Esztergom és Vidéke, 2001

2001-02-01 / 5. szám

2001, februári. • •' .. ; . f tiSs ;ísí? íw 'M ss®ÉMilÉllllllfe^ . ............................... SB.'fi-ESZTERGOM ÉS VIDÉKE • -alp * pül SM Csikász István: SZÍNÉSZEK FEJEDELME ki marad végül itt magyarnak hogyha a tartóoszlopok kidőlnek a legnagyobbak mind kihalnak ÁLMOS vezér is meghalt: az Ós Honfoglaló mindörökre ott maradt a Kárpátokban a zord sziklák alatt MÓZES görnyedten megöregedve a kőtáblákkal magát is összetörte és LUCIFER szól: mért haboznál? az ÚR hangja hiába válaszol: „MONDOTTAM, EMBER, KÜZDJ ÉS BÍZVA BÍZZÁL...!" s ÁDÁM szívéből elpárolog az ÉDEN: mélybehullott a sötét reményevesztett meredélyen az istenáldott versek sikoltva földre esnek: kettészelik a hangokat élesen mint a kések — kulisszák függönyök mögött összepréselődnek szememben mind a látások a rések s kézből a könyvek kihullanak mint túlérett gyümölcsből a mag HADÚRNAK: Magyarok Istenének újabb áldozat — Szent Imre helyett viszi TÁLTOSOK FEJEDELMÉT — szarvasagancsos lován kötél s mormol ránk maradt Turáni Átkokat? „NINCS A TEREMTÉSBEN VESZTES, CSAK ÉN..." az ÉGIGÉRŐ FÁN a Túlon-Túli Fenn-Világban csak jajgass tépjed göncödet — ŐS-SZELLEMEDNEK ints: mert nincsen többé és mégis örökké: SINKOVITS 2001. JANUÁR 22. Csikász Istvánnal, a 68. évében járó költővel, festő-, grafikus- és előadóművésszel az érdeklődő esztergomiak 1999-ben személyesen is megismerkedhettek: a városi könyvtár beszélgetés-sorozatának és a Balassa Emlékheteknek egyaránt vendége volt. (Egyébként 1974/75ben a tanítóképző tanáraként jóval rendszeresebben látogatta városunkat.) 1958 óta Balassagyarmaton él. Egyik alapítója, folyamatosan munkatársa a Salgótarjánban megjelenő Palócföldnek. Verseit 1956-tól újságok, folyóiratok, antológiák közölték, - önálló kötetei: Vallatás (1991), Levelek Bálint úrhoz (1998). Ez utóbbiért Jobbágy Károly-díjjal jutalmazták, tavaly januárban Madách-díjat kapott. Lapunk 1999 húsvéti számában a Nemzeti Nagyhét című versét közöltük; legutóbbi kötetének méltatását és pályaképének bemutatását pedig ugyanabban az évben, június 3-ai számunkban olvashatták. Balassagyarmat városától e hét hétfőjén vette át a díszpolgári kitüntetést, amelyhez szerkesztőségünk is gratulál! 2000. február 1. - e lapszámunk megjelenési dátuma - jeles nap a hazai pénzkibocsátás történetében. A Magyar Nemzeti Bank új forintbankjegy-sorozatából először - 1997-ben - a tízezres címlet került forgalomba, amely az esztergomiaknak nemcsak számszerű értéket jelent, hiszen előoldalán Szent István arcképe szerepel, a hátoldal pedig a város 19. századi látképét örökíti ineg. Mától a magyar forint bankótörténetét újabb „csúcs": a húszezres címlet gazdagítja. (Reméljük: a háztartásokat is, minél szélesebb körben és növekvő „példányszámban"...) A Vagyóczky Károly tervezte - szürkés-kék színben nyomtatott - képi ábrázolás Deák Ferenc arcához a magyar képviselőház régi épületét társítja. A február l-jétől kibocsátott ötszáz forintos immár jól ismert külseje ugyan nem változik, de az előoldalon egy új biztonsági elem található. A Kertbarátok is egyesületi zászlót avattak 1998 őszén számolhattunk be arról, hogy a szentgyörgymezői Olvasókör régi zászlaját - szakértő restaurálás után - újraavatták. A múlt év során a Kör épületében működő, nagy hagyományú Kertbarát Egyesület határozta el, hogy - tagjainak pénzbeli hozzájárulásával - megtervezteti és elkészítteti saját zászlaját. Ennek avató ünnepségére került sor a múlt vasárnap, január 28-án. Az ünnepség „háziasszonya", Dunai Arpádné a vendégek sorában külön is köszöntötte az Olvasókör csoportjainak vezetőit, Petróczy Gyulát, a városrész önkormányzati képviselőjét, Varga Lajos plébánost, Zérczy Katalin festőművésznőt, valamint Erős Miklóst, aki a Kertbarátok Országos Elnökségét is képviselte. A műsor - Kecskeméti Anna előadásában - az erre az alkalomra készült, Zászlónk című vers nyitotta meg: (...) Csak ti tudtok összefogni, csak ti mertek tenni, tenni (...) E zászló alatt gyülekezve, emeljétek magasra, új erők! Papp Zsoltné és Dunai Éva a Honfoglalás című film Szállj, szállj... kezdetű dalát énekelték el: vastaps volt a jutalmuk. Ezután Bekő László, a zászló létesítésének egyik kezdeményezője, a kivitelezés fáradhatatlan szervezője foglalta össze a megvalósítás krónikáját. A tagság nevében köszönetet mondott mindazoknak, akik a zászló létrehozásában önzetlenül közeműködtek. Először - és virágcsokorral is - Zérczy Katalinnak képzőművészeti munkájáért, majd Németh Vincének és Somogyi Lászlónak a zászlórúd elkészítéséért, továbbá Kraszlán Péternének és Ruzsás Györgyinek a szépen hímzett zászlószalagért. Ezt - Bekő László felkérésére zászlóanyaként Bélay Ferencné kötötte fel a következő szavak kíséretében: Ez a zászló összetartozásunk jelképe, tartson össze bennünket békében, szeretetben, hogy a jövő nemzedéknek is méltó példaképül szolgáljon. (...) Ezután Varga Lajos, Szentgyörgymező plébánosa felszentelte a zászlót: Áraszd áldásodat e zászlóra, áldd meg azokat, akik áldozatot hoztak, hogy e zászló elkészülhessen. Zérczy Katalin - megköszönve a megtisztelő feladatot - mutatta be az egyesület új jelképét, amelynek kék alapján, körbe foglalva Szentgyörgymező temploma és egy gyümölcsöket ontó bőségszaru látható. Ismét egy alkalmi vers következett, ezt maga a szerző: Pusztaszeri Kornélné szavalta el. Az ünnepség végén Petróczy Gyula Meggyes Tamás jókívánságait is tolmácsolta, hangsúlyozva, hogy a polgármester figyelemmel kíséri és támogatja az Olvasókör és benne a Kertbarátok tevékenységét. Bekő Lászlónak fáradozásáért ajándékot adott át; a zászlóanyának és az avató ünnepség minden szereplőjének virággal köszönték meg közreműködésüket a zászló új gazdái. Ajeles alkalmat, a hagyományokhoz híven, frissen sült pogácsa és néhány pohár házi bor szíves kínálata mellett kötetlen beszélgetés zárta. Mint már jónéhányszor, a Kertbarátok most is példát mutattak abból az összefogásból és tenni akarásból, amelyet ezen túl az egyesület zászlaja is hirdethet: „Kis közösség is tud emléket hagyni az utódoknak." Bélay Iván Alit a bál Táton A hagyományos táti svábbálról Költő Sebestyén fotójával tudósítunk. Munkatársunk a részletekről megtudta: múlt szombaton a nagyközség kultúrházában - a többszáz helyi lakos mellett - nagyon sok esztergomi vendég is szórakozott a hajnalig tartó rendezvényen, amelyhez a „talapalávalót" a Zagyi Ist\>án karnagy által vezényelt arany-minősítésű Táti Német Nemzetiségi Fúvószenekar szolgáltatta, amely erre az alkalomra a helyi asszonykórussal egészült ki. A jóhangú táti asszonyok vezénylőmestere Galyasi Géza tanár úr volt. Ünnep másként Es megint a pohár fenekére nézett. Pedig magában hányszor megfogadta már. hogy nem teszi többé, hogy erős lesz. De nem megy. Az élet maga alá gyűri, a földbe döngöli őt. Fátyolos tekintettel mered finom hullámokban remegő keze. Mintha nem is az övé lenne. Mintha egy saját öntudatra ébredt élősködő lenne, aki minden újabb pohár felemelésével lassan, de biztosan me«öli őt. Ót'? De mivé is lett ő egyáltalán? Már rég nem néz a tükörbe. Saját teste vadidegen számára, úgy cipeli magán mint csiga a házát. Megtépázott lelke valahol ott lakik bent ebben a sorvadt, viaszsárga, ernyedt testben. De már rég nem barátok. Lelke lázad, dühöng, vergődik, olykor pedig csendben halódik. Ám teste mit sem törődik vele. Az szomjazza a mámort. Az agyát elborító köd létszükséglete már. Pedig minden reggel eltökéli: mától nem. Aztán győz a szomjúság. Az elemi, vadállati szükséglet, amikor már semmi más nem számít, csak érezze az alkohol fájdalmas ízét a szájában, a zsigereiben. Ha van is visszaút, ő már nem tud rálépni. Túl gyenge már. Hogy hol hibázta el? Ki tudja. A múlt már csak homályos vízió. Ajelen egy valószerűtlen lebegés. A jövő pedig nem létezik. Az élete csendben elmúlik. Lassú, önkéntes halál? Ó soha nem így akarta, de ezt már senki nem hiszi el neki. Bármerre megy, a közöny kíséri. A megvető pillantásokkal már nem törődik, csak a fülében ordító kérdést ne hallaná folyton: érdemes volt? És ez a két szó most még jobban fáj. Ünnep közeleg - a szereteté. De neki csak a magány jéghideg érintését hozza el a karácsony. Nem mindig volt ez így. Valaha családja volt. Emlékezetében még feldereng a szentesték édes, megfoghatatlan varázsa, az ünneplőbe öltözött lelkek összefonódása. Mégis mindez, akár egy másik élet oly távolinak tűnik már. Hogy mi lett a szeretettel? Eltékozolta, szétszaggatta, tönkretette. Akárcsak az életét. Ami ma már senkit nem érdekel. Még ilyenkor sem. Pedig ebben a néhány napban még inkább felébred benne a remény, a vágy a régi élet után. Titokban vár valamit, valami kis csodát. Egy szó, egy érintés elég lenne. Igen, az talán felrázná ebből az elátkozott állapotból. De csak a pohár koppan az asztal lapján újra meg újra. A megváltó mámor lassan átöleli őt. Már kevésbé égeti az egyedüllét kínja. Szeme lecsukódik, borostás arcán furcsa, torz vigyor ül. Talán az ünnepről álmodik és a szeretetről, amelyről azt hitte, egész életében mellette lesz... Varga Margit