Esztergom és Vidéke, 2001

2001-02-01 / 5. szám

Rock-muzsikusok Radicsra emlékeztek napja él köztünk, testvéreivel itt vásároltak lakást. Munkája nagyrészt a fó'városhoz köti; szinte minden szabadidejét a természetben, fotózással tölti. Immár a Pilist is felfedezte magának. Városképei többségét messzi dombokról, 5-6 km-es távlatból fotózza egy világhíres PENTAX kamerával. Eddig két rangos elismerésben részesült: 1997-ben az Ev természetfotósa III. díját nyerte el, 2000-ben pedig a dr. Tildi Zoltán-díj III. fokozatát. 1999-ben felvették a Natúr Art csoportba, akikkel Budapesten, majd Indiában, Delhiben állítottak ki. Természetfotói, városképei az antikváriumban megtekinthetők és meg is megvásárolhatók. Az esztergomi Szabadidőközpontban 2001. február 20-án 19 órakor Molnár Ferenc AZ ÖRDÖG - vígjáték 2 felvonásban a Madách Színház és Vígszínház művészeinek előadásában Jelmez: Szentessi Betti Rendezte: TRÖMBÖCZKY PÉTER N:ih lérliak. egy gyermekkori szerelem és egy házasság töK életes láptalaj valakinek, aki csupán egy férfi, de "ördögien" ismeri az emberekel. Akinek kedvenc időtöltése .1/ olyan játék, amelyben a hús-vér szereplök érzelmeivel i szórakozhat. A felszított szenvedélyek és a józan ész | küzdelme... a szabad akarat az elnyomással szemben. A dráma egy nőről szól. aki szembeszáll az ÖRDÖGGEL. | Pardon. Ez vígjáték! Belépőjegy: 800,-Ft | (P.l.) Ha élne, február 6-án lenne 55 éves a hazai rock-muzsika egyik legnagyobb egyénisége: Radics Béla. Zenéjét tisztelői a világhírű Clapton J. Hendrixéhez a fénykor legjobb gitárosához mérjük. A '60'70-es években Radics a Nevada, az Aréna, az Atlantisz, a Pannónia, a Sakk-matt, az Aligátor nevű zenekarokban muzsikált. Emlékére alakították meg a Radics Béla Rhythm and Blues Emléktársaságot, amely a közelmúltban korabeli fotókból összeállított vándorkiállítást indított útjára. Ennek első állomása Esztergom volt. A január 14-ei megnyitóra sokan érkeztek a fővárosból is. A Zöldház előcsarnokában a társaság elnöke, Tárász József méltatta a „minden idők legjobb magyar gitárosának" pályafutását, az egykori társakhoz Som Lajoshoz, Zoránhoz, Balázs Fecóhoz, Tátrai Tiborhoz, Döme Dezsőhöz és másokhoz - fűződő kapcsolatát. Itt volt a megnyitón Litamiczki Scindor fotós, aki számtalan egykorú képet készített, a haj(Im) Az esztergomi közönség először az ETV Szilvesztergom 2000 című műsorában találkozhatott Papp Zoltán fotóival, abban a falinaptárban, amelyet a rejtvényfejtők egyik szép díjaként ajánlottak fel. A Spori Print Vincze Nyomda e kiadványában bemutatkozó Papp Zoltán fényképei iránt egyik napról a másikra megnőtt az érdeklődés. Ki ez a fotográfus? - kérdezték sokan a Gran Tours Utazási Irodában, a falinaptár egyik árusító helyén. Készítőjük szinte teljesen ismeretlen volt, hiszen alig múlt néhány hónapja, hogy városunkba költözött. Vásárlója lett a Laskai Osvát Antikváriumnak a IV. Béla király utcában. Itt került sor első esztergomi kiállítására január 25-én késő délután. Az előadótermet zsúfolásig megtöltő közönségnek dr. Söröss Jenő műgyűjtő és Bánhidy László művészettörténész mutatta be a kiállított fotókat és alkotójukat. A 30 éves fiatalember Pécsett járta iskoláit, első szerelme a természetjárás volt, amihez 14 éves korában társult a fényképezés. Gépipari technikusi oklevelet, majd szállítmányozási szakképesítést szerzett. Ezután a fényképész mesterséget is kitanulta, ez lett a kenyere. Fotózott koncerteken, rendezvényeken, dolgozott újságoknak. Első kiállítása a pécsi MTESZ székházban volt 1995-ben, a következő pedig két év múlva az Arthus Galériában. Barátaival, mindenekelőtt Bubik Róberttal, Dékány Zsolttal, Takács Gáborral eddig már több mi nt húsz tárlatuk volt, főként természetfotókból. Hatalmas közönségsikert hozott számukra 1999 decemberében a pécsi Művészetek Házában rendezett kiállítás, amelynek nyitvatartását prolongálták. Papp Zoltán mindössze négy hódani élettárs: Miskolci Ilona, továbbá Kiss Ervin grafikus, Budai Ervin közgazdász és a helyi barátok közül Tótli Tamás basszusgitáros (fotónkon). A kiállítás megnyitójának része volt a Tűzkerék XT RB videoklipp bemutatója. Az emlékkiállítás legközelebb február l-jén Budapesten a Petőfi Csarnokban nyílik meg, egy nagyszabású koncerttel egybekötve, amelyen a hazai rockzene színe-java fellép, köztük Balázs Ferenc, Babos Gyula, Brunner Győző, Deák Bili Gyula, Nagy Feró, Som Lajos, Strausz Tibor, Varga Miklós, ZAvodi János, Vikidál Gyula és mint az egyik leghitelesebb hagyományőrző zenekar - az esztergomi Tűzkerék. (Tagjai: Anda Bálint gitár, Fodor Sándor ének, Geletey György dob és Tóth Tamás baszszusgitár.) A koncert teljes bevételét az emléktársaság kapja, amelynek egyik legfőbb célja, hogy Radics Béla törzshelyén, Angyalföldön, a József Attila téren bronzszobrot állítsanak emlékére. Ellenfényben ÉRTÉK(?) - TORZULÁSOK... Nem szeretem a statisztikát, mert mindig torz, mindig a nagyszámok törvényei szerint készül, kihagyja az egyedit, a személyest, mindenkit aki pedig egyszeri és megismételhetetlen. Vagyis a statisztika sosem rólam szól, legföljebb egy társadalmi réteg hasonló körülmények között élő, korú- nemű és foglalkozású egyedeinek bizonyos részéről. Senki nem állíthatja megkérdőjelezhetetlen bizonyossággal, hogy az orvosok, tanárok, szak- vagy betanított munkások pl. ilyenek. Egyesek ilyenek, mások nem és ez mindig is így lesz, amíg világ a világ és főleg amíg az emberek egy szűk rétegének az a feladata, hogy elemezze a statisztikai űrlapokat gyakran korra, nemre és mindenre való személyes tekintet nélkül. A végső adatok így aztán természetesen torzak, hiányosak, félrevezetők de semmiképpen nem igazak. Mindezek alapján viszont nagy bátorsággal merek felkiáltani: hála Istennek! Mert mi lenne például, ha a gyerekek, a taxisofőrök, a magyarok, a franciák az európaiak és általában az emberek olyanok lennének, amint azt a nagyszámok törvénye mutatja? Nagy baj lenne. Mert akkor a magyarokról például joggal elmondhatnánk, hogy egy ízlésficamos, értékét vesztett, hisztériás, önmagát túlélt népség valahol Közép-Európában. (Mára helymeghatározás is gyanús, mert vajon hol kezdődik a kelet és hol végződik a nyugat?) De térjünk a tárgyra! Január másodikán robbant be a köztudatba a hír: meghalt Zámbó Imre. Bocsánat, Jimmy! A történet valóban tragikus, bár a körülményekkel kapcsolatban számos, egymásnak ellentmondó hír jelent meg az írott sajtóban és a televíziós csatornákban egyaránt. Nem kívánom felsorakoztatni az összes lehetséges variációt, csak tényszerűen közlök egyet az elhangzottak közül. Január másodika, hajnali két óra, a Zámbó család és szűk baráti köre együtt. A szomszédban ősi szokása szerint megszólal a kakas. (Többször kukorékolt!) Zámbó Jimmy bosszúsan előveszi engedéllyel tartott pisztolyát és több alkalommal a kakasra lő. (Akkor még senkit nem talált el.) Bosszúsága ugyan nem hagy alább, mégis véget vet az egyoldalú viadalnak, (tekintse a kakas utolsó figyelmeztetésnek a dolgot!) majd tisztogatni kezdi fegyverét. Az asztaltársaság körében semmi megrökönyödés. Miért is lenne, teljesen természetes dolog, hogy precíz ember a vadászat után megtisztogatja a mordályt. A pisztolyból kikerül a tár, még néhány apró simogatás, aztán a sztár fejéhez emeli a stukkert, (még mindig nincs megrökönyödés!) és meghúzza a ravaszt. A lövés eldördül és Zámbó Imre holtan esik össze a helyszínen. Ami a történetből biztosan igaz, vagyis a tragikus valóság: kakas, pisztoly, halánték, lövés - halál! A többi fantázia kérdése, abból pedig nincs hiány itt, hogy pontosak legyünk, „valahol Európában". A hír mindenesetre szárnyra kapott, kezdeti esetlen próbálkozásai után rátalált a kereskedelmi TV csatornák által kitaposott útra, egyre magasabbra ívelt, mígnem beburkolózott az olymposzi istenek szent hegyének felhő-övezte misztikus ködfoszlányaiba, egyszóval legendává lett. A rádiók azon versengtek, hogy ki tud a nap huszonnégy órájában legalább harminchat órán keresztül Zámbó Jimmy slágereket sugározni, a kereskedelmi televíziók görcsös fáradozással hajtották fel mindazokat, akik életükben legalább egyszer váltottak vele néhány szót, koncertfelvételek hömpölyögtek a hangszórókból és rajongók ontották kiapadhatatlanul könnyeiket. A valamelyest egészségesnek mondható emberi elme, miután „kirökönyödte" magát, igyekezett volna túllépni e valóban nem mindennapi történeten. „Elünk és ebbe más is belhalt már" - mondogatta az ember a tragikus véget ért József Attilát idézve. Egyszóval a magyar társadalom ezügyben visszahúzódó, nyilatkozatoktól és ömlengésektől tartózkodó, de kézzelfoghatóan jelenlévő, egyes pszichiáterek szerint a normálishoz leginkább hasonlítható rétege hallgatott, elment a munjcahelyére, uram bocsá' érdeklődést tanúsított a kenyér- és benzinár-változások iránt; mi több, az sem hagyta hidegen, hogy időközben meteorológiai és ökológiai katasztrófák pusztítanak a világban és talán még az Unióhoz is csatlakozunk egyszer. Ezt tette, pontosabban tette volna! De nem hagyták! A városok, községek és falvak minden négyzetméternyi szabad falfelületét elborították a Zámbó Imréről készült fotók, a „királyinak nevezett sztárból az újság címoldalain „vezér"-cikk lett, a rádiók leginkább őt sugározták, a kereskedelmi adók pedig minden hírnél előbbrevalóan számoltak be az események alakulásáról, a körülmények vizsgálatáról, az özvegy lelkiállapotáról és arról a döbbenetes sokkról, amelyet a tragikus történet a lakosság soraiban kiváltott. Többen saját bevallásuk szerint könynyebben viselték saját édesapjuk halálát, mint a sztár tragikus tranzitusát, merthogy ő „élt, él és élni fog!" (sic!) így múlt el egyik hét a másik után. A , jóízlésű' már nem vett újságot, nem kapcsolta be a rádiót és a televíziót, behunyt szemmel közlekedett az utcán és azon morfondírozott, hogy egyszülöttje nevét Imréről Töhötömre változtatja, ilyen nevű popsztárról ugyanis nem tudott. Ám „hiába minden, ha szándék!" Elbújni nem lehetett. Kávéért ugyanis csak el kell menni a munkahelyi büfébe, a titkárnő csukott szemmel gyorsírás közben is elő tud rukkolni egy-egy újabb rémhírrel, az időjárás jelentés pedig olyan rafináltan ágyazódott a Zámb- archívok közé, hogy nem lehetett megúszni. Meg kellett nézni, hány ezer gyertya ég a ház előtt, mely használati cikkeit állították ki a rögtönzött emlékszobában, hány CD-jét és kazettáját adták el a piacokon, hány példányban kapkodták el a róla percek alatt elkészült könyvet és így tovább. A „jóízlésű' akarva-akaratlan a tudás bizonyosságával tudta, hogy mikor lesz a temetés, hány ló húzza majd a hintót a ravatalozótól a kriptáig és hogy a családi testőrök, a rendőrség és általában a karhatalom milyen létszámban, hol és mivégre képviselteti majd magát a szertartás előttközben és utána. A,jóízlésű' egyre égetőbben áhítozott a nagy nap bekövetkeztére, addig pedig igyekezett visszafojtani tépázott idegrendszere keserű folyamát, és csak titokban ejtett néhány könnycseppet annak a tizedrangú másfélmondatos hímek okán, hogy meghalt a Kossuth-díjas Sinkovits Imre, a Nemzeti Színház örökös tagja, a nemzet színésze. Végtére is eltemették Zámbó Jimmyt. Igaz ugyan, hogy a tömegből többen kaptak hisztériás rohamot, néhányan attól rettegve, hogy valamiből kimaradnak, egymásnak estek, másokra pedig nem mindig hatottak a történtek kijózanítólag DE! Megtörtént. Zámbó Imre lelke vélhetően legalább annyira megkönnyebbült, mint a ,jóízlésű', aki eztán mit sem sejtő hanyag eleganciával, félelem nélkül -és nem eléggé körültekintően - bekapcsolta a televíziót. íme az első hírek egyike: Éles Viktória tizenhét esztendős kamaszlány a popsztár halálhírének hallatán elsötétítette a szobáját, egyre mélyebb depresszióba esett, mígnem - szüleire hagyva a tulajdonában lévő Zámbó-relikviákat - a vonat elé vetette magát. Azzonal szörnyet halt. Es itt kellene befejezni ezt az írást. Talán így: „No comment..." De Eles Viktória halála az égbe kiált és számadásra szólítja mindazokat, akik széllovasai ennek a ízlésficamos világnak, ahol minden mulandót öröknek tüntetnek fel és minden örök érték a mulandóság süllyesztőjébe vész. Vegye már észre a köz szolgálatára rendeltetett média, hogy a kimondott szónak teremtő ereje van, a hömpölygő szóáradat pedig manipulál. Ez a tarsolyában lévő erő kötelezi arra, hogy az anyagiaknak elébe helyezze a morált és felhívja a figyelmet mindarra a torzulásra, ami kézzelfoghatóan és alapjaiban veszélyezteti e századi, önmaga torzójaként tévelygő világot. Varga Péter