Esztergom és Vidéke, 2000

2000-08-15 / 33-34. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE MILLENNIUMI SZÁMA \\ Szakmai tanulmányúton „Transylvániában" (III.) Szurdokok, bércek, lápok Útban a Pokol feié~. Nem akármilyen élmény: a Gyilkos-tó partján reggelizni, miközben a Nagy Cohárd mögül felkel a Nap, aztán gyalog nekivágni a reggeli párából elosejlö Békás-szoros kanyonjának, hogy átmenj a Pokol-szurdokon, miközben a fejed fölött 200-300 méteres sziklafalak meredeznek, leomlásra készen! A kanyargó út mellett sebesfolyású patak sietett a Moldvában lévő Békás tó felé, ahol a néha szétnyíló sziklák között már fenyő borította, szelídebb völgyek villannak elő. Kár, hogy a népművészeti termékeket kínáló fabódékat itt is belerondították a táj természetes szépségébe. Moldva határától visszafelé indulva, Gyergyószentmiklóson túl, a Bucsin-tető irányában lankásabb vidéken poroszkálunk keresztül: Gyergyóalfalu! A helyi meteorológusok szerint itt található Közép-Európa „északi sarka", itt mérték eddig a leghidegebb telet, -42 fok alatt! Most szerencsére napfényes, derűs idő volt, így nem kellett belekóstolnunk az e tájon olyan gyakori „villám-kavalkádba" se. A természet különös játéka, hogy ezen a néhány négyzetkilométeren vihar esetén sehol másutt, nem tapasztalható villámlás-sorozatokat észlelnek, százával csapkod a „mennykő" a faluban, a mezőn, nem csoda hát, hogy minden házat 4-5 villámhárító véd, dárdaként meredve az ég felé. Ezen a tájon is apad a magyar lakosság, dívik az „egyke". Kísérőnk nevetve mesélte, hogy előző napi vendéglátónk, Asztalos doktor már évtizedekkel korábban észlelte a veszélyt, s ezért ha fogamzásgátlót kértek tőle a székely asszonyok, mindig vitamintablettával látta el őket. Nem csoda hát, ha Remetén egyre-másra születtek a kis magyarok. Egy honi diákküldöttséget pedig, akik egy láda antibébi-kapszulát hoztak ajándékba, úgy elzavarta falujából, hogy talán azóta is futnak. Ezen a délelőttön nem volt „szerencsénk": a híres parajdi sóbányába ahol szanatóriumi részleg is működik - vasárnap lévén nem lehetett lemenni, Szovátán pedig a hatalmas, modem strand - a hetek óta tartó kánikula ellenére - még nem nyitott ki. Persze, ha már ott voltunk, a többi fürdeni vágyóval együtt megmártóztunk a régi „sósgödör" vizében, amely azonban jóval kisebb és szennyezettebb is mint a Medve tó. Vize azonban kellemesen langyos és annyira töményen sós, hogy elmerülni szinte lehetetlen. Ha azt mondjuk: Korond - mindent elmondtunk. A világhírű fazekasmesterek jellegzetes kerámiáiból nem könnyű válogatni, főleg, ha a pénztárcát is közben nézni kell: lessz-e hozzá elegendő lej? Az egész Korond tulajdonképpen egyetlen hosszú utca, és ritkaságszámba megy az a ház, ahol nincs fazekasműhely- vagy üzlet. Aztán két nevezetes sírhelyet ejtettünk útba: Far kaslakán Tamási Aron, Szejkén Orbán Balázs kopjafájánál tisztelegtünk egy-egy esztergomi koszorúval. Tamási sírjánál beszélgetve Szállási Árpád elmesélte, hogy amikor Cseres Tibort egyszer megkérdezték, miért nem lelhető fel regényeiben a székely furfang, a góbéság, ő azt válaszolta: Áron után erről és így írni csak silány utánzat lehetne, hiszen ő felülmúlhatatlan a székely néplélek és nyelv „ábrázolásában"! Orbán Balázs emlékművénél - véletlenül! - az a helyi irodalmár és néprajzkutató volt segítségünkre, aki több kötetet is írt a négyszer eltemetett „legnagyobb székelyről", és erről a fürdőről, amelyet szintén neki köszönhet a vidék. Az éjszakát 1500 méteren, a Hargita egyik csúcsán, barátságos hegyi szállóban töltöttük. Neve minden elárul: Ózon. Itt voltunk hát az annyiszor megénekelt „szent hegyen"! Mint itt megtudtuk, nem véletlen, hogy a székelyek annak tekintik, hiszen az egyetlen olyan hegy a történelmi Magyarország területén, amelyet szinte kizárólag magyarok lakta települések vesznek körül. Egyetlen bánatunk csak az volt, hogy felhőbe burkolóztak a hegyek, így a csodás tájból szinte semmit sem láttunk. Aztán más bánatunk is akadt: a vacsora alatt eleredt az eső, dörgött, villámlott, ami még nem is lett volna nagy tragédia, de a vihar megrongálta a villanyvezetéket, áram nélkül maradtunk. Gyertyafénynél befejeztük ugyan a vacsorát, de az esti EB-közvetítést már nem tudtuk végignézni. A szállodában rajtunk kívül csak néhány francia turista tanyázott, kedvükért az igazgató negyedóránként hívta maroktelefonján az egyik szeredai barátját, megtudakolandó a franciaholland mérkőzés pillanatnyi állását. Másnapra az eső úgy kimosta a hegyi utat, hogy csak nagy üggyel-bajjal tudtunk levergődni a műútra. Csíkszeredára, egy néhány perces protokolllátogatásra igyekeztünk, nevezetesen a Dézsi Zoltán prefektussal, az államelnök Hargita megyei „megtestesítőjével" való találkozásra. Végül egy teljes óra lett belőle, vendéglátónknak köszönhetően. Amikor elbúcsúztunk, úgy éreztük, Székelyföld szívében egy rendkívüli emberrel találkoztunk, akinek gondolatgazdag reálpolitikai elemzését még sokáig szívesen hallgattuk volna (a 6. oldalon közölt üzenetéből is sok minden kiderül). Őszinte megnyilatkozása meglehetősen üdítő ellentéte volt mindannak, amit idehaza hasonló helyzetben tapasztalunk. A megye házától testvérlapunk, a Hargita Népe szerkesztőségébe hajtottunk, ahol Borbély László főszerkesztővel és munkatársaival meghánytuk-vetettük kapcsolatunk alakulását, a féléven át zajlott és most végetért kvíz-játék tanulságait. Főszerkesztők, Bencze Cs. Attila Esztergom millenniumi programjairól, tanulmányutunk tapasztalatairól ejtett szót, majd átadta azokat az emléklapokat és meghívókat, amelyek a maratoni játék nyerteseit és helyezettjeit illetik. Csíkszeredán bekukkantottunk a jégpalotába is, ahol Románia legjobb hokisai edzenek. Sajnos, éppen nyári szünet volt, nemcsak hokisokat, de még jeget sem találtunk. Azt mondják, itt már az óvodások is jégkorongoznak - „ a székely gyerek hamarabb tanul meg korcsolyázni, mint járni" —, egy-egy mérkőzésen a fél város ott tolong a hatalmas stadionban. Aki Szeredáig eljut, az többnyire elzarándokol a határában lévő Csíksomlyói kegytemplomhoz. Ezt tettük mi is. E templom „könnyező Madonnája" évszázadokon át adott hitet és nyújtott reményt, vigasztalást székely-magyarok és moldvai csángók tízezreinek a gyakran keletkezett tusakodásokban. S ad mai erőt a megmaradáshoz. Délután Tusnád felé vettük utunkat, ellátogattunk a csodás fekvésű Szent Anna-tóhoz. A néphit szerint aki háromszor megmossa az arcát a vizében, egy évig biztosan nem hal meg. Mi is „bebiztosítottuk" magunkat: bár a tó a fürdéshez túl hideg volt, egy arcmosásra a partjára guggoltunk. Egy régi monda szerint a tó eredetileg nem Szent Annáról, hanem egy környékbeli Anna nevű szűzlányról kapta a nevét A vidék kegyetlen földesura ugyanis egyszer fogadásból 12 leányt fogatott be hintaja elé, véresre korbácsolta őket, de Anna imáját meghallgatva az égiek akkora záport zúdítottak a völgybe, hogy a hirtelen keletkezett tó elnyelte a kegyetlen grófot Sok legenda kering a közelében elterülő a Mohos-láp különös világáról A Jégpalotánál is fenyők állnak őrt is. Tény: a ritkás, sokévszázados törpefenyők között járva az ember lába úgy süpped a talajba, mintha szivacson lépkedne. Nem is ajánlatos a kitaposott útról letérni - szólt a jótanács -, ha nem akarunk nyakig a tőzeges iszapba süllyedni. Miután sikerült épségben kivergődnünk a lápból, a „szilárd" réteken gyalogolva már a városlakó ember magabiztosságával ítéltük meg, melyik „elhullatott nyom" származhat medvétől, melyik a farkastól. Meglepő módon - a nyomkereső indiánokat is megszégyenítve - ráhibáztunk, amit a helyi őr eképp hagyott jóvá: „magik valóban medve sz...t leltek, még fényes, alig egy órája járhatott itt!", s ettől olyan büszkék lettünk, hogy meg sem álltunk Székelyudvarhely Küküllő nevű szállodájáig, eltöltendő utolsó erdélyi éjszakánkat a nemrég visszaállított szobor, a Vasszékely népét őrző sólyom-tekintete alatt. * Mit is hozhat az ember Erdélyből? A pénzben kifejezhetetlen élményeken kívül kerámiákat szőtteseket és sajtféleségeket Mégpedig a nálunk is ismert juhsajtot valamint a Magyarországon nem kapható különlegességet a havasi esztenák finomságát az ordát. Amit a juhtúró savójából „főznek ki", de a túrónál édesebb és krémesebb. Magam is hoztam, s nem bántam meg: feleségem csodálatos kapros-ordás lepényt készített belőle. Ha erdélyi piacokra vetődnek, szánjanak rá néhány ezer lejt! * Mikor Esztergomban kiszálltunk János barátunk mikrobuszából, egyöntetű volt a szerkesztői műhely véleménye: fantasztikus világban jártunk, ahol - az íróval szólva - megannyi „csillagszemű" barátra leltünk És megértettük, mit is jelent számukra - és számunkral - himnuszuk utolsó sorában a fohász: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!" Köszönet érte székely-magyar testvéreink! Szába