Esztergom és Vidéke, 2001

2001-12-20 / 50-52. szám

312 Esztergom és Vidéke 2001. december 20. Az Emlékezés Hídja - 2001. X. 11. Hídavatás. Nem akartam írni róla. Teszik ezt most sokan és sokat, nálam szebben és jobban. Ünnepelni is úgy tettem, ahogy már évek óta: négy fal között, egyedül. így most csak néztem a TV képernyőjén az ünneplő tömeget, hallgattam a beszédeket. Aztán egyszerre csak feltűnt az ünnepelt Híd teljes egészében (tömeg nélkül) a Dunával és a háttéri hegyek ölelésével. Gyönyörű volt! Mint régen. S abban a pillanatban összeszorult a szívem és kihullott szememből az első könnycsepp. És újra tudtam emlékezni, emlékezni úgy, ahogy régóta nem tudtam, ha a csonka hídra néztem. A sokszor megjárt úton mindig elakadtak a gondolataim a csonka híd végénél, eltűntek a semmiben, mint a hídroncsok lent a Duna hullámaiban. És most már újra tudok tovább menni, át a hídon, mint „azelőtt", sokszor. ... Háború előtt „hazajártunk" Párkányba. Akkor még Dorogon laktam. De a szép számú testvéri-baráti társaság kisebb-bagyobb csoportjával és első férjemmel együtt gyakran mentünk át a népszerű Zachovay Vendéglődbe egy pohár sörre, estebédre. De „átléptünk" akkor is, ha valami okból csak Esztergomba mentünk. Sok szíves meghívásra tértünk be egy pohár borra, egy uzsonnára, disznótoros kóstolóra hófehér kenyérrel. Azt nem tudom, (de nem is tudtam soha), hogy miért mentünk tejért Garamkövesdre rendszeresen, csoportosan, kerékpáron. Hiszen a tejet Dorogon házhoz hozták a szomszéd Kesztölcről. De mi mentünk. Előbb csak a férfiak, majd ahogy elfogytak közülünk az egyre sűrűbb katonai behívók miatt, mentünk mi: asszonyok. Az én állandó „tejforrásom" a falu első háza volt, balról. A ház asszonya nálam alig néhány évvel volt idősebb, s ő is Gizi volt. Mindig terített asztallal várt, haza mindig küldött kislányomnak, Édesanyámnak. De pénzt csak a tejért fogadott el. Szégyelltem magam: én csak tejért jöttem, nekem otthon Édesanyám jóvoltából mindenem volt: a mindig nevelt hízó, csibe, kacsa (libát tömött), volt nyuszi, kecske-Mica és jól fizetett állásom, de nagyon jó volt hozzá menni, nála otthon lenni azért az őszinte testvéri szeretetért, amit az utolsó percig kaptam tőle. Aztán a háború miatt elszakadtunk egymástól. Mikor a háború után először mentem Esztergomba és megláttam a csonka hidat, döbbenten, bénultan álltam és valami leszakadt bennem, mint egy tönkretett hegedűn az utolsó húr. Többé nem tudtam gondolatban sem végigmenni a hídon, mert emlékező gondolataim a híd csonka végénél elakadtak, eltűntek, soha nem jutottak el Párkányig. De most, hogy előttem volt a képernyőn a régi híd, mint az elszakadt, összeragasztott és tovább pergő film - úgy éledt fel bennem minden, minden régi eltemetett, visszafojtott, elakadt emlék. És én gondolatban újra átmentem, rohantam, sírva-nevetve, végig a Hídon a soha meg nem szűnt szeretettel váró Párkányba, a Tegnaptól sok szép és tragikus emlékű, a Ma kissé göröngyös, ám bízó hittel teli, de Holnap már a megvalósult, igazi béke útján: az esztergomi, régi-új Mária Valéria Hídon!... Trexlerné Z. Gizi Egy történelmi pillanatban. Mikor a vad nézetek csatáztak, Volt egy Híd a Duna felett. Indulatoktól átkos emberek Felrobbantották. Átkos, Kegyetlen emberek. Ahányszor arra jártunk, Esztergom utcáin ballagtunk, Odafenn a hegyen Panorámaként láttuk a túlparton: Ott is élnek, virágoznak az életek. Híd a Duna felett - Egy nyugdíjas tollat fogott Szomorú szívvel idéztük A kegyetlen emlékeket. Félévszázad is elmúlt, S egy új világ született, A romokból újból Hidat varázsoltak, S boldogan léptek rá A holnapba néző emberek. A vén Duna is megfiatalodott, Ő is a múltról elmélkedett, De hullámai táncra perdültek, Mikor a Híd újra megszületett, Összefogta a két partot, Mint a jövőt szerető emberek. Csak álltunk és csodáltuk, Hogy a Híd újra összeköt, Hogy a barátság útja ide, Esztergomhoz kiköltözött. A hullámok zenéltek, daloltak, A napfény is táncolt a víz felett, A boldogság, béke himnusza, Járta át a jelent idéző lelkeket. Légy te, Híd a barátságé, Népek közötti kézfogás! A víz elválaszt, a Híd összeköt. Erre mondjunk egy áldomást! Krizsán Sándor Egri kolpingosok a hídszentelésról (ál) Tíz- és tízezrek zarándokoltak az elmúlt napokban a Mária Valéria hídhoz. Határon innen és túlról érkeztek, megannyian érzésekkel telítetten. Az egriek csoportja, ismerve lapunkat, hozzánk juttatta el gondolatait. - Nagy örömmel fogadtuk a Kolping testvéreink meghívását az Esztergom-Párkány híd felszentelésére, ahol a szíves vendéglátáson túl, a nap nagyszerűsége is közelebb hozott bennünket egymáshoz. Ragyogó időnk volt. A két német, a pápai, s az esztergomi Kolping-család és mi egy csoportban álltunk és sokan kérdezgették, milyen közösség zászlaját lobogtatja fejünk fölött a szél. Aztán, azok is megtudhatták, akik nem kérdezték, mert Orbán Viktor - kicsit kilépve a protokoll soraiból - mosolyogva a nevünkön üdvözölt bennünket. Bármerre néztünk, nem tömget, hanem megilletődött népet láttunk: különösen, amikor átszelve az időt a hídra léptünk, s elszoruló szívvel együtt sírtunk, együtt nevettünk. Olyan volt ez, mint az 57 éven át elfojtott vágyak menyegzője. Mindenkinél megeredt a szó s mesélt: ... a hosszú, hosszú évek fájdalmát, a rokoni, baráti kapcsolatok megszakítását és... sokszor a pusztán megmaradás keserveit. S miként ősz hajba kap az ifjonti szél, elmeszesedett öreg ereket járhat át ifjonti vér..., hogy bár nem lesz tőle fiatalabb, dc a szemekbe visszalophatja a fényt. Ezt láttuk a szembejövő sokaság tekintetében s azokéban, akik hangosan olvasták kitűzőnkön Eger nevét. Mert a túloldaliak is ezt érezték; nem volt fontos a „dokument", mert a csendes esték, hajnalok, túlsó partra küldött üzenetét híven vállaló Duna vize most azt fodrozta fe-lénk, mint a gyógyuló nagybetegeknek szokás: „nincsen semmi baj... nézzétek ezt a sok szép gyermekrajzot a korlátokon...!" S a béke oly nagyon elcsépelt négy betűje megduplázódott, kiteljesedve, mint a híd, mert békesség érintett meg bennünket. Barátaink átnedvesedett szemmel sorolgatták - mintegy szavakkal újra átélve az élményeket -, hogyan álltak meg lényükké vált beidegződéssel a biztonság párkányának azon a pontján, ameddig oly sokszor elvándoroltak s ahonnan csak a sóhaj repülhetett tovább. S a folytatásnál, bilincstől szabadult a láb, mert az áhítatos léptek úgy avatták a hidat, mintha minden egyes lépés egy-egy betű lenne a hídfőnél felszentelt márvány imádságból, amelyet mi is megkoszorúztunk. S mindezeket hallva, mintha a lelkek hídja is ott lebegett volna a folyó fölött. - Nem bántátok meg? - kérdeztek vendéglátóink. S válasznak kevés volt a nem. Mert éreztük, ide máskor is cl kell zarándokolni, újra és újra átmenni a hídon, gyönyörködni a panorámában. Esztergom szépségeiben. Szinte eltörpülve megállni Melocco Miklós monumentális alkotásánál, hogy újra megérintsen bennünket a történelmi tudat, hogy járjon át bennünket újra és újra a felismerés, hogyan is válhatott naggyá egy nemzet. További gondolatok a MI hidunkról Szép reményünk beteljesülésének napja volt ez az októberi nap Korábban számtalanszor eljártam mellette, s néztem rá félszegen, szorongva. Ő is vissza-visszapillantott szégyenlősen, megalázottan, tekinetete beleveszett a semmibe, a Duna közepén. Milyen törpének, kiszolgáltatottnak éreztem magam a kompon, a Duna hullámain, amikor elszakított magyar barátaimhoz mentem Párkányba, Dunamócsra, Marcelházára, Jókára. A mély fájdalom és a tompa, tehetetlen düh kelt birtokra bennem, valahányszor megtettem ezt az utat, amely csak akkor oldódott, amikor túloldali barátaimhoz értem. Elszégyelltem magam gyengeségem miatt, valahányszor belegondoltam, hogy ők, kik korábban kiváltságként élhették csak meg, hogy ideát maradt szeretteikhez jöhettek, hányszor szökött könny szemükbe, szorult torkuk, s lüktetett fejükben az ér. Oh, hányszor kellett szembesülniük Párkánytól Esztergomig ezzel a kegyetlen érzéssel, ezzel a megaláztatással! De mindig bennem volt a remény, amely a mai nap tükrében úgy látszik, nem volt alaptalan, és tudván, a keresztyén ember mindig hisz, remél és szeret. Reménykedésem beteljesedését éreztem, mikor az újság, rádió, a televízió valamelyik híradásának egyikében eldöntött tényként adta hírül, hogy meg fog épülni az Esztergom-Párkány közötti híd. A híd, amely újra összeköt. S október 11-én megpillanthattam. Nyugodt volt, annak ellenére, hogy ő volt a középpontban, ő volt az ünnepelt. Megújulva, fiatalosan, szép ruhában ívelt át a folyó felett, s éreztem, hogy huncutul, de szeretettel még utoljára lekacsint a kompra. így fiatalosan új erőt, beteljesedett reményt sugározva fogta össze a Duna két partját. Úgy kapaszkodott belé, mintha a két part éppen most akarna szilajon szétmenni egymástól. Pedig nem. Láttam lelki szemeimmel, hogy összébb húzódott a két partja, hogy így is közelebb kerüljenek egymáshoz az egymástól oly hosszú ideje elszakítottak. A hídesonk helyett, mely sehova nem vezetett, melyen megállni, megszakadni látszott az idő, ma teljes pompájában és büszkén ragyog a magyar nemzetet összekötő Mária Valéria híd. Megvalósult remény ez a híd, megszenvedett, naponkénti gyötrelmekben újjászülető, megújuló híd szimbóluma. Híd, mely az eddigi zsákutca, Esztergom Trianon fojtó zsákutcáját átszúrva, áttörve remény forrása és hídja lett egy majdnem reményt vesztett Felvidéknek. Azt ma csak remélni tudjuk, hogy ez a híd a zsákutcából nem az Európai Uniós csatlakozás zsákutcájába torkollik. Olyan híd ez, mint a világ magyarságjának legnagyobb civil hídja, a Magyarok Világszövetsége, amely minden magyart összeköt elszakíthatatlanul, épp úgy a Trianon szabdalta Kárpátmedencében élőket a mai Magyarországgal, mint a világ minden táján élőket testileg, lelkileg, szellemileg mindörökké. Budapest, 2001. október 30-án Király Zoltán Szellemi hídjainkat is... A Párkányt Esztergomhoz kötő híd megtestesíti az egész magyar nemzet 20. századi történelmét a maga vereségeivel, rombolásaival és veszteségeivel. Azt a hidat, amelyet a 20. század mindkét világháborújában felrobbantottak, a 100 évvel ezelőtti millennium idején a nemzet játszi könnyedséggel építhette meg; Országház, földalatti vasút és Hősök tere mellett és azon túl. A magyar nemzet európai történelmének legsötétebb százada után összeurópai összefogás kellett e híd újrateremtéséhez. Most mégis azt mondom, örvendjünk neki és köszönjük meg mindazoknak, akik visszaállításán munkálkodtak. De ne feledjük, szétszaggatott nemzetünk sebei csak akkor gyógyulhatnak újra, ha képesek leszünk valamennyi lerombolt hidat, a folyókon és szakadékokon átívelőket és a közösségek közötti szellemi hidakat is újjáteremteni. Erre kötelez bennünket egész múltunk, ezt várja el tőlünk a jövőnk, e cél érdekében kell munkálkodnunk a jelenben. A valóságos és jelképes hidak összekapcsoló ereje erősítőnk kell hogy legyen minden nehézség közepette, de szerencsésebb viszonyok áldásos gyümölcsei is csakis e jelképes emberi alkotások tükrében teljesedhetnek ki. Patrubány Miklós MVSZ-elnök