Esztergom és Vidéke, 2000

2000-08-15 / 33-34. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE MILLENNIUMI SZÁMA \\ - Nézze ezt a fényképet! Pöltenberg Ernő honvédtábornok íróasztala! Egy pesti megrendelő hozta hozzám... és ilyen szépen rendbehoztuk a nagybecsű hagyatékot! Meglehetősen rossz állapotban volt, pedig gyönyörű, gyökérfurnéros, igazi mestermunka! Ez a diófa-íróasztal pedig a Petőfi Irodalmi Emlékmúzeumból került hozzám: Mikszáth Kálmáné volt... Nem volt rossz állapotban, de mozogtak a lábai, és a politúr öreg volt rajta. Felújítottuk, a faragott rész töréseit visszaragasztottuk, aztán újra fényeztük az egészet Látszik rajta, hogy testre-szabott, szinte méretezett bútorként készült Mert sokan, nagyon sokan nem tudják, milyen fontos az, hogy amikor órák hosszat az íróasztalnál görnyedünk, a térdünk magasabban legyen... vagyishogy ne lógjon a széken a lábunk! Mondhatnám azt is, a térdünket ne a szék tartsa, hanem a lábunk! Különben elzsibbadunk a rossz vérkeringéstől. Annak idején jobban tudták ezt így aztán nagyon sok lábtartó zsámolyt is javítottunk. A mai bútorok általában nem törődnek az ilyesmivel. Vannak ergonómiai szempontból tervezett bútorok, de drágák... - mondja-magyarázza a referenciaként szolgáló fényképBútor-kincsek éltetője, múlt és jövő asztalosa albumot szerényen, mégis öntudattal forgatva Kólái asztalos. Ez a Táton élő, és még Párizsba is munkát küldő ember büszkeségeit csodálom áhítattal. Mert Szendrey Júlia tiszafából megálmodott, lehajtható író-szekretere mi mást is ébreszthetne az egyszerű halandóban? Még akkor is, ha egyszerű, sima alkalmatosság? Talán az a különös benne, hogy egyedi fáról van szó, melynek hiányait csak szerencsével tudták pótolni: s mint mondja, Esztergomban egy védett tiszafa elszáradt ágából vágták ki a szükséges méretet... Na és hogyne ébresztene bennünk tiszteletet Jókai „ nyolc hely íí" diófapipatóriuma? A pipaszárakat tartó faszerkezet hiányosságait jótékonyan pótolták a mesteri kezek. -Ady íróasztalát, a halálbakészülő súlyos beteg költő egyszemélyes diófaágyát, Léda kisszékét, Madách egyszerű, sima mahagóni íróasztalát is felújítottuk. Nem egy különlegesség, de mégis felbecsülhetetlen érték. Ezeket a bútorokat ha lehet a szokásosnál is nagyobb tisztelettel kezeltük. Anyagilag nem is igazán kifizetődő munkák voltak ezek, melyeket két-három évvel ezelőtt végeztünk. Megtiszteltetésnek éreztük a feladatot Igaz, az Emlékmúzeum elégedettsége sokat nyomott a latba, hiszen ajánlásuk sok-sok új megrendelőt jelentett számunkra. - Egyszóval megbecsült munkájuk haszna anyagilag más téren bár, de visszaköszönt... - Tudja, én azért is örülök ennek, mert volt olyan húsz éves korszakom, amikor kizárólag új bútorokat készítettem... - A Dorogi Szénbányáknál dolgozott asztalosként... - Most arra gondol, hogyan, mikor tanultam meg a régi bútorkincsek életrekeltését? Egyszerű a válaszom! Az érettségi után restaurátor szerettem volna lenni. Nem sikerült. A fával viszont gyerekkoromtól szimpatizálok. így aztán elmentem asztalosinasnak. Azoknak, akik megszóltak érte, azzal vágtam vissza, hogy én legalább azt csinálom, amit szívből szeretek. És ez igaz ma is, holnap is... Ragyogó mestereim voltak. Néhai Szabó Jánosnak például míg élek, mindig hálás maradok, mert a szakmai fogások kimeríthetetlen tárházát nyújtotta tanulóinak. Olyan emberségre, önzetlenségre tanított amire ma is nagy szükség lenne a szakmunkásképzésben. És azt is tőle tanultam, hogy amit tudok, ne tartsam magamban, ne legyek önző. A Dorogi Szénbányáknál én is ebben a szellemben foglalkoztam tanulóimmal. Közülük azóta többen önállósultak, és szépen megélnek a becsületesen végzett szakszerű munkából. - Az Ön munkái viszont nem csupán a magyar, de a francia, német, olasz, osztrák múzeumokban is megtalálhatók. - Ha anyagilag nem is mondhatom el, de más tekintetben igaz, hogy hosszú, kitartó munkával nagyon szép és rangos megbecsülést vívhat ki magának az ember. Az elején sokan kinevettek: öreg bútorokat csak az reparál, aki nem normális. Ma persze jönnek hozzám, szinte könyörögnek hogy vállaljam el a most már megbecsült munkát (emes) Mindennapi kenyerünkért A pékek A régi időkben a kenyeret az otthoni kemencében az asszonyok saját őrlésű, vagy vásárolt lisztből sütötték. Az előző este dagasztó fateknőbe kimért, szitált lisztet összetört burgonyát bekovászolták. Másnap reggel dagasztották, szakajtóba tették és pihentették. A szalmával, venyigével, rőzsével felfűtött kemencébe a sütőlapátra vetett tésztát betolták. Több kenyeret sütöttek egyszerre és 4-5 napig fogyasztották. Ezért tettek bele burgonyát mert így a kenyér nem száradt ki. Később már az otthoni kenyérsütés csökkent a megnyílt pékműhelyekben is sütöttek házi, ún. „ster" kenyeret Az asszonyok az otthon megdagasztott tésztát szalmából vagy csuhéból (kukorícalevél) készült szakajtóba „szakajtották" és vitték a pékműhelybe. Szentgyörgymezőn 1919-ben Jónás Lajos (a Szent György utcában), 1920-ban Jancsó Gusztáv (az Iskola - ma Klapka téren), 1923-ban Dóczy Ferenc (az Iskola - ma Nagy Sándor utca sarkán), 1936-ban Sáska János (a Hunyadi utca végén), 1941-ben Petróczi István (a Jancsó műhelyben), 1944-ben Szobi Géza (az Iskola - ma Klapka téren) nyitott pékműhelyt Rácz Tibornét - aki dolgozott pékműhelyben - kértem meg, mondja el a „ster"-sütést. - A péksegéd - „helfer" - hajnalban a szőlővenyigével (amit a gazdáktól szereztek be), rőzsével, fahasábokkal - „spreicni" - fűtötte fel az alsó és felső, ún. magyar kemencét. A parazsat kaparóval - „krukni" - kihúzta, egy vashordóba gyűjtötte és kihűlés után a faszenet szabóknak, háziasszonyoknak eladták. A kemence alját a - „herdet" - fél m -es beton víztartályba - a „les" - be - mártott kemencetörlővel - a „fisch" -el - portalanította, ami nem volt más, mint hosszú rúdra kötött zsúpszalma-köteg. A pékmester a sütő-konyhában „sluszkump" (egy gödörben) - állva az asszonyok által hozott szakajtóból, a 40 cm széles vason - a „meidli" -n - lévő sütőlapátra vetett kenyértésztát betolta a forró kemencébe. Néhány asszony lecsípett a tésztából egy marékkal, az előtérben lévő asztalon, a táblán kinyújtotta és a pékkel megsüttette. Ez volt az igazi lángos, ami zsírral, szilvalekvárral megkenve finom eledele volt gyereknek, felnőttnek egyaránt. A tábláról a ráragadt tésztamaradványokat a „trokser"-rel vakarták le, ami egy acéllap volt fa fogóval. Amikor a kenyértészta már félig megsült (megbőrösödött), „ umpakolták", azaz a langyosabb kemencébe rakták, ahol teljesen megsült A füstcsatornák, a tiplik kinyitásával vagy bezárásával lehetett a fűtést szabályozni és vigyázni, hogy a gőz „svöl" - meg ne szökjön. Ha a kenyér nem kelt meg rendesen, a pékmester egy-két harántvágást végzett rajta, ami egyben a pék jele is volt. A teljesen megsült kenyeret a mester péklapáttal kiszedte, lemosó kefével - „visli" - megfürösztötte, megstreicholta, hogy a héja szép legyen. Ezután az előtérben lévő lécállványokra rakta, ahonnan az asszonyok elvitték a kenyerüket. Sütöttek a pékek hosszúkás alakú kenyeret is, a „veknit", amit a boltokba, a vendéglőkbe, a vevőknek a péksüteményekkel együtt a pékinas hordott ki egy nagy hátikasban, a „krencrt/"-ben. Kenyéren kívül sütöttek különböző péksüteményeket, az ún. „fehérárut" , vizes- és császárzsemlét sósbucit tejes-, sós- és vajaskiflit, perecet pacsnit egy-két alkalommal fonott kalácsot, melynek tetejét mákkal szórták be. A pékek munkája mindig fontos volt. 1910-benaszentgyörgymezőiek kérték a város vezetőségét hogy intézkedjen, mert a behívások miatt csak egy pék maradt aki egyedül nem győzi a sütést pedig az asszonyok csak a péknél tudnak kenyeret sütni. Május 5-én elrendelték a pékek katonai szolgálat alóli felmentését 1956-ban, amikor az egész ország sztrájkolt a pékek ellátták a lakosságot kenyérrel. AII. világháború alatt és után jegyre adták a kenyéradagokat - otthon már szinte senki sem sütött -, hiszen nem voltak kemencék. Az egyre romló lisztminőség (kukoricaliszt) miatt nem éppen a legfinomabb kenyeret sütötték, de nem lehetett válogatni. A péksütemények előállítása néhány évig szünetelt is. Az államosítás után először a Szövetkezet tulajdonába került régi pékműhelyekben, majd az Einczinger pékségben létesített kenyérgyárban sütötték a különféle kenyeret és péksüteményt Napjainkban Szentgyörgymezőn újra működnek magán pékműhelyek: a Szivek a Dobozi utcában, a Molnár a volt KISZ-telepen. * Az inasgyereket tréfás módon is oktatták. A mester üres zsákkal elküldte az inast egy másik pékmesterhez, hogy hozzon „svöl"-t Ott megtöltötték a zsákot kődarabokkal és visszaküldték. A mester megdicsérte az inast majd azt mondta: „Most már lehet gőzölni a kemencét". Az inas örökre megjegyezte, hogy mi is az a „svöl"... Bélay Ivás