Esztergom és Vidéke, 2001
2001-04-12 / 15-16. szám
8 Esztergom és Vidéke VÁROSVILÁG • ÉLETFA Egy régi húsvét emléke (Tűnődés a letűnt időkről) Családi iratok között lapozgatva kezembe akadt az anyai nagyanyám halálakor készült gyászjelentés. 1940-ben halt meg, 90 éves korában, vagyis 1850-ben született. Azelőtt soha nem gondoltam arra, hogy milyen távoli ez az időpont. Elvileg ismerhette volna Bolyai Jánost, Deák Ferencet, Madách Imrét. De nem ismerte őket. Nem volt egy mesélő típusú nagymama. Szűkszavú, hajlott hátú, botjára támaszkodó, magábaforduló, zárkózott asszony volt. Az 1700-as évek elejéről származó, vastag bőrkötésű imakönyvét ma is őrzöm. Olvasni már nem látott, szemenként kézzel faragott, spárgára felfűzött fagyöngyökből készült rózsafüzérjét morzsolgatta naphosszat. Nagyanyám most százötven éves lenne. Ha hinni lehet a fonók sejtelmes lámpafényénél elmondott történeteknek, akkor kisgyermek korában hallhatta annak az ősz anyókának a meséit, aki még személyes élményként tudott beszélni egy hajdani kuruckatona öreg napjairól, akinek még titokban a tárogatóján olykor-olykor felhangzottak a kuruckor mélabús melódiái. Egy élményszerű emlék maradt bennem Vele kapcsolatban. A halála előtti esztendőben, 89 évesen elhatározta, hogy résztvesz húsvétkor a feltámadási körmeneten. Hat éves voltam ekkor, és az én feladatom lett, hogy elkísérjem. A húsvéti szertartás a Szenttamás-hegy lábánál lévő Szent István kápolnában volt. A körmenetbe kellő időben bekapcsolódtunk, sikerült a sor elejére jutnunk. Elindultunk, nagyanyám a botjára támaszkodva, én belé karolva lépegettünk a menetben. A kezdeti jó „pozíciónk" egyre romlott, a sor eleje, majd már a vége is egyre távolabb került tőlünk. A körmenet a kápolna melletti háztömböt kerülte meg, így hamarosan tapasztalnunk kellett, hogy a kis utcában egyedül maradtunk. A menet végén haladók is eltűntek előlünk, a háztömb másik utcájában visszafelé vették útjukat a templomhoz. Megkérdeztem a nagyanyámat, hogy ne forduljunk-e vissza, mert akkor még elérhetjük a menetet. Hátunk mögött már újra hallottuk a résztvevők énekét: „Feltámadt Krisztus e napon, alleluja..." Nagyanyám nem tágított! Menjünk végig az úton - mondta határozottan. így hát kettesben ballagtuk végig a háztömb körüli út háromnegyed részét. Aligha tűntünk föl valakinek is; szerencsére, a nagyanyám nem ragaszkodott ahhoz, hogy jó keresztényekhez illő módon végig is énekeljük ezt a sajátos körmenetünket. Mikorra visszaértünk a templom elé, már csend volt, az ünnepi szertartás befejeződött, a hívek hazamentek és békésen falatozták a húsvéti sonkát. Bányai Mátyás A fotográfus méltóságáról Amikor Martsa Alajost megismertem, ő 53 éves volt, én pedig 24. Most, amikor reá emlékezem, éppen tíz évvel vagyok idősebb, mint ő volt akkor, mégis ugyanazt a tiszteletet és nagyrabecsülést érzem iránta, amit megismerkedésünk idején. Marisát nem kényeztette el az élet, testi és lelki gyötrelmekben egyaránt bőven volt része. Nem volt soha gazdag és nem volt szerencsés ember. Egyénisége mégis derűs és kiegyensúlyozott volt, igényesség és magabiztosság jellemezte. Olyan ember volt ő, aki szavaival és tetteivel, dc hallgatásával is tanítani tudott. Most, amikor fotográfiái között állunk, már tudjuk, hogy elsősorban és legfőképpen mégis ezekkel tanít bennünket. Ő még a magyar fotográfia azon vonulatához tartozik, melyet Székely Aladár, Rónai Dénes, Péchy József vagy Balogh Rudolf munkássága fémjelez, akik még fényképész iparosként lettek országos hírű fotóművészekké. A jó iparos szakmai tisztessége és a független alkotóművész kreativitása együtt adja meg Martsa fotográfusi karakteréi. Műveiből igényesség, a téma iránti őszinte érdeklődés sugárzik. Ezek a képek nem az ellesett pillanat esetleges bravúrjai, hanem a lényeglátás művészi dokumentumai, a szilárd morális alapokon nyugvó vizuális ítélkezés iskolapéldái. Modelljei - akik egyszersmint barátai is voltak - egyfajta 20. századi magyar pantheont alkotnak, melyben éppen fényképei révén immár maga a fotográfus is méltó helyet kapott. Modelljeiről és barátságairól sokat lehetne mesélni, dc úgy vélem, hogy ez nem a kiállítás-megnyitó feladata. Mesélni fog róluk helyettem az a könyv, mely kél hét múlva ugyanitt kerül bemutatásra, s amely könyv talán méltó foglalata les/, egy humanista fotóművész életművének. Marisa Alajos soha nem kereste a sikert és az elismerést. A fényképezésben sem a/ érvényesülés lehetőségél kutatta. Azért fényképezett, mert bízott fotográfusi képességeiben, hitt a témául választott látvány esztétikai értékében és hill abban is. hogy lesznek majd, akik műveit rangjuk szerint mérik. Itt és most - életműve előli tisztelegve - immár bi/ton állíthatjuk, hogy igaza volt. Kaposi Endre Ópusztaszeri oszlopszobor Mudrák Attila fotója az album borítóján Börzsönyi Aliz Tegnap volt, hogy láttalak és csak másnap szépültem meg tőle. Mint a fájó ütés, jött az öröm és most, később hasít belém a boldogság. Nem kérem, hogy ne hagyj el. Úgysem tudok rólad leszakadni. Biztosan látod, mily helyzetben vagyok, de meg ne mondd nekem, - mert megrémülök. Villányiné Böszörményi Mária Köszöntő Tavasz hozta. Világba ámuló égi kék. Orgonanyitó aranyég. Oedipusi életútja szerény alázat buzgó kútja. Perceket őrző Ribera képben, Jeromost idéző bölcsességben, mint húrt rezdítő finom dallam él közöttünk, Szelíden halkan. Ut és mégegyszer Szerémy cél: Szabolcs könyvéről A/ érettségije elölt. lavaly március 15én. a < irossglock ner térségében a túlpart örök hegyei közé eltávozott iljú alpinista pus/Uiinusz liegymászónaplójának fogadtatásáról legutóbb lapunk március l —ei számában adtunk hiil. Akkori ígéretünknek elegei téve, most számolunk be arról a/ útról, amelyet c/ a könyv a 2000. december X-ai esztergomi bemutató óta megtett December 12-én két fővárost könyvpremier következett: délután a l reltort gimnáziumban. Szabolcs (liegymás/ó nevén: Kuci) iskolájában, este pedig hegymászó-klubjában. Idén. február 2-áii Győrben, a Petőfi Sándor Ifjúsági Házban zárult a könyvbemutatók sora. December 5-étől kezdve Szabolcs édesapja - a városunkban élő Urnát; több filozófiai kötet műfordítója számos lévé és rádió interjút adott (például a TV2 és az RTI.-K.lub műsorában, a Kossuth adón pedig kétszer is: legutóbb március 3-án). Miután l itray 'Iuniósnak is ajánlották a könwvel kapcsolatos beszélgetési alkalmat, a következő „mentséggel" volt kénytelen vissz,autasilani: ..Jelenleg létező egyetlen jelenlétem a köztévében a/ a sorozat, amely 42 szolgálati évem termeséből válogat és keresi fel régi hőseit, helyeit. Ebbe nem illeszthető Szerémy Szabolcs esete. Pedig a naplót elolvastam és igazán méltó lenne a nyilvánosságra. " Az O közbenjárása révén aztán a Napkelte, ott pedig Bánó. Indrás lett a legutóbbi interjú ..házigazdája" április 8-án virágvasárnap. I teljesség töredékei című hegymás/ónapló megvásárolható a természetjárók helyi szakboltjában is (Zöld l yuk. Aradi vértanuk tere). Részletes ismertetője Interneten is elérhető: u vv\V. ext ra. h u • kuc i h egy. Az árusításból származó teljes bevételt a KUCI Hegymászó Alapítvány céljaira szánják: az iljú alpinisták képzésének és hegymászó felszerelésük beszerzésének költségére. VENULES FURCSA HIMNUSZA Márai Sándor, Szerémy Kuci és bizonyos holdak igézetében 0 'íóöLot ^xüSS-on, e-s*<z,oU>e ; a. . > l „Esténként emlékszem..." - és a fájdalom kontúrj ai kéretlenül élesedni kezdenek köröttem: az elborongó hangulatok képei, a sosem-volt lehetőségek mégis-ízei ezek. Kályha brummogása s hosszú kinézések egy erdőszéli ház ablakán. A fölnövekvő gyermek mozdulatai... És emlékek reggel: sietve főzött teák és kakaók illata, átköhögött utazások, óra-űzte álom és zsongó fáradtság közössége, a „csak mi" egymásbabújás melegszép ereje: a kezdet. A lakáshirdetések olvasásának szorongó izgalma, s a remény, hogy egyikben talán otthon leszünk... Aztán egy másik kép: a szeptemberi erdő, amely még hat óra felé is rőt lángokat vetett. De amikor az erdei út végéhez értünk, a lángok ellobbantak, hideg füst és homály borult a tisztásokra is. Ebben a homályban kezdtünk el sietni. Izgatottan beszéltünk, mintha ez lenne az utolsó pillanat, amikor még gyorsan megérthetünk valamit - valami végzetesen fontosat ezen a végzetes úton, egymás szavába vágva, kapkodó, örök és reménytelen vita szövegét recitálva egymásnak vagy csak egymás felé. A fák pedig közben egyre magasabbra és elérhetetlenebbé nőttek, s az élet szomorkásán mosolygott rajtunk mindenütt, a hideg alkonyatban, az elnyújtózó árnyékokban, az izgatott szavakban s magában a rémült sietségben is. így mentünk ki, így indultunk el vissza a városba. Es akkor még nem értettem meg, hogy az élet egy részének egyszer és mindenkorra vége, s hogy visszavonhatatlanul valami más kezdődik. De az utak, amelyeken jártunk, a hidak, melyeken áthaladva, egy percre megálltunk, és a vizet néztük vagy a felhőkkel borított holdat, a bokrok, amelyeknek szárazuló lombja a hajunkat súrolta, amikor Összehajoltunk, az őszi parkban is kinyíló virág, amelynek olyan kitárult szemmel akartuk az illatát magunkba szívni - mind e nyomok, tanújelek megmaradtak a világban utánunk, és benépesítik magukkal az estét. De aztán, egy napon elveszik majd ez is. Hol veszik el, melyik úton, melyik hídon, a mélybe hull, vagy a szélbe száll, az éjszakába vagy a holdba, s az illat belefagy a hóba... nem tudom. Csak járok az utakon és a hidakon, más holdakat igyekszem észrevenni - lehajtott fejjel, és tűnődöm, és emlékezem. Elhagyom hát az álmot, mert elhagy. S jajongás nélkül, csodálkozva nézek vissza rá, miként boldog kedvre, emlékektől, vádtól és haláltól párásuk szemmel. Most, a sokkal-őszibb, hidegültebb fényben a valóságot akarom csak meglátni végre fátyol, köd és szorongás nélkül. Férfiszemmel - ha megadatik. „Esténként emlékszem..." - és mellékes, szórakozott mozdulattal szeretnék letenni mindent, ami összegyűlt, s elképzelni egészen Nagy Lehetőségek elmulasztásának lehetőségeit. Meghallani a világ másféle hangjait, de félig már csukott szemekkel. S igyekezni elfelejteni mindent, amircíl azt hittem, nem tudok meglenni nélküle... Szerémy György 2001. március Szenttamási utcarészlet - Mudrák Attila felvétele A KÖZÉPKORI DÉL-ALFÖLD ÉS SZER
