Esztergom és Vidéke, 2001

2001-12-20 / 50-52. szám

10 Esztergom és Vidéke IDŐ^MŰ® HELY Várhegy, 1995, goi><lin, 4-es (elvétéi, 120x210 ím (fotó: Mtlnór Cila) VÁROS® VILÁG NAGYFALUSI TIBOR szerkesztésében VI. évf. 18. szám ,Szigetes szerkezetű" - így jellemezte a fentebb idézett Grezsa Ferenc Németh László „írói elismertségét" és kultuszát. Ennek a - földrajzi, szociológiai értelemben használt jelzőjének érvényét bízvást kiterjeszthetjük az ido dimenziójára is, amelyben a nagy alkotó születésének vagy halálának „kerek" évfordulói szokták lendületbe hozni,országosan éppúgy, mint helyileg, a tisztelgő közösségi emlékezet működését. Ami Babits esztergomi kultuszát illeti: halálának 20. évfordulója alkalmából, 1961. augusztus 6-án avatták emlékmúzeummá az előhegyi nyári lakot. (Es nem 1964-ben, ahogy a lapunk június 21-ei számában közölt kislexikon-nyilvánvaló elírással - rögzíti.) 1983-ban, születésének centenáriumára jelent meg helyi kiadásban is a legtöbb írás, illetve dokumentum esztergomi kapcsolatairól és utóéletéről. Halála után fél évszázaddal, 1991-ben rendeztek utoljára városunkban országos „tudományos emlékülést", ugyanekkor nyitották meg ünnepélyesen a felújított Babits-házat. Azt az emlékhelyet, amely 1924-től 17 éven át az európai szellem élőwníIwlyeként fogadta a kortársi látogatókat. Természetesen azokat az írókat is, akik rövidebb-hosszabb ideig szintén Esztergom peremén voltak menedék-kereső, erőgyűjtő „szigetlakók": Bányai Kornélt, Kéj a Gézát, majd Németh Lászlót. Mert Babitscsal együtt - bár különböző okokból -mindahányan azok voltak. írásaik: versek, vallomásos levelek, visszaemlékezések egybehangzóan így adnak személyes tartalmú „helyi értéket" a szigef-metaforának. Németh László 1930 és 1939 között ugyanígy éli meg öt sátorkőpusztai nyarát apósának, Démusz Jánosnak birtokán. 1930 tavaszán megítélik számára a Baumgarten alapítvány díját. (A kuratórium elnöke Babits Mihály.) Ezzel sajtótámadások kereszttüzébe kerül: az addig alig ismert írót sokan érdemtelennek nyilvánítják, pusztán Babits „kegyének" tulajdonítva, hogy a korszak legrangosabb irodalmi elismerésében ő is részesülhetett. Márciusban meghal első kislányuk, Gabriella. Az írói vesszőfutás és a családi tragédia menekültjeként érkezik ezen az első nyáron Sátorkőre. A további négynek önök is tanúi lehetnek, ha elolvassák összeállításunkat, amelynek szemelvényeit Monostori Imre könyvéből válogattuk. (Németh László Sátorkőpusztán - Komárom Megyei Honismereti Kiskönyvtár, Tatabánya, 1985. - 6. old.) Ugyanott közöljük azt a beszédét is, amellyel az író születési centenáriumán felavatta a Kertvárosban elhelyezett emléktáblát. (EMI), 2001. ápr. 26.) „A valóságos, eleven Esztergomot hajóról pillantottam meg először, a Dunán: s ez. csakugyan olyan volt, mintha valami fenséges és szent királyi székhelyre vonulnék be. A bazilika magasból nyújtotta elibém keresztjét; fölötte ünnepi karzatot mímelt a várhegy fennsíkja (...) szédítőbb arányokban állt ott a modern főtemplom: méltó emlékműve az ezredéves Nagy Magyarországnak, s szimbóluma a szentistváni eszmének! Egy magyar San Pietro, a hozzátartozó magyar Vatikánnal. Messziről uralkodott az egész tájékon, szinte nyomta a hegyet és a várost. (...) Ilyen pompával, ekkora arányokkal hatott rám Esztergom, az első benyomásomban!" - emlékszik vissza Babits Mihály Keresztülkasul az. életemen című, önéletrajzi írásokból álló könyvében. Babits mais élő bérmalánya, Bartalné Einczinger Lívia meséli, hogy ezt az első látogatását Esztergomban Kárpáti Auréléknál tette a Babits-házaspár. A lírai lelkület átizzik az idézett sorokon: Babits első Esztergom-élményeit mesteri módon öltöztette formába. Ezt követően, szerencsés fordulatnak köszönhető, hogy 1924-ben megvásárolták az előhegyi telket, a kis parasztházzal, amit a következő 8-10 év során alakítottak-bővítettek otthonossá, és amely annyi vers ihlető színhelye lett. Emlékezetes nyarakat töltött itt a család. A költő, akaratlanul is, belekerült a '20-as, '30as évek Esztergomának élénk szellemi pezsgésébe, személye érdeklődést keltett, sőt meghatározó lett a városban. Babitsék és a helyi értelmiség között jelentős kapcsolatok szövődtek (így például Marczell Áprádés Rosta József BABITS-KULTUSZ? tanárokkal), egy-két családdal pedig Einczingerékkel, Olajosékkal - igaz barátsággá fejlődtek. Az élő emlékezet több leíratlan anekdotát, történetet őriz, és sok levél számol be a mindennapi és a rendhagyó élményekről. A Babits Mihályhoz legközelebb álló esztergomi művészbarát, Einczinger Ferenc nem egyszer tette fel a költő halála után a kérdést: miért nem ápoljuk emlékét? Ezzel a korabeli számonkéréssel találkozik az ezredfordulót megérő, emlékező ember kérdése: miért nem alakult ki városunkban még ma sem Babits-kultusz: eleven, folyamatos tiszteletadás? Igaz, hogy az '50-es évek végéig ennek egyáltalán nem kedvezett a politikai „időjárás". Olajos István tmlítette beszélgetéseink során, hogy diákként nem olvashatták Babits Mihály műveit, de szigorúan ismerniük kellett akiemelt idézetet: „mert vétkesek közt cinkos, aki néma " . Az esztergomi Babits-kultusz kialakításához a fejedelmi hely adott, hiszen az előhegyi ház áll még. A zarándokút nem hosszú, de a hegy elég magas, és meghódítása igénybe veszi az emberi izmokat. Az út szimbolikus: ahhoz is felfelé kell törekedni, ha el akarjuk érni Babits Mihály szellemi és emberi magaslatait. Ezzel a gondolattal élt Rédey Tivadar is, aki az 1934. augusztus 17én rendezett Babits-ünnepség alkalmából tartott előadást. Kiemelte az esztergomi Előhegy fontos szerepét, „mely a magyar szellemi életben (...) szimbolikussá magasodott". Az időpont és az alkalom ebben az évben különösképp kínálkozik, hiszen pontosan 60 éve annak, hogy a XX. századi magyar irodalom kiemelkedő költője 1941. augusztus 4-én eltávozott az élők sorából. Utolsó nyarát végig esztergomi házában töltötte, augusztus 3-án innen szállították Budapestre, a Siesta-szanatóriumba. Méltó lenne megemlékezni a költőről, esztergomi éveiről nemcsak virágokkal, hanem akár egy konferenciával is. Nagyszerű esztergomi és más városokban élő szakemberek foglalkoznak napjainkban Babits Mihály életművével, bizonyára szívesen tartanának előadást kutatási területeik eredményeiről. A „kép" azonban nem lehet teljes, ha csupán a tudomány hangján szólunk valakiről, aki emberi nagyság volt. Élnek még körülöttünk olyanok, akik a szeretet nyelvén emlékeznek Babits Mihályra, és számos történetet, ismeretlen fotót őriznek a családról és a régi házról. Ha igazi kultusztakarunk, akkor minél több alkalmat kell teremteni, hogy beszéljenek ők is, akik szem- és fültanúi voltak Babitsnak. (Epilógus, lírai hangnemben.) Történetek, pillanatok, melyeket nem írt le soha senki, de mégis elevenen élnek. Hol? Az elmúló idő fölé hidat verő emlékezetben. Az esztergomi utcákat járva olykor szembe jön velem a történelem. Nem ruha és haj, nem pompa és kellem idézi a múltat, hanem az emberi ráncokba szépült élet. Megszólalnak az öregek, meséjük lobban az alkonyatban, és én hallgatom. Tóth Franciska NEMETH LASZLO SATORKÓPUSZTÁN Ha megpróbáljuk összeadni azoknak a napoknak, heteknek, hónapoknak az időtartamát, amelyeket Németh László alkotói pályájának 40 éve alatt a mi megyénkben - főként természetesen Sátorkőpusztán - töltött, aligha lépné túl ez az időtartam az egy esztendőt. És mégis! Micsoda fontos itteni felfedezés-rádöbbenés például Németh László életében a minőségszocializmus példája: az itt, Sátorkőn dolgozó tokaji szőlőmunkásoké (még négy évtized távolából is eszébe villant az eset!); vagy mily ragyogó szellemi teljesítmény a Tanú első füzete, amely szintén a sátorkői lombok alatt született. És a többi: a. Nyugat nemzedéksorozatának legalább négy tanulmánya, továbbá a Kapások című utópia, a Cseresnyés és a Bethlen Kata című drámák, s részben a Magyarság és Európa, valamint a Szerdai fogadónap is. És a levelek! (Különösképpen fontosak a Gulyás Pálhoz írottak.) De vajon mit is jelent a mi hajdani Sátorkőpusztánk mint alkotóhely országos összevetésben? Grezsa Ferenc 1985-ben leírt szép szavaiból, igaz mondataiból talán valamennyire megérezzük ezt. Németh Lászlóért - írja Grezsa - „(mint egykor Homéroszért) akár 'hét város' is versenghetne. Adyék nagy nemzedéke után ugyanis a legtöbb szállal az ő életműve gyökerezik Magyarországban: a festők városában. Nagybányán született, az irodalmi élet központjában, Budapesten élt, a diákévek iskolai szüneteit (apja rokonságánál vendégeskedőn) Szilasbalháson töltötte, alkotói műhelyét előbb Felsőgödön, majd a Dorog mellett levő Sátorkőpusztán rendezte be, aztán a debreceni Bocskai-kertben, legvégül pedig Sajkádon, s közben egyidőre otthonra lelt a Dél-Alföldön is, Hódmezővásárhelyen. Az érte való 'versengésnek' azonban egyelőre csak a lehetősége 'homéroszi' mértékű: - írói elismertsége még ma is 'szigetes' szerkezetű, olyan, amilyennek egykor ő ábrázolta a magyar szellem állapotát: kultuszában a falu előtte jár a városnak, a vidék a fővárosnak". „Versengjünk tehát jó szívvel mi is, Komárom megyeiek is Németh Lászlóért!" - írtam le jó magam 16 évvel ezelőtt. Hiszen ő a miénk is. Éppúgy mint Kiiküllei János, Temesvári Pelbárt, Bél Mátyás, Baróti Szabó Dávid, Péczeli József, Csokonai Vitéz Mihály, Jókai Mór, Szinnyei József, Takáts Sándor, Babits Mihály, a fiatal Móricz, vagy Féja Géza és Bányai Kornél. Monostori Imre Az Einczinger-ház kertje, 1929.: Babits baráti körben. Mögötte, a háttérben: Einczinger Ferenc és leánya, Lívia. Az asztaltársak: Hasenauer Andor, Walter Margit, Bányai Kornél, Olajos János (háttal). Babits Mihály esztergomi barátai Tóth Franciska beszélgetése Olajos Istvánnal - Hogyan ismerte meg családja Babits Mihályt? - A kérdés kapcsán elsősorban szüleimet, Olajos Jánost és Vodicska Annát kell megemlítenem, hiszen 1937-ben, amikor születtem, a Babitsékkal való ismeretségük már barátsággá alakult. Apám marosvásárhelyi születésű, 1918-ban mint matematika-ábrázológeomctria szakos tanár került Esztergomba, magával hozva az erdélyi kedélyes atyafiságos modort. Megjelenése új színt jelentett a városban, könnyen bei lleszkedett a társadalmi- és kulturális életbe. Jó barátja lett az itt élő, vagy ide látogató költőknek, íróknak, képzőművészeknek, újságíróknak, de levelezéseit sem szakította meg erdélyi tanártársaival, barátaival: Berde Máriával, Csűri Bálinttal, Fejér Lipóttal, Jékcly (Áprily) Lajossal. A '20-as, '30-as évek Esztergomát pezsgő szellemi élet jellemezte, ebben kiemelt szerep jutott az Alberti család által vezetett Központi Kávéháznak. Apám itt találkozott először Babits Mihállyal. Hozzátenném, hogy a város korabeli kulturális életében nagy feladatot vállaltak azok a tanárok, többek között: Asbóth Károly, Rosta József, Marczell Árpád, akik bevezettek egy-egy költőt a helyi irodalmi köztudatba: például Adyt és Babitsot is. Apám 1925-ben megnősült; Babits Mihály és Ilonka gratuláló levélben emlékeztek meg az eseményről. Babitsnak ez a levele és a későbbiek is fontosak családunk számára, büszkén őrizzük őket, hiszen a személyes ismeretségen túl ezek a levelek írásban is dokumentálják a nagy költővel való barátságot. Édesapámat csiszolt, érdeklődő intellektusa miatt kedvelte Babits, szívesen beszélgettek egymással, apámnak ugyanis nem voltak olyan irodalmi vágyai, amelyek a Nyugatban való publikálást vagy esetleg a Baumgarten-díj elnyerését célozták volna meg mert szüleim már akkor tudták, hogy sokan ily szándékkal keresik fel nyaralójában a költőt. így kezdődött a Babits és az Olajos család ismeretsége, mely Babitsék Esztergomban töltött hónapjai során barátsággá mélyült. Nővérem, Fehér Tiborné Olajos Mariann, Ildikó játszótársa volt. többször is járt az előhegyi házban. Szeretném azonban megjegyezni, hogy anyai nagyapám, Vodicska István építőmester is kapcsolatban állt a Babits családdal, hiszen a hegyi ház megvétele után, Kósik Ferenccel együtt, ő végezte az épület bővítését. - Milyen emlékekel őriz még az Olajos család Babitsék esztergomi éveiről,?,^ - Egészen biztos, hogy anyám és apám Babitséktól tanulta meg a magyar kártyával játszott pasziánszt, amellyel szívesen mulatták idejüket az esztergomi ház verandáján. Akkoriban ez nagy divat volt... Babits és Török Sophie több versében is megemlékezik erről a kedves időtöltésről. Szüleim többször vendégül látták a költőt és családját, egy-egy ebéd, vacsora alkalmat teremtett a találkozásra. Ilyenkor előfordult, hogy helyi ismerőseink is jelen voltak. Az 1930-as években történhetett, hogy egy alkalommal nálunk borozgatott Babits Mihály, Asbóth Károly, Rosta József, Városi István (költő, műfordító, szemináriumi paptanár), amikoris a kedélyes hangulatban valaki a következő kérdést tette fel: „Mihály, nem szavalnál nekünk valamit?" Jóllehet nem számítottak arra, hogy Babits enged a kérésnek, de ő felállt, és a ma is meglévő falépcsőnkön néhány fokot fellépve, ezt mondta: „Pap vagyok, prédikálok. /Nincs szószékem, csak itt állok. " Természetesen a „szavalatot" dörgő taps fogadta. Ez egy soha le nem írt Babits-vers. Családunk elsősorban azért emlegette sokszor az esetet, mert mi is tudtuk, hogy Babits életében kevés felhőtlen boldog és feszabadult pillanat volt. Már gondoltam arra, hogy ezt a két sort feliratom egy réztáblára és a lépcsőfordulóba függesztem, hadd hirdesse az utókornak az imént említett kis közjátékot. (...) (Irodalomismeret, 2000. 4.sz.)