hosszas szenvedések megszüntetése, a nyugodt halál választása egyben az elkerülhetetlen elmúlás választása abban a reményben, hogy lelkünk tovább fog élni. Ez egyéni döntés, melybe mások nem szólhatnak bele. Ez vonatkozik az élet mesterséges meghosszabbítására is. Tartsuk hát tiszteletben az eltérő véleményeket és döntéseket is. dr. Gaál Károly Besey László és felesége felvidéki születésűek, ahol 1945-ig magyar tannyelvű iskolában tanítottak. Ugyancsak felvidéki (bényi) születésű leányuk, Besey Zsuzsanna, magyar nyelv és irodalom és történelem szakos szakfelügyelő tanárnő, akinek pedagógiai és egyéb tevékenységében kimagasló helyet foglalt el a magyar anyanyelvi kultúra és a magyar történelmi hagyományok ápolása. A jelen alappal szülei ennek a gondolatnak és tevékenységnek a fenntartását kívánják szolgálni és anyagilag támogatást nyújtani a Szlovákiában élő magyar etnikum leendő pedagógusainak és általuk az egységes anyanyelvi kultúra ápolásához." (301. o.) Pedagógiai és közéleti munkásságát 1994-ben városunk Pro Urbe kitüntetései, a megye pedig a Komárom-Esztergom megyéért díjjal ismerte el. Tavaly, a március 15-ei városi ünnepségen Esztergom díszpolgárává avatták. N. T. Mentőseink