Esztergom és Vidéke, 2001
2001-03-13 / 10-11. szám
ESZTERGOM ÉS VIDEKE 2001. március 13. (Folytatás az 5. oldalról) mondást nem tűrő hangon közölte, hogy a székelyekkel nem bocsátkozik semmilyen tárgyalásba és feltétlen engdelmességet követel. Erre a Honvédelmi Bizottmány november 23-ára újabb népgyűlés összehívását határozta el, melyre Gábor Áront is „okvetlenül elvárják", mert az ágyú lesz az egyik fő téma. A gyűlésen megvitatták Puchner válaszát. Felmerült a fegyver és a lőszerhiány kérdése is, de végül a feladatok elosztásával minden nehézség kiküszöbölődni látszott. Ennek ellenére többen az osztrákokkal való megbékélést hangoztatták. Dobay ezredes Gábor Áron ágyúinak használhatóságát, minőségét is megkételkedte, és bagatellizálta a Bodvajban folyó munkálatokat. Dobay szavaira Gábor Áron magabiztosan válaszolt, miszerint a bodvaji műhelyben két hatfontos ágyú szerelését pár napon belül befejezik. Az ágyúk kitűnő vasból készültek és ki vannak próbálva. „Ha a szükség parancsolja, kiállók velük a császár ágyúival szemben, ha elhasadnak, vagy nem lehet velük célba lőni, kész vagyok kiállni, hogy az ezredes úr egy golyót rajtam lövessen keresztül!" November 25-én a General Commando csapatai betörtek Erdővidékre. A Honvédelmi Bizottmány erről már pár óra múlva értesült és két szolgálatos huszár azonnal vitte a rendelkezést Gábor Áronnak, hogy az ágyúkat, amilyen gyorsan csak lehet, vigye Sepsiszentgyörgyre. A futárok érkezése Bodvajban már kész helyzetet talált, mihelyt a Barótról menekülőktől a betörésről hírt kaptak, már útra készítettek mindent. A katonabíró előállította a vontató fogatokat és előre kifizették a négy forint fuvardíjat. A két ágyú mellett három szekérre 440 hatfontos és 112 háromfontos ágyúgolyó volt felrakva, útra készen. Gábor Áron az ágyúkat és a golyókészletet már 27-én vagy 27/28-a éjjelén bevontatta Sepsiszentgyörgyre, hiszen az Erdővidékre betört ellenség ezeket könnyen megtalálhatta és legfolalhatta volna. Az utolsó simításokat itt, a Kiss-féle harangöntő műhelyben végezte el. November 28-ára népgyűlés hirdettetvén, több ezer ember gyűlt össze Háromszék falvaiból Sepsiszentgyörgy főterére. Ezen a napon két emlékezetes eseményre is sor került a városban: halálra ítélték az áruló Balázs őrnagyot és Gábor Aron bemutatta ágyúit a nyilvánosság előtt. A bemutatásra a két ágyút és lőszerét kivontatták a székház feletti mezőre (a Szemeija felé), ott Semsey százados, ahogyan azt a lőgyakorlatokon szokták, közelebbi célra ember-, távolabbra lovas alakot állított fel. Gábor Áron a tisztség és a kitódult néptömeg előtt töltötte meg és állította célba egyik ágyúját, a segédtiszt gyújtott és a célnak kiállított emberalak eltűnt. Óriási éljenzés közepette Gábor Áron tisztára húzatta a csövet és újratöltötte, a célzás után a lövedék a lovas alakot is szétrepítette. A másik ágyú ugyanígy kiállta a próbát. Az emlékezetes 28-ai események betetőzéseként a tanácskozó népgyűlés ugyanezen a napon egyhangúlag kimondta a fegyveres önvédelmet. Az első csata Amikor a november 28-ai, sepsiszentgyörgyi népgyűlésen véglegesen elhatározták a háromszékiek a fegyveres önvédelmet, a barcasági falvakban és a Bodzái- szoros környékén (Heydte adatai szerint) a General Commando 5890 gyalogosa, 200 lovas katonája és nyolc ágyúval felszerelt tüzérsége volt elhelyezve. Ezt a fegyveres erőt Gedeon altábornagy vezette. Ugyanakkor már Erdővidéken tartózkodott Heydte százados mintegy 2400 emberrel. Ezt a 8500 fős hadsereget több ezer száz nemzetőr és román felkelő támogatta. A két sereg november 30-án Hídvég ésÁrapatak közt ütközött meg egymással. Midőn a székely előcsapatok elindultak Hídvég felé, az osztrákok kezdtek vonulni a falun át Földvár felé. A székelyek nyomban utánuk és már a falu között elkezdődött az egymásra tüzelés. Azosztrákokmindenpontotkönynyen feladva siettek a Hídvég-Földvár közötti hídon átjutni. Heydte a híd deszkáit maga után felszedette. Az osztrákok az őket üldöző székelyeket élénk tüzeléssel fogadták. A lövöldözés mintegy 3/4 óráig tartott és mindkét fél erősen tartotta magát, de mikor Gábor Áron két ágyújával kezdte lőni az ellenséget, az menekülni kezdett Földvár felé. Gábor Áron ágyúinak megszólalása óriási lelkesedést váltott ki a széklyekben és újult erővel törtek a megfutamodott ellenségre. Mint Kővári írja, Gábor Aron ágyúinak dörgése „elégséges volt, hogy a nép megölelje, megcsókolja s örömkönnyek közi szuronyra vegye ellenét". E lelkesedés egyik példája, hogy a kézdivásárhelyiek és torjaiak közül két legény még a tüzelés közepette megkísérelt átkúszni a keskeny hídgerendákon az ellenséghez, hogy lándzsával rájuk támadjon, de mindkettő áldozatul esett vakmerőségének. Az ellenség tehát, annak ellenére, hogy Heydtenek is volt két ágyúja, megfutamodott Földvár felé. A kézdivásárhelyiek egy közel lévő ház deszkafedélzetét gyorsan leszaggatva, a hidat megpadolták s az ágyúkkal az elszánt sereg Földvárig üldözte a császáriakat, ahol azok még felpróbálták venni a harcot, de hamarosan szétszaladtak. A székelyek rövid időre (pár órára) elfoglalták Földvárt (és talán Szászhermányt is). Földvárt több helyen felgyújtották. A zsákmány mintegy 300 szuronyos, illetve vadászfegyverből, pár ezer töltényből és a lőporkészletből állott. A zsákmányból Kézdivásárhelyre küldtek 2090 font rezet, „átok alatt hagyva, hogy abból ágyút öntsenek". Az elesettek száma a székelyek részéről 3, a császáriak részéről 11 fő. Gábor Áron azonban nem állt meg félúton... Demeter László ,Jégszakadás és a Duna kiáradása" Az 1838-as év tele az átlagosnál jóval hidegebb és csapadékosabb volt. Az előző év december 19-én sűrű havazás kezdődött, 22-én Szekszárdnál, s a hó vége előtt Visegrádnál is beállt a Duna. Esztergom szűk utcáiban nehéz volt a közlekedés a sok hó miatt, ezért kihordták a Duna-partra, ahol magas falként emelkedett. A város vezetősége és a lakosság aggódva figyelte a jeget, a víz emelkedését. A magasabb vízállásnál más években is előfordult, hogy a város alacsonyabban fekvő részeit elöntötte az ár, így a szokásos intézkedéseket megtették. Elrendelték, hogy a strázsák őrködjenek a veszedelmes helyeken, ahol hirtelen ki tud önteni a folyó. Ha kell, dobszóval adják alakosság tudtára a veszélyt. Molnárok, halászok, épületfa kereskedők dereglyéi, hajói jó állapotban legyenek. A molnárok készítsenek be lisztet, hogy az esetleges károsodottakat élelemmel el tudják látni. A „Kebelbéli Pék Mesterek" komolyan látták el későbbiekben ezt a feladatukat. Ahogy növekedett a Duna szintje egyre magasabbra, a kapitányi hivatal házanként bemondatta, dobszóval kihirdette, hogy ki-ki marháit szállítsa biztonságos helyre, takarmányát pedig a felső kenderföldek melletti útra hordassa. A vész nagyobb lett, mint amire a város számított, mert a visszatorlódott jég elmosta a gátakat. Helischer József városi tanácsos az átélt borzalmak hatása alatt fogalmazta meg tudósítását: „Martius 8-kától 12-kig borzasztó, rémítő vala a' Városnak tekintete... minden perezben omlással fenyegető házak, a jég tompa rivalgása, " dereglyéken, ladikokon és gyalog is menekültek az emberek a legszükségesebb holmijukat magukkal cipelve. Némelyeknek a biztosnak hitt menedékből tovább kellett költözniük, ahogy az áradás egyre nőtt. A magasabb pontokon álló Rozália és a Jó Pásztor (ma a ravatalozó) kápolna mellett deszkabódékat állítottak fel. hogy a hideg időjárás ellen valamelyest védekezni tudjanak. A közelben, a mai Dobogókői út elején a kálvária egyik stációjánál lévő présházban helyezték cl az. eleimet, amit kiosztani szándékoztak. Aki tehette, mert nem mosta el a víz, segített élelemmel ellátni a károsultakat, Einczinger György pék szárazmalma 2118 darab kenyeret sütött az éhezőknek, az Ersekvárosból Gantner János kalmár 50 nagyobb kenyeret és Szinger /V/ívszappanyos 200 kisebb pékkenyeret küldött. Pozsonytól kezdve a környékbeli településekig sokan küldtek élelmet, segítséget. Ezeket Hartmann Ignác tanácsnok, Takács István aljegyző, Viola Ferenc alügyész és Meszéna János kapitány osztotta szét. Amikor az áradás levonult, iszap és romok borítottak el mindent. A szemét eltakarításában az itt állomásozó Don Miguel gyalogezred katonái siettek segíteni a lakosoknak. Az elszenvedett károkat a város kapitánya és az aljegyző írták össze. A kárbecslés szerint 859 házból 359 károsodott 339 900 forint értékben. A károkat növelte, hogy mint más alkalommal is szokásban volt - a lisztet és más élelmiszert a padlásra hordtak, de átázva még nagyobb súllyal terhelte az épületeket s ezért összeomlottak. Kölcsönök segítségével álltak neki a házak rendbehozatalához, illetve újjáépítéséhez. Szigorú rendeletekben megtiltották, hogy ismét vályogtéglából építkezzenek. Kijelölt tisztviselők felügyelték a terveket, az építőanyagot, az építkezést. A veszély elmúltával már arra is gondolhattak, hogy a szomorú eseményre utaló emléket állítsanak. 1838. április 3-án a királyi biztossá kinevezett Heya Imre alispán elrendelte, hogy a nevezetes helyeken márványtábla jelölje a víz magasságát. A táblák elkészíttetésével és felrakatásával Helischer Józsefet bízták meg. A városban dolgozó kőfaragók elsősorban a város közigazgatásához tartozó kőbányák anyagából dolgoztak. A Strázsa-hegyi kőbányát ekkor éppen Kitzing József bérelte. Ehhez a munkához viszont a megye területén lévő jóhírű sültői márványbányából hozták az alapanyagot. A céhes mesterek rángj a és büszkesége megkövetelte, hogy ebben a munkában részt vegyenek, sőt hat darab márványtáblát ,,a' kebelbéli kőfaragók, név szerint Virtner Antal, Czettler József és Muráti Ferenc z„ mind egyik két darabot minden jutalom kívánás nélkül készítettek légyen ". Ezért dicséretül feljegyezték nevüket. Az 1839 áprilisára elkészült táblákat feltehették a kijelölt helyekre. Két-két tábláról biztosra mondható, hogy azonos a készítője, ezek keretbe foglaltak, domborművű kezek mutatják a víz vonalát. A belvárosi templom és a Széchenyi téri patika házon lévők betűinek teljes az azonossága és a „magassága" szó írása, melyet egy s-sel írtak és ezért fölül egy vonást véstek rá. A m ••• ÉsS. 'jjj(uTkjM<xrit /SM másik tábla-pár a Megyeházán, a széles, gyönyörűen faragott kapuzattól jobbra látható, valamint Heya Imre alispán két oldalrizalittal díszített klasszicista stílusú házán (Széchenyi tér 10.) látható. Annak, hogy a domborművű kezek éppen tükörképet mutatnak a táblákon, készítéstechnikai oka lehet: „a gipszbe öntött agyagmintát másolják mértani pontossággal, ahonnan ólomsúlyokkal kifeszített fonalak csüggnek alá a készítendő munkára". A mai Gran Tours épületében akkor Krakovitzer Ferenc patikus élt, aki ezidőtájt 10 évig a város polgármestere volt. Ő már 1801-ben itt lakott a „Lőrinczi Kapunál". A XVIII. században épült házat a következő században átalakították. A Grassalkovich-stílusú szép Városháza épületébe is befalaztak egy táblát. Bottyán János kuruc generális valamikori földszintes házát alakították át Városháza céljára, ekkor épült rá az emelet. Az átalakítást 1773-ban fejezték be. A bejárat fölötti timpanonban a város címerének barokk domborművét láthatjuk. A városközpontban ezek az árvizet is szilárdan átvészelő épületek gazdagodtak egy-egy márványtáblával. A már említett Rozália kápolna felé vezető úton álló, a „Nemes Város Polgári Ispitájának" egy tornyos barokk kápolnáján található tábla igen alacsonyan áll, ebből látható az is, hogy errefelé érdemes volt menekülni az ár elől. Két akkori fogadó falában is találhatunk táblát, az egyik Henke Ferenc, a „Vörös Ökör" árendása volt. Ezen álló felirat érdekessége, hogy német nyelvű. A másik Steinlein János fogadója volt. Az épület a mai Rudnay téren áll. Az akkori Híd utcában (ma Jókai u.) ifjú Patkó János szekeres házán áll egy német és magyar nyelven is feliratozott tábla. A szekeresek a múlt század elején fontos funkciót töltöttek be, amikor a közlekedést lovas kocsin bonyolították le télen-nyáron. A megyéhez tartozó 49 község közül a többség a túlsófélen volt, ahova „a Dunán veszedelmes az átjárás". Mivel a megyei közigazgatás központja itt volt a városban, innen tértek vissza lakhelyükre, mentek intézni a feladatokat: „fizetés napján a szekeresek közül egyet az alszámvevőért beküld és a fizetés befejezése után Esztergomba visszaszállítja". Ezek szerint fontos volt a megbízhatóság, bérük is kielégítő lehetett. Az uradalmak tulajdonosait, a megye főorvosát, építészét, mérnökét rendszeresen helyváltoztatásra kényszerítette feladatuk ellátása. A szekeresek biztos jövedelmét jelentette a feladat, melyért elszámoláskor a központi kasszából kapták meg járandóságukat. A Mikszáth utcában Frentisek Farkas kőműves mester és Szóda János hentes és kereskedő házára, a Deák Ferenc utcában Apa János szabó és Dikácz Mihály kereskedő házára falaztak be táblát. Ez utóbbiról tudjuk, hogy Pestről ő hozta a tömjént a plébánia templom számára 15 forint 18 dénár értékben. Ezt a kifizetett összeget az elszámolás alkalmával a város kasszájából vehette fel. Mint látjuk, tehetős emberek jó minőségű, az árvíztcíl nem rongálódott házaira kerültek a táblák. * Ha sétálunk városunkban, nézzünk úgy ezekre a táblákra, épületekre, hogy ne csak az árvíz nehéz napjai jussanak eszünkbe, hanem az egyszer volt kézművesek is, akik kifaragták, akik a várost vezették a nehéz időben, és akik azokban az épületekben éltek és dolgoztak, melyek ma is állnak. Hetvesné Barátosy Judit Megyénk 1848/49-es országgyűlési képviselője: WARGHA JÓZ SA B EN EDEK 1807. július 15-én született Németszőgyénben. Esztergom vármegyei nemesi családban. Felmenői 1609. december 12-én kaptak nemesi kiváltságlevelet II. Mátyástól, amit 1610 húsvét utáni első, Érsekújváron tartott vármegyei közgyűlésen hirdettek ki. Családja 1774-ben alperesként egy Komárom vármegyei illetőségű, Vargha János nevezetű személlyel szemben nemességi perben állott. Az Esztergom vármegyei Törvényszék előtt a per el is dőlt (1775) az alperesek nemességének elismerésével, ellenben a Helytartó Tanács csak 1845-ben mondta ki, ekkor már Vargha Benedek László és testvére, Boldizsár kétségbevonhatatlan nemességét. Apja, Vargha László csaknem 40 évig szolgálta a vármegyét esküdtként, al-, majd főszolgabíróként. A fiú 1816 és 1822 között az Esztergomi Szentbenedekrendi Gimnázium tanulója, melynek befejeztét követően a Győri Királyi Akadémián folytatott jogi tanulmányokat. 1826 körül került a vármegyéhez, ahol apja nyomdokain járva gyorsan ívelt felfelé pályája. Kezdetben kancellistaként tevékenykedett, majd 1827-ben, a vármegye támogatását élvezve, a Magyar Királyi Testőrséghez jelentkezett. Próbálkozása nem járt sikerrel, így - folytatva tisztviselői hivatását - 1828-ban már mint esküdt szolgálta a vármegyét. 1832 februárjában második aljegyzőnek nevezték ki. Ugyanezen év júniusában tartott tisztújító közgyűlésen az esztergomi járásban alszolgabíróvá választották. 1840ben a párkányi járás főszolgabírójává lépett elő, mely tisztről 1848 júniusában a párkányi választókerületben országgyűlési képviselővé történt megválasztásakor mondott le. Palóczy Tamás az 1848. június 24-ei vármegyei közgyűlésen „a választásnál történt erőszak alkalmazásával és hivatali visszaéléssel" vádolta meg, mely ügyben 375 aláírással petíciót nyújtottak be az országgyűlés igazoló bizottsága elé. A vád szerint a választók ekölcsileg kényszerítve voltak a megválasztására, csakhogy megszabadulhassanak tőle, mivel azt hirdette, hogy lemond a főszolgabíróságról, ha megválasztják képviselőnek. A mandátumát azonban a képviselőház 1848. július 14-én igazolta. A szabadságharc leverése után, a haditörvényszéki eljárást követően, 1850. július 31-én amnesztiában részesült. Ezután németszőgyéni birtokán visszavonultan élt, gazdálkodással foglalkozott 1866-ig, amikor újra a vármegye szolgálatába lépett, mint első alispán. 1869-ben működése elismeréséül az uralkodó királyi tanácsosi címmel tüntette ki. Az alispáni hivatalt 1871-ig viselte, amikor érdemi elismerése mellett közfelkiáltással állandó választmányi taggá választották, majd 1872-ben a fegyelmi választmány elnöke lett. Aktív pályafutása ezzel befejeződött. Élete hátralévő részében újra visszavonultan élt, ezúttal Esztergomban. Németszőgyéni birtokát eladta, mégpedig oly módon, hogy a vevő köteles volt élete végéig 3600 forint évi járadékot, s halála esetén örököseinek további 8000 forintot fizetni. Életének 89. évében, 1896. május 22-én Esztergomban hunyt el. Családja nem lévén, vagyonát rokonai örökölték, végrendeletében számos jótékony adományt is tett. Gróf Károly J. AIÍKAH .!(J/.Stl'NK mint InslvOr, lígy 11/ üsszos rokonság nevében megszomorodott s/.ivvcl tudatja a ícIcillicUcn testvér, sógur és niigyljiltyiiimk JÓZSA WARGHA BENEDEK úrnak, kir. tanácsos, Esztergom vármegye volt olsó alispánja, 1848—49. évi magyar országgyűlési képviselőnek, folyó l'yí május hó 22-én cl. u. 4'/, ómkor élete Híí-ik évében, :t Imlolti szentségek ájtatos felvétele után, végelgyengülés következlében tör Iónt gyászos elhunytát. X (lrága halott híllt tetemei folyó évi május hó 24-ik napján d. tt. i'/i órakor fognak a Duna-utcza IH2. gyús/.liá/,nál beszen teltetni s u kir. városi sirkertben örök nyugalomra tétetni. Az engesztelő szt. mise-áldozat f. évi május hó 27-én reggel ü órakor fog az Esztergom belvárosi plébánia templomban a Mindenhatónak bcmulattatnL Kszlcrgom, 18«M>. május 221-iin. ÁldAs és béke lengjen emlékén! Farkas Józsefné síül. Józia Wargha Rozina mint testvér. Farkas József mint sógor. Farkas Lajos, Farkas Fercncz, Farkas Géza iinokaöa*\sri. Farkas Mariska férj. SchnBider Lajosné, Farkas Anna fórj. Czibutya Gyuláné, Farkas Ilonka férj. Veszély Lajosné unokahugai.
