Esztergom és Vidéke, 2001

2001-03-22 / 12. szám

12 Esztergom és Vidéke 2001. április 12. Ha emlegettek, köztetek leszek. De fáj. ha látom könnyetek Ha Mm qondoltok. mosolyogjatok! Emlékem így AltMs lesz rajtatok! Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Besey László ny. tanár Esztergom és Bény díszpolgára 2001. március 10-én életének 87. évében elhunyt Hamvait március 24-én, szombaton 14 órakor kísérik végső nyughelyére - felesége, Tatárik Erzsébet és Zsuzsa leányuk mellé, az érsekújvári közte­metőben. Esztergomi búcsúztatását 23-án, pénteken 15 órakor tartják a Belvárosi temető ravatalozójánál. Ezt követően gyászmisét mondanak érte a Ferences templomban. Besey László 1914. június 24-én Barsendréden, hét gyermekes peda­gógus családban született. A pozsonyi magyar tanítóképzőt elvégezve, 1933-ban Bény községben kezdte meg hosszú pedagógusi pályáját. Ezt 1945-1947 között a szovjetunióbeli hadifogság, majd a kitelepítés szakí­totta meg. Családjával Táton kaptak új otthont, itt tanított 1949-ig, amikor a tankerületi főigazgatóság munkatár­sa lett. 1950-től Esztergomban élt. A budapesti egyetem levelező tagozatán magyar-orosz szakos tanári diplomát szerzett; 1952-től Tatabányán dolgo­zott, a megyei tanács művelődési osz­tályának vezető-helyetteseként, majd vezetőjeként. Mivel 1956 októberé­ben a megyei tanács munkástanácsa elnökhelyettesévé választotta, de­cember végén elbocsátották állásából. Néhány hét internálás után nem fog­ták ugyan perbe, de 1958 - 1961 kö­zött csak a megyén kívül, a piliscsabai általános iskolában taníthatott. A küzdelmes életútját megörökítő, Viharos évtizedek című emlékirata 1999-ben jelent meg, majd tavaly utánnyomás is készült belőle, amely alkalomból december 12-én az Esz­tergomi műhelyek című könyvtári so­rozat vendégeként még a rá olyannyi­ra jellemző mesélő kedvvel elevení­tette meg élete krónikáját. A kiegyezést követő ipari fejlődés vetette fel a szervezett mentés szüksé­gességét. 1887-ben alakult meg a Bu­dapesti Önkéntes Mentő Egyesület. Esztergomban már az I. világhábo­rú előtt voltak kezdeményezések a mentés szervezésére. 1910. augusztus 20-án például dr. Áldori Mór városi tiszti főorvos a Bazilika harangtornyá­nak alsó szintjén orvosi segélyhelyet hozott létre a Várhegyen tartózkodó ünneplő tömeg ellátására. Az ünnepsé­gek végével ezt a segélyhelyet felszá­molták. Az első nagy világégésben szerzett tapasztalatok egyértelműen bizonyí-tották a szervezett mentés szükségességét. 1919. május l-jén dr. Péter Imre hat mentővel a Széchenyi téren, dr. Schle­ij'fer Mátyás négy mentővel a Szent Anna zárdában, dr. Berényi Zsigmond a vízivárosi képezdében várta a segít­ségre szorulókat, dr. Darvas Géza és dr. Bíró Imre pedig 14 fővel a várost járta és biztosította az egészségügyi ellátást. A fővárosi példa nyomán az ország más városaiban is sorra alakultak szer­vezetek az akut betegellátás és a beteg­szállítás céljából. Ennek nyomán 1926-ban létrejött a Vármegyék és Vá­rosok Országos Mentő Egyesülete. Szent István városában ezen egyesü­let fiókintézményeként 1928. augusz­tus 14-én alakult meg a helyi szervezet. A megalakításban jelentős szerepet vállalt a megye akkori tiszti főorvosa, dr. Sajó lxijos. A szervezet ügyvezető igazgatója dr. Gönczy Béla kórház­igazgató főorvos, a pénztáros pedig Morvái Antal, a kórház gondnoka lett. 1928 szeptemberében a város 16 ezer pengő értékű mentőautót kapott. A város az autó elhelyezését biztosi­Városunkban ez volt utolsó közsze­replése: igazi évszázadzáró beszélge­tés a „velünk élő történelem" egyik legidősebb és leghitelesebb helyi ta­nújával. Az emlékiratot immár hagyaték­ként lapozhatjuk fel, hogy - addig is, míg búcsúztatásáról beszámolunk és emlékéhez méltó nekrológot közlünk - a saját szavaival idézzük föl mostan­tól örökre hiányzó személyiségét. - A Pest megyében eltöltött négy esztendőre szívesen, jó érzéssel em­lékszem vissza. Az ottani tevékenysé­gem az életemnek egy viszonylag nyu­godtabb szakasza volt. Azzal zárult, hogy áthelyezéssel 1962. szeptember hó l-jével Esztergomba kerültem vissza, a Berzeviczy Gergely Közgaz­dasági Technikumba, ahol volt egy üres állás, amit felajánlottak szá­momra. Ekkorra már ugyanis Komá­rom megyében bizonyos vezető körök­ben elült a harci zaj körülöttem, és sem a Megyei Pártbizottságnak, sem a megyei művelődésügyi osztálynak nem volt kifogása az ellen, hogy be­osztott tanárként a továbbiakban la­kóhelyemen, Esztergomban taníthas­sak. Innen mentem nyugdíjba 62 éves koromban, életem egy újabb mozgal­mas szakaszának a lezáródása után 1976. szeptember hó l-jén. Esztergomban ezt követően még hat évig óradíjasként tanítottam a vá­ros középiskoláiban; továbbá egy­részt idehaza, másrészt külföldön ­cseh, szlovák, lengyel és orosz turis­tacsoportok mellett - idegenvezető­ként tevékenykedtem. (299. o.) Úgy érzem, hogy mind a magam, mind pedig boldogult feleségemmel történt ama közös és egyöntetű elha­totta (ez a tűzoltóságon történt meg), az egyesület pedig az üzemeltetést. Az első közgyűlést 1929 márciusában tar­tották. Ezen az ülésen ott volt a buda­pesti központ titkára, dr. Kiirthy Tibor is, aki beszámolt arról, hogy már 64 vidéki városban van kirendeltségük. (Az esztergomi a 25. volt.) Addig 2 200 ápolót képeztek ki és 16 000 em­bernek nyújtottak segítséget, mentőau­tóik kb. 550 ezer kilométert futottak. Gönczy Béla ügyvezető elnök el­mondta, hogy várják a lakosság támo­gatását. Az örökös tagsági díj 500 pen­gő, az alapítók díja 50, a rendes tagok díja 5 pengő volt. A tagok mentőszál­lítás esetén 40 százalékos kedvez­ményben részesültek. Az 1929 novemberében tartott kö­vetkező egyesületi ülésen Gönczy Bé­la arról számolt be, hogy míg 1928-ban I 032 kilométert futott a mentő és 361 beteget szállított, 55 balesetnél szegéd­kezve, addig 1928-ban a közgyűlésig II 967 kilométert tett meg az autó és 361 beteget szállítottak. 1929-től már Kisbéren, majd rövidesen Tatabányán és Komáromban is beindult a szerve­zett mentés. Az 1931. április 26-ai mentőegyleti közgyűlés anyagából megtudhatjuk, hogy az előző évben 8 766 kilométert tett meg a mentőautó és 352 kivonulást teljesített. Városunk­ban a mentőállomást a tűzoltósághoz telepítették, 1947-ig egy mentőautó látta el a feladatokat. 1947-ben indul­tak meg a tárgyalások és a Vármegyék cs Városok Országos Mentő Egyesüle­te kilátásba helyezte a második men­tőautó beállítását is. tározásunkról is kell írnom, mely sze­rint a tragikus körülmények között el­hunyt, kiváló tehetségű Zsuzsa le­ányunk emlékét kívántuk megörö­kíteni kimagasló pedagógiai és egyéb tevékenységéhez méltó emlékkel, a Besey-Tatárik díjjal, melyet a Rákóczi Szövetség gondozására bíztunk. íme részlet az alpító okiratból: „ Alulírott Besey László és neje Ta­tárik Erzsébet - mindketten Eszter­gom, Monteverdi u. 1/11. sz. alatti lakosok, nyugdíjas pedagógusok ­1993. március 6-ával bezárólag 250.000 Et, azaz kétszázözven-ezer forint alapítványi támogatási össze­get fizettünk be a Rákóczi Szövetség Alapítványa javára. (1995. december 20-ig az alap kiegészítve 500.000 ­félmillió -forintra.) A befizetett összeggel kapcsolatos kikötésünk, hogy ezt a Rákóczi Szövet­ség Alapítványa elkülönített alszám­lán köteles kezelni és csak az alábbi­akban meghatározott célokra jogo­sult fordítani. 1948. április 10-én a Budapesi Ön­kéntes Mentő Egyesület és a Várme­gyék és Városok Országos Mentő Egyesületének összevonásával létre­jött az Országos Mentőszolgálat. 1949-től az esztergomi szervezet a kórház területére költözött. Kezdetben a kápolna mellett kapott helyet, majd a Fertőző Osztály mellé került. Az 1956. október 26-ai sötétkapui sortűz során kiemelkedő szakmai tevé­kenységet végzett a Mentőszolgálat. Erre a kórház falán 1993-ban elhelye­zett tábla is emlékeztet. 1973-tól sikerült a gépkocsik számát kettőre növelni, hat év múlva pedig háromra. A Mentőszolgálat fokozato­san kinőtte a kórház melletti helyét. Pénzhiány miatt azonban új mentőál­lomás építésére nem volt lehetőség, így került 1989. augusztus 15-én az OMSZ a Papnevelde úti bölcsőde he­lyére. A '90-es évek elején nagy nehézsé­gek közepette, óriási erőfeszítések árán végezte feladatát az esztergomi szervezett. Pénzhiány, létszámhiány és a közalkalmazotti törvény bizonyos paragrafusai megkeserítették a men­tésben dolgozók mindennapi életét. 1992. november 1-jétóÍ a Máltai Szeretetszolgálat segítségével önkén­tes orvosok és mentőtisztek kerültek az új Toyota mentőgépkocsikra. A meg­oldás nem bizonyult véglegesnek. A mentőszervezet saját létszáma, bérkerete terhére, az OMSZ Főigazga­tósága segítségével (Mercedes esetko­csit adott és szerelt fel az esztergomi állomás részére) 1995. április l-jétől megszervezte az állandó esetkocsi­szolgálatot. A környéken az a gyakor­lat alakult ki, hogy Esztergom-Dorog vonzáskörzetében a sürgős esetek zö­mét az esztergomi esetkocsi látja el, a betegszállításokat pedig a Dorogi Mentőállomás. 2000-ben az OMSZ Esztergomi Ál­lomása 2110 sürgős feladatot látott el, 1033 elsősegélyt nyújtott. A meglévő négy helyett gyakran csak 2-3 autóval 102 059 kilométert tettek meg. Jelenleg a mentőállomás Szent­györgymezőn van. Tizenegy éve so­kan úgy gondolják, hogy ez az elhelye­zés csak ideiglenes lehet. A szent­györgymezőiek örülnek minden náluk lévő intézménynek, de belátják, hogy a Mentőállomás egy korszerűbb és ta­lán a kórházhoz közelebbi elhelyezést érdemelne. Az állomáson jelenleg négy orvos, részállásban -dr. Gál Zsu­zsanna, dr. Hámory Zsolt, dr. Csordán Zoltán, dr. Szabó Gergely -, négy mentőtiszt - Katona Ferenc, Tiba Gá­bor és Turi Lajos főállásban és Morva László részállásban -, hat ápoló (Pin­tér Dávid, Daróczi Tibor, Jurák Krisz­tián, Kaszner János, Német Attila, Ba­ta István), hat gépkocsivezető (Mag­dák Sándor, Csépke Attila, Bozó Lász­ló, Puizl Zoltán, Dávid Gábor, Rostási Krisztián) dolgozik. Szolgálatvezető: Pintér Veronika, gazdasági vezető: Huzsvár Károlyné. Mindannyiunk egyetértésével talál­kozott Esztergom város képviselő-tes­tületének az a döntése, hogy március 15-én ünnepélyes keretek között az Országos Mentőszolgálat Esztergomi Szervezetének Pro Urbe Esztergom kitüntetést adományozott. Osvai László dr. Betegvélemény kórházunkról és a fekete angyalról Kórházunk működéséről számolt be több héten keresztül az Esztergom és Vidéke. A leírtakhoz szeretnék hozzá­szólni személyes tapasztalataim alap­ján, érintve lévén a sokat vitatott euta­názia kérdésében is. Legutóbb több alkalommal vettem igénybe a kórház különböző osztályai­nak gyógyító segítségét. Ezek közül is kiemelném a röntgen osztályt, ahol rendkívül barátságosan, gyorsan, fi­gyelmesen kezelik a nagyszámú bete­get, akiket a kedvező fogadtatás mellett jó érzéssel tölt el az is, hogy hálapénzt nem fogadnak el. Mindezért a legtelje­sebb elismerés illeti az osztály vezetőjét dr. Gréger Ottilia főorvost. A betegek nagy száma mindenütt hosszas várakozást igényel, ami viszont az adminisztratív munka jobb megszer­vezésével csökkenthető lenne. Ha pél­dául a kezelő orvosok nem foglalkoz­nának a számítógépek kezelésével, több idejük jutna a betegek kezelésére, a várakozási idők megrövidülnének. Minden osztályon rend, tisztaság uralkodik, a betegek ellátása zavartala­nul folyik. Problémát okoz - mint ta­pasztaltam - a betegek szállítása. A több órás várakozások elkerülésére ­úgy vélem - a mentőszolgálat sürgős átszervezésre szorul. E hiányosságok ellenére kórházunkra büszkék, munká­jukkal elégedettek lehetünk! Mint 83 éves, sokat tapasztalt, szá­mos kórházi szolgáltatást igénybevevő, sok beteg véleményét ismerő honpol­gár szeretnék foglalkozni az eutanáziá­val hiszen koromnál fogva is az érintet­tek közé tartozom. Kórházaink tele vannak idős, tehetet­len betegekkel. Többségüknél - magas koruknál fogva - igen kevés remény van javulásra. Sorozatosan lépnek fel náluk különböző betegségek, rendel­lenességek. A fokozódó szenvedések a beteg életkedvét csökkentik. Ápolásuk az átlagosnál több időt, törődést igé­nyel, ennek a családok többsége agyon­hajszolt világunkban nem tud eleget tenni, a nagy teher az ápoló személyzet­re hárul. Kevesebb idejük jut így aköny­nyebb, fiatalabb betegek gyógyítására, akiket az ellátásra szoruló család, gye­rekek hiába várnak haza. Nehezen meg­oldható kettősségek ezek, melyeknek megítélése az érdekelteket két táborra osztja. Ha a már gyógyíthatatlan betegség esetében a beteg és családja az eutaná­ziát választja, minden ezzel ellentétes magatartás farizeusság. Mintahogy fa­rizeusság és undorító a médiumoknak a „fekete angyallal" kapcsolatos szenzá­ciókeltő hírverések is. Az ápolónő ma­gatartása - szerintem - indokolható se­gítő készséggel, én elhiszem, hogy az egyre fokozódó szenvedéseket önzetle­nül akarta megszüntetni. E szándékát vállalja és ügyvédi tanácsok ellenére sem akarja magát mentegetni. Magatar­tását minden bizonnyal alátámasztja az az érdektelenség, melyet a hozzátarto­zók tanúsítank, sok esetben, a súlyos beteggel szemben. Biztos vagyok ab­ban, hogy a hozzám hasonló magaskorú betegek többsége - akiket az elmúlás szele már megcsapott és nincs remény arra, hogy szenvedéseiktől megszaba­dulva ismét értelmes életre képesek le­gyenek - hozzám hasonlóan az eutaná­ziát választanák. Ennek intézményezett jogi szabályo­zása a legtöbb beteg és gondozójának javát szolgálná. Tudom, az egyház részéről elítélik az eutanáziát. Beavatkozásnak tekintik az isteni rendbe. Holott a transzcendentá­lis világnézet szerint a halállal az élet nem szakad meg, a halhatatlan lélek él tovább. így a természetes isteni renddel szemben az is ellentétes lehet, ha az életet mesterségesen meg akarjuk hosszabbítani. A felesleges hosszas szenvedések megszüntetése, a nyugodt halál választása egyben az elkerülhetet­len elmúlás választása abban a remény­ben, hogy lelkünk tovább fog élni. Ez egyéni döntés, melybe mások nem szól­hatnak bele. Ez vonatkozik az élet mes­terséges meghosszabbítására is. Tartsuk hát tiszteletben az eltérő vé­leményeket és döntéseket is. dr. Gaál Károly Besey László és felesége felvidéki születésűek, ahol 1945-ig magyar tannyelvű iskolában tanítottak. Ugyancsak felvidéki (bényi) szüle­tésű leányuk, Besey Zsuzsanna, ma­gyar nyelv és irodalom és történelem szakos szakfelügyelő tanárnő, akinek pedagógiai és egyéb tevékenységében kimagasló helyet foglalt el a magyar anyanyelvi kultúra és a magyar törté­nelmi hagyományok ápolása. A jelen alappal szülei ennek a gondolatnak és tevékenységnek a fenntartását kíván­ják szolgálni és anyagilag támogatást nyújtani a Szlovákiában élő magyar etnikum leendő pedagógusainak és általuk az egységes anyanyelvi kultú­ra ápolásához." (301. o.) Pedagógiai és közéleti munkássá­gát 1994-ben városunk Pro Urbe ki­tüntetései, a megye pedig a Komá­rom-Esztergom megyéért díjjal ismerte el. Tavaly, a március 15-ei városi ünnepségen Esztergom dísz­polgárává avatták. N. T. Mentőseink

Next

/
Thumbnails
Contents